Az eddigi hozzászólások

1944. április 17, hétfő

Drága Kittym!

Gondolod, hogy apa és anya helyeselnék, ha megtudnák, hogy alig tizenöt éves lányuk a díványon együtt ül és csókolózik egy tizenhét és fél éves fiúval? Azt hiszem, nem; így hát magamnak kell döntenem ebben a kérdésben. Oly megnyugtató és biztonságos a karjai közt feküdni és álmodozni, oly izgató az arcát az enyém mellett érezni, úgy boldogít a tudat, hogy valaki vár reám. De azért aggódom is kissé, mert nem tudom, Peter megelégszik-e majd ennyivel? Bár nem felejtettem el, hogy mit ígért, de... mégiscsak fiú!

Tudom, igen korán kezdem. Egészen önálló vagyok, pedig még nem is töltöttem be a 15. évemet. Ezt bizony elég nehezen értik meg az emberek. Majdnem bizonyos, hogy Margot sosem csókolna meg egy fiút, csak ha eljegyzésről vagy házasságról volna szó. Ilyen tervei azonban nincsenek sem Peternek, sem nekem. Anyámnak sem volt köze apán kívül egyetlen férfihoz sem. Mekkorát néznének a barátnőim, ha megtudnák, hogy Peter karjában feküdtem, szívem a mellén, fejem a vállán, s ő ráhajtotta a fejét a fejemre!

Mondd, nagy szégyen ez? Márpedig őszintén szólva, én nem szégyellem. Itt ülünk a világból kirekesztve, s különösen az utóbbi időben csupa gond és rettegés az életünk. Mi, akik annyira szeretjük egymást, miért tagadjuk meg ezt magunktól? Miért várjunk addig, amíg idősebbek leszünk? Minek kérdezgessünk annyit?

Megfogadtam, hogy vigyázok magamra, Peter pedig nem akar nekem szomorúságot vagy fájdalmat okozni, miért ne kövessem hát szívem sugallatát, miért ne tegyem boldoggá mindkettőnket? De azért kételyeim is vannak, édes Kittym. Lehet, hogy a becsületérzés harcol bennem a kétszínűség ellen. Gondolod, hogy kötelességem volna mindenről beszámolni apának? Minek közöljük titkunkat egy harmadikkal? Hiszen szerelmünk így sokat veszítene szépségéből. De akkor talán visszaszerezném a lelki nyugalmamat. Ezt majd előbb megbeszélem "Vele".

Igen, nekünk még sok mindenről kell beszélnünk. Úgy sincs értelme az örökös enyelgésnek. Ahhoz, hogy a gondolatainkat kicseréljük, kölcsönös bizalomra van szükség, s mihelyt ezt megtaláljuk egymásban, biztos, hogy mindketten szilárdabban állunk a lábunkon.

Anned

(Anne Frank naplója)

Nem fogok veled erről vitába bonyolódni, de a topicnyitó személy is úgy gondolja, hogy jobban meg kéne fontolnod, hogy milyen szövegeket szúrsz ide be, szóval hallgass a házigazdára és ne kötözködj!
Mellesleg úgy rémlik, hogy te tanítasz (ha jól sejtem nyelvet v. irodalmat), neked aztán igazán tudnod kéne, hogy mi a különbség az irodalom és a ponyva között...

így igaz!!!!!!! (Ez egy válasz X üzenetére (2006. 09. 18. hétfő 14:05), amit ide kattintva olvashatsz)

Hrabaltól pár évvel ezelőtt olvastam az Őfelsége pincére voltam c. könyvet. Sajnos csak kölcsönben volt nálam, ezért most nem tudok részletet bemásolni, de van benne néhány megdöbbentően erotikus jelenet. A könyvismertetőt tudom csak idekopizni, de mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el - nagyon jó!

Hrabal 1971-ben 18 nap alatt írta ezt a regényét, amelynek minden mondatából árad az a fajta szellemi, politikai és erotikai szabadság, amely az akkori hatalom számára tűrhetetlen volt. A könyv 1989-ben jelenhetett meg legálisan.

"És a valósággá vált hihetetlen nem hagyott el engem, én hittem a hihetetlenben, a meglepő meglepetésben, a döbbenetben, ez volt a vezérlő csillagom..." - elmélkedik a regény hőse, aki kis pikolófiúból milliomos szállodatulajdonossá lett, majd a háború és a kommunista hatalomátvétel után vagyonát vesztve, magányos útkaparóként ismeri fel az élet halálosan keserű örömét. "Jól figyeljenek arra, amit mondok" - figyelmeztet bennünket újra és újra Hrabal; és mi figyelünk hökkenten, ámuldozva - ilyen történeteket nem tud más, csak ő, az örök csibész, a legszürrealistább realista, akinek szemében megszépül minden: mint a széttárt lábú szállodai örömlány virágokkal felcicomázott szőrdombocskája, olyan szépségesen tárulkozik ki előtte minden egyes megismételhetetlen sorsú ember. S ebben a hihetetlenül tobzódó szépségben és derűben mégis benne van a kor minden rettenete is: a nácizmusé, amely a tiszta, új német embertípus helyett borzalmas idiótát szül, és a kommunizmusé, amely a könyv lapjain fergeteges bohózatként jelenik meg.

Olvasd el jobban a topicnyitót és kicsit irodalmibb művekkel próbálkozz!!!

Bohumil Hrabal: A városka, ahol megállt az idő

"Szóval, hogy szikra menjen az izédbe, ezt szokta mondani az egyik vendég is a City bárban, Jarunkának híjják, az az a bakter az állomásró, fenejól áll neki az uniformis, akár a Gajda tábornoknak, tudod mi történt vele? Amikor eccer elaludt szolgálatban, a távírász kisasszony kivette a nadrágjából a nemiszervit, a forgalmista úr pediglen bekente neki párnafestékkel, a Jarunka meg, ahogy reggel hazament, úgy, uniformisban szerette vóna a Jarunková asszonytól megkapni a szerelem legszebb bizonyítékát, és az asszony mondta is, hogy jó, de amikor aztán a Jarunka úr elővette a nemiszervit, hogy a Batista úr könyviben leírtak szerint párosodást, azaz közösülést hajtson végre, hát a Jarunková asszony elszörnyedt attól a kék nemiszervtől, és má rohant is az állomásfőnökhöz, hogy miféle svájnerájnok, avagy disznóságok, meg illetlenségek történnek itten szolgálatba, de ahogy reggel berontott a az irodába, hát kopaszon lepte meg az állomásfőnököt, az asztalon egy műfejre rakva ott vót előtte a parókája, éppen a szolgálatba készülve fésülgette, úgyhogy a Jarunková asszony kerített egy szappant és a mosódeszkán sikálta a Jarunka úrnak a nemiszervit, de csak nem akart legyünni a festék, úgyhogy fogta a sósavat, amivel a vécét szokta pucolni, de akkor a Jarunka meg üvölteni kezdett, és úgy, nemiszervestül rohant végig a telepen, egész az állomásig meg vissza, és az emberek megijedtek tőle, egyrészt mer egyenruhában vót, másrészt mer lila vót a nemiszerve, és azér is mer hogy úgy üvölt..."

Örülök, hogy tetszett és sajnálom, hogy szomorúságot is ébresztett benned.
Az egész történet nagyon szép és nagyon szomorú. Teljes szövege megtalálható itt:

http://mek.oszk.hu/01900/01998/ (Ez egy válasz X üzenetére (2006. 09. 16. szombat 22:32), amit ide kattintva olvashatsz)

Ez eléggé szívfacsaró és csak picit erotikus:


Thomas Mann: Tonio Kröger

Ott volt Magdalena, Vermehren ügyvéd leánya, akinek ajka szelíd volt, és nagy, sötét, félénk szeme csupa komolyság és rajongás. Ez a leány gyakran elbotlott tánc közben; de hölgyválaszkor fölkérte Toniót, tudta róla, hogy verseket ír, kétszer is megkérte, hogy mutassa meg írásait, és gyakran nézte őt messziről, lehajtott fejjel. De mit ért ezzel Tonio? Ő Inge Holmot szerette, a szőke, jókedvű Ingét, aki bizonyára megvetette őt azért, hogy költői dolgokat firkál... Tonio nézte, nézte keskeny metszésű kék szemét, amely tele volt boldogsággal és csúfolódással, és irigy vágy, vad, szilaj fájdalom ülte meg és égette a szívét, amiért a leány elzárkózik tőle, és örökké idegen marad...
- Első pár, en avant! - vezényelt Knaak úr, és nincs rá szó, mily csodálatosan nyafogta az orrhangot. Francia négyest gyakoroltak, és Tonio Kröger nagy ijedelmére Inge Holm egy és ugyanazon carréban táncolt vele. Kerülte a lányt, ahogy tudta, és mégis minduntalan a közelébe jutott; megtiltotta szemének, hogy közeledjék hozzá, mégis mindig rajta akadt meg a pillantása. Most itt jön, suhanva, kézen fogva a vörös hajú Ferdinand Matthiessennel, hátracsapja varkocsát, és lihegve áll meg vele szemközt; Heinzelmann úr, a zongorista, csontos kezével a billentyűkre csap, Knaak úr vezényszavakat harsog, kezdődik a négyes.
Inge ide-oda imbolygott Tonio előtt, előre és hátra, lépve és perdülve; az illattól, amely a lány hajából vagy ruhájának lenge fehér kelméjéből áradva néha megcsapta, a fiú szeme mind-inkább elhomályosodott. Szeretlek, kedves, édes Inge, mondogatta titokban, és ezekbe a sza-vak-ba beleöntötte egész fájdalmát amiatt, hogy a lány oly jókedvűen, szívvel-lélekkel táncol, és őrá ügyet sem vet. Storm gyönyörű költeménye járt az eszében: "Szeretnék aludni, de neked kell a tánc." Gyötrődött a megalázó képtelenség miatt, ami abban rejlett, hogy az embernek táncolnia kell, amikor szerelmes...

Szia! Elküldtem a monológokat. Írj, ha nem érkezik meg! (Ez egy válasz mia w. üzenetére (2006. 09. 17. vasárnap 09:18), amit ide kattintva olvashatsz)

nagyon jó elfoglaltásgaid vannak!!!! (már a feleségedre és a kisgyerekedre gondolok) ...jobb az élet az álmodozásnál (olvasásnál), mint ahogy az egészség is jobb a betegségnél..asszem turgenyev mondta ezt!! (Ez egy válasz husband35 üzenetére (2006. 09. 17. vasárnap 19:43), amit ide kattintva olvashatsz)

Valóban szép,erotikus,izgalmas én inkább megmaradok,Robin Cooknál,Stephen Kingnél.Ők a kedvenceim bár mostanában nincs időm olvasni mert leköt a tanulás illetve a gyermekem.No meg persze a feleségem. (Ez egy válasz mia w. üzenetére (2006. 09. 17. vasárnap 19:34), amit ide kattintva olvashatsz)

fölébe hajolt(már luke oneil), megcsókolta, a férfi meg két tenyerébe fogta a két mellét és kényszerítette őt(már meggiet), hogy tovább csókolgassa, majd megfogta az egyik kezét és lefelé tolta az ágyékán. ő riadtan vette le vonakodó száját a férfi szájáról, s nézte amint ami a keze alatt alakot váltott, duzzadni kezdett....


tövismadarak...a könyv itt is jobb mint a film, kamaszkorom egyik kedvenc olvasmánya volt...már nem csak a pikánsabb részek miatt...

óóó!!!!! nagyon megköszönném!!!!!!!!! akkor majd küldök egy üzenetet egy másik mélcímmel!!!! nagyon kedves vagy!!!!!!!! (Ez egy válasz X üzenetére (2006. 09. 16. szombat 21:56), amit ide kattintva olvashatsz)

Ez nagyon szép volt.. főleg ezidő tájt most jól esett...

no meg még reménytelenebb érzést oltott belém, de az más tészta. (Ez egy válasz X üzenetére (2006. 09. 16. szombat 12:54), amit ide kattintva olvashatsz)

Móricz Zsigmond: Tündérkert

"A fejedelem olyan fiatal volt, még huszonhárom évesnek sem látszott (fél esztendővel több), keselyűarca, fekete bőre csupaszra borotválva, mintha kékkel volna bevonva nagy fekete szeme alatt s duzzadt, kicsit ferde szája fölött. Telt és ragyogó volt, s valami drága és elbűvölő érzés áradt róla.
- És te! - kiáltott hasonló elragadtatással s kinyújtva kezét, egy ujján fogta az asszonyt s megpenderítette, hogy körülgyönyörködje.
Pézsmaszag áradt az asszonyból, s aranyba borítva lágyan fordult körül. Vontarany szoknyája, mint tündöklő kupola, fehér, dús selyem ingujja ezer ráncban a könyökéig, szemérmetlen bátorsággal ez időben, szabadon hagyta könyöktől a kart, kihajló kis skófiummal hímezett gallérja, aranyszegett cipellője: olyan volt, oly csiklandó szépségű, hogy a szem felsikoltott örömében, látásán. Így gyönyörködtek egymásban néhány pillanatig, akkor a túlsó ajtón koppantás volt kettő, a fejedelem ráintett a komornyikra: hogy be ne eresszen valakit.
A komornyik az ajtóhoz rohant: az udvari apród hangja hallatszott.
- Nagyságos fejedelem, a sereg előjárt.
- Jóvan - kiáltott a fejedelem, s legyintett -, fontosabb dolgaink vagynak.
Nevetett, s kibuggyant az ajka, úgy kínálta magát az asszonynak, aki kacéran elvonta magát.
Komornyik, borbély, vaknak, siketnek tették magukat, és siettek elhordani a szerszámaikat.
Az asszony kényes volt, féltette ruháját, de a fejedelem derékon ragadta, ám gyöngéden és pallérozottan, mint ahogy csak udvari ember tudja; magasabb volt kissé az asszonynál, s úgy dőlt rá fekete kondor feje az asszony bronzszőke hajba bokrozott s kissé kendőzötten fehér arcára, mint egy fiatal mackó a sárga gidára...
- Hagyja csak, hagyja Nagyságod, kár elkoptatni... - lihegte forrón az asszony.
A fejedelem csiklottan kacagott:
- Irígy vagy a mai éccakára?
Távolról durranás hallatszott, ágyúlövés.
A fejedelem felfigyelt... Csak nem jött be a kiszámíthatatlan?... Kolozsvárra?... De nem volt több lövés.
- Brassóban örömet lőttek! - szólt az asszony titokzatos értelemmel.
- Brassóba...
S a fejedelem visszamászott az asszony arcába és rágta a szemét, a fülét. Ahol nem volt olyan erősen beírva.
- Brassót megvesszük, ha ármádia feleség érkezik is - lihegte -, brassai bírónak fejét vösszük...
Az asszony nevetett, s ruháját nagyon védte:
- Nono, nono, Nagyságod... aki reggel tüzel, estére elfogy a puskapora.
A fejedelem kajánul kacagott s hangtalan:
- Ha megharagítasz... ellőttetem az összes ágyúkat és nem megyek elébe...
Mint egy rossz kölyök, gonoszul kuncogott.
- Nagy parádé lenne!... - ezzel elvette a lakáj kezéből a serleget, és fenékig kiitta."

Mia! Nem megy át a levelem a mélcímre. Végülis nem titok, leírom itt: nekem a Vagina monológok word doksiban van meg, ha érdekel, eljuttatom valahogy neked. (Ez egy válasz mia w. üzenetére (2006. 09. 15. péntek 22:23), amit ide kattintva olvashatsz)

Azt hiszem, eljött az ideje, hogy megszerezzük ezt a mesét dvd-n :-))

charlotte, nekem úgy rémlik, két csillag volt a mellén (nem melltartó) és hold a "csúnyáján".

Gárdonyi Géza: Ábel és Eszter

- Nézze, - mondotta Eszter, - itt a selymes fű. Üljön ide le. Hadd fussak egyet a harmatban.
És leült. Ledobta a cipőit. Lerántotta a harisnyáját. Befutott mezítláb a fűbe.
Ábel utána indult, de a leány visszaintette:
- Maradjon, maradjon. Őrizze a cipőmet.
És föl-alá futkosott, keringőzött. A sötétkék fűben szinte villogott a lába fehérsége. Valami dallamot is dúdolt. A két kezét szétterjesztette. A haja kibomlott és lengett. Aztán a kendőt is lekapta a válláról, és körbe lengette. Fürdött a harmatban, holdfényben, füvek illatában. Aztán lihegve futott vissza, és Ábel mellé roskadt a padra.
- Óh, de jó volt!
Hátranyúlt, hogy visszakösse a haját csomóba.
- Hagyja úgy, - mondotta Ábel. - Nem is képzeli, milyen szép most maga!
A leány fölemelt keze erre Ábel nyaka köré fonódott, s forró arca hozzásimult Ábelnak az arcához.
Megcsókolta Ábelt és kifejlett a karjaiból. A harisnyájáért nyúlt.
- Jaj, - mondotta, - hogy húzom fel?
Lebocsátotta a kasmir-kendőt a földre, és arra tette a lábát, hogy megtörülje.
Ábel eléje térdelt, és a maga zsebkendőjével segített neki. Eszter lábát a térdére vette s gyöngéden felitatta róla a zsebkendőjével a harmatot.
A leány háttal a fának támaszkodva ült s álmodozva nézett Ábelra.
- Milyen szép a lába, - mondotta Ábel. - De milyen hideg. Nem fog meghűlni?
És amint ott szárítgatta féltérdén a leány lábát, lehajolt és csókot nyomott a lábafejére.
- Ábel, - rebegte felocsúdva a leány.
S elkapta a lábát. Gyorsan rávonta a harisnyáját s a cipőt. Aztán újra egymás karjába fűződtek, - sétáltak tovább.
Sétáltak a holdfényben, egymáshoz ölelkezve, a holdárnyékos fák között. A beszélgetésük halk, édes gügyögés volt, mint ahogy az alvó madár gügyög álmában a lombok között.