Tündérkert: Erdély

Dávid vára

Egy gyönyöru völgy fejében, az ég aljáig kapaszkodott Atyhánál is magasabban, mint kies oáz a rengeteg közepén fekszik a falu. Minden oldalról nagy gyümölcsöskertek veszik körül, akkora hólyagos cseresznye terem ott, mint egy-egy dió.

Szapora és dolgos nép lakta Siklód, mert az a falunak a neve, a környéke meg nevezetes, hiszen az egyik kis terecskélyén, a Városhelyen a rabonbánok korában város állott. Tartottak ott a székelyek népgyuléseket és hadgyakorlatokat, és réges-régen, ha a Firtoson kigyúlt a vésztuz innen adták tovább a riadóztatást a Bekecs-i várnak.

A falutól északkeletre tornyosodik a Nagyko, Siklód köve, a vídék legmagassabb pontja. Szép ellenpárja Firtosnak abban is, hogy a tetejérol tiszta idoben csaknem az egyész Erdélyország látszik.

De tanúja annak is, hogy a Kis-Küküllore hajló oldalba, a gyönyöru oserdobe roppant nehéz emberi munkával három egymásfeletti tavat hoztak létre, hogy csillogó tükreikben vadréce is tanyázzék, és Soktó néven megorizze oket pusztulások után is az emlékezet.

Siklódon, az osjelleget megtartott helyen, nem csak a szívesség és a vendégszeretet volt honos, hanem a bátorság és a vitézség is. A Disznósko nevu sziklán lennebb, Kibéd felé, Istvánvágásán még ma is mutogatják a helyet, ahol a roppant ereju hos, Hegyi Gergely a vidék királybírója a tatárokat leugratta. Hegyi Gergely harci méne mindíg nyergelve, maga meg mindíg fegyverben állott.

Így volt akkor is, amikor nagycsapat tatár tört Siklódra. Jajveszékelve menekült, aki csak tehette! De a hos Hegyi Gergely a lovára pattant. A tatárra rontott, hatalmas szablyájával sokat lekaszabolt a többit uzobe vette, és a szikla élén leugratva pusztítá el. A sziklában még látszanak a vesztükbe menekülo tatárok lovainak lábnyomai. Tenyérszéles szablyáját, hatalmas kopjazászlóját, mint szent ereklyét sokáig megorizték, a forradalomban pusztultak el.

Nem falu az, itt a protestáns szentföldön, amelynek nincs vára!

Siklódon, a Soktó-tól keletre, mintegy ezer lépésnyire egy szép alakú szikladomb áll. Dávid várának hívják.

Sok fiúgyermekkel megáldott ember volt az a Dávid nevu ember. Népes családját, temérdek kincseit állandóan veszélyeztették a kegyetlenül fosztogató tatárok. Felvonult hát cselédjeivel a szikladombra, várat épített oda, és hosszú idon át vitézül védte javait és kedveseit az ellenségtol.

Kincsét is oda ásatta el, oly jól, hogy századok óta mind kereshették a megszállott kincskeresok, csak a várhegy nyugati oldalán felfakadó forrásból csillapíthatták égo szomjúkat. El is nevezték Dávid vára kútjának.

Hogy napjöttére tartva mennyit kell lépni a kincsekért még a monda sem tudja. De orzi múltját e népnek, amelyet oserényei védnek meg az elfajulástól.

(Ez egy válasz yanek77 üzenetére (2007. 08. 25. szombat 18:25), amit ide kattintva olvashatsz)

yanek77

2007. 08. 25. szombat 18:25

szoni szép történeted van, de több is lehet, klikelj a fotóra

A tündérasszony könnye

Szováta felett az erdoben, nem is olyan rég, volt egy szép tisztás. Bükkfa csipkézte széleivel, olyan volt, mint egy leterített medve. Itt élt fényes palotájában egy csodaszép tündérasszony. Bebarangolta az erdoket, mezoket és amerre járt, nyomában csak úgy fakadt a sok tarka virág.

Egy szép napon, amikor a környéket járta, megpillantott egy ügyes székely legényt, aki éppen a juhait orízte.

De szép! mondta, és egyszeriben beleszeretett.

Nem volt attól a perctol nyugta. De a tündértörvény tíltotta, hogy találkozzék vele. Csak az éj leple alatt ereszkedett le a Juhod völgyébe, hogy hallgassa kedvese keserves nótáját.

- Értem sír a furulyája! sóhajtotta ilyenkor a szépséges tündérasszony, de ügyelt, hogy a kakasszóra visszaérjen börtönébe, a fényes palotájába. Nyomában ilyenkor csupa tuzvirág nyílott.

Nélküled- így egy szép napon a tündérasszony- se szépnek, se

csúnyának nem érdemes lenni! avval elhatározta, dacol a tündértörvénnyel, és találkozik a dali székelylegénnyel.

Le is ereszkedett a völgybe, homlokán a fénylo vacsoracsillaggal, de hogy közeledett kedvese esztenájához, meglátta, hogy egy szép leánnyal csókolózik.

- Te szerencsétlen halandó-, ezért keseruen meglakolsz mondta, és

azon nyomban a dali székely legény, az esztenája és a juhai vakkové változtak.

- Jaj nekünk! borult a leány a szeretoje alakját megörzo hideg kore, de teste melegével sem tudta életrekelteni azt, aki egyszer kové változott.

- De a kegyetlen, csodaszép tündérasszony is keseruen meglakolt. Többé nem lelte helyét, arccal se fordult a palotája felé, csak a hegyeket járta, fehér fátylát a tövisbokrok megszaggatták, foszlányaiból sóvirág lett és ellepte a hegyeket.

Sullyedj el! Tuzhelyed többé nem lehet otthonom- mondta, amit egyszer a tekintete a fényes palotája felé tévedt.

Eltünt bizony az és a helyén egy íszónyatosan mély gödör tátongott.

Szélei ma is állataink királyára emlékeztetnek.

- Jaj nekem is rogyott a földre a szívtelen tündérasszony, és szemébol, amelyet eddig még nem ásztatott soha könny, sóspatak fakadt.

Az elsullyedt palota helyén így keletkezett a Medve-tó, amelyet alulról még ma is az elkárhozott tündérasszony tuzhelyének parazsa fut és Szováta felett a viharban az o bánata jajong.