“Mi az, ami képessé tesz bennünket, hogy elérjünk egy célt, egy álmot? Csak ez a kis szó: akarom. Nincsenek leküzdhetetlen akadályok, csak emberek, akik nem hisznek az akadályok legyőzésében.”

Csillogó gyémánt szemeidnek bogara,
Dédelget csábos tekinteted sugara.
Mosolyognak serdületlen szerelemmel,
Vágyódik testem testedért, szenvedéllyel.

A bölcs nem vitatkozik. Hallgat, és csendben halad az útján.
/Tigriskének, akire ez frankón igaz/

Amikor megszülettél mindenki nevetett, csak Te sírtál. Éld úgy az életed, ha meghalsz mindenki sírjon és csak Te nevess.

" Lehet, hogy a tüzet a férfiak találták fel, de arra a nők jöttek rá, hogyan kell játszani vele "

A szavak nemcsak alakítják a történelmet, szavak hatására történni is szoktak események, sőt a szavak a valóságot is kifordíthatják.
Karl Dietrich Bracher

Mindannyian mondtunk már zokogva ilyesmit: nem éri meg, hogy ennyit szenvedjek ezért a szerelemért. Szenvedünk, mert úgy érezzük, hogy többet adunk, mint amennyit kapunk. Szenvedünk, mert nem ismerik fel a szeretetünk súlyát. Szenvedünk, mert nem tudjuk a másikkal elfogadtatni a szabályainkat. Mindig találunk valamit, ami miatt szenvedhetünk, holott valójában nincs okunk a szenvedni: mert a szeretetben rejlik a növekedésünk magva. Aki szeret, az legyőzi az egész világot, és nem fél, hogy elveszít valamit. Az igazi szeretet a teljes odaadás aktusa.

„Hiába van 220 volt a falon lévő dugaljban, ha nincs egy vezeték, amely összekötné az éjjeli lámpával. Enélkül nem lesz világosság a szobában. Kell egy közvetítő, mely a villanyáramot célba juttatja. Az emberek világában a bizalom, az elfogadás, a jóindulat láthatatlan kábelein terjednek az értékek. Ha ezek nincsenek meg, akkor a bennünk lévő kincseket hiába kínáljuk fel, nem találnak befogadásra . Ezért mielőtt bármit is mondanánk, bármennyire is nehéz, ki kell építenünk a kölcsönös bizalom szálait, mert másképp értékeinket sárba tapossák, és még a legnemesebb erőfeszítésünk is rosszul fog elsülni.” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)

"Nem kell feltétlenül birkának lenned, ha nem akarsz együtt üvölteni a farkasokkal."
Csontos Márta

Abban a pillanatban, amikor a gyermek megszületik,
megszületik az anya is.
Soha nem létezett előtte. A nő létezett, de az anya még nem.
Az anyaság valami teljesen új érzés.
(Osho)

Paulo C.

Amikor az emberek elhatározzák, hogy szembenéznek egy problémával, olyankor valójában rádöbbennek, hogy sokkal többre képesek, mint hitték.

Mosolyunkban meghitt bizalom fénylett. (...) Ilyenkor szinte az volt az érzésem: talán csak a kezemet kellene kinyújtanom a boldogság felé, hogy ezentúl soha többé ne engedjem el – de soha nem tettem meg, mert várni akartam, amíg egyszer Gertrudon is megpillantom a szenvedély és a vágyakozás jelét. Ő azonban egyenletesen lélegzett, s nem látszott rajta, hogy változásra vágyna, sőt gyakran úgy tűnt nekem, mintha szinte kérne, hogy fel ne kavarjam néma összhangunkat

´Tudod, arra gondoltam, hogy tulajdonképpen ha valaki nem érti a hallgatásomat, nem értheti a kimondott szavaimat sem.´

Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztos, hogy botokkal és kövekkel.

Albert Einstein

Várva Várom
A szívem nyugati tája még szüntelen szabadon,
Várva várom, hogy megtalálom egy végzetes napon,
A lányt, ki behálózza gondolataim, a frászt rám hozva,
Lágy hangon mondja ki csendesen: "Szeretlek kedvesem",... sosem késő,
Annyi számtalan esély vár lelkemre, csak egy merész nő,
Kell nekem, csak rá vágyom, ki átlátja minden álmatlan valóságom,
Isteni nőre, ki minden tekintetét felém fordítja tényleg,
Rám rontanak szerény személyében az elveszett, ősi szenvedélyek.
Ezernyi alkalom szállt már tova, múltba tekintve: "Miért voltam ostoba?!"

Jó néha sötétben a holdat nézni, hosszan egy távoli csillagot igézni.
Jó néha fázni, semmin elmélázni, tavaszi esőben olykor bringázni, tele szájjal enni, hangosan szeretni.
Jó néha magamat csak úgy elnevetni, sírni, ha fáj, remegni, ha félek, olyan jó néha érezni, hogy élek.

Ez a roskatag börtön az (...), ami miatt leginkább szenvedek. Már túl soká tartott rabságban. Alig várom, hogy kiszabaduljak egy fényes, boldog világba, és ott maradhassak mindörökké, hogy ne csak könnyeimen át láthassam, és ne csak egy fájó szív falai mögül sóhajtozzam utána, hanem vele lehessek és benne, mindörökké.

“A gondolkodás a lehető legkeményebb munka, valószínűleg ezért gyakorolják oly kevesen.” (Henry Ford)

Boldogság?
Boldogság?
Milyen régen nem éreztem már,

Annyira kevés is elég,hogy mosolyt varázsoljál.

Kezem a kezedhez ért,hallottam szívem dobbanását,

Nem tudom mit érezhettél,de én lelkem nyugtalanságát.


Ha mertem volna csókot kérni Tőled,

Vágytam rá,hogy karommal átölelhesselek.

Ha csak rá gondolok is,könnyeimet érzem,

A boldogságtól?-tudom,hogy csak Te érted élek!


Ha tudnád,mennyire vágyom Rád,szívem Érted dobog,

Hogy átölelj,lágyan megcsókolj,így lennék nagyon boldog.

Szemeid huncut ragyogása,szádon érzéki mosoly,

Szívemet balzsamozza lágy,elbűvölő hangod.


Érzem,hogy csak álmodom,valóra pedig nem válik az álom!

Ébredj fel! Az élet nem ilyen! Nem kaphatod meg,amire vágyol!

Pedig milyen szép lett volna,annyira kevés is elég volna.

Boldogság?-érzem,én már nem kaphatom meg talán soha.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem.
( Radnóti Miklós )