Aranyosi Ervin

Mi végett lettél?
Megtaláltad-e már, hogy miért születtél?
Mért jöttél a Földre, hogy mi végett lettél?
Kell, hogy legyen oka, semmi sincs ok nélkül.
Hisz ahonnan jöttünk, visszatérünk végül.

De a lét értelmét meg kéne találnod,
nemcsak siránkozva várni a halálod!
Meg kéne keresned a saját csodádat,
különben elszürkülsz és megöl a bánat.

Mi tehet boldoggá, jókedvűbbé téged,
milyen rejtvényeket tár eléd az élet?
Észreveszed vajon azt a feladatot,
amit a Teremtőd a válladra rakott?

Vajon csak cipelned kellene e terhet?
Nem kéne a csodád végre felismerned?
Kérdéseid vannak, keresd hát a választ,
figyelj a lelkedre, utat hogyan választ!

Cél nélkül bolyongva örömtelen minden.
Cél nélküli élet itt a Földön nincsen.
Csak észre kell venned, hogy mi mire tanít,
s követni vezérlő, fénylő csillagaid.

Keresheted éjjel, derült ég kék vásznán
vagy a gyertyafényben, önmagadba mászván,
befelé fordulva, lelkednek fényében.
De megtalálhatod egy beszélgetésben...

Találd meg az okot, hogy miért születtél!
Lelkedbe van írva, hogy mi célból lettél,
mi a feladatod, mi boldoggá tehet,
s kezdd el az alapján élni életedet

R.T.

Úgy vagy nekem szép
ahogy hallgatag a csönd éjjel
mindenki vergődik lázban
csak én török széjjel
megrajzolsz fekete szénnel
megfestesz zölddel arcomat kékkel
úgy vagy nekem szép
ahogy feketéllik a Hold
s a tenger felett a homokból
fejemre szór port
minden időben minden időben
úgy vagy nekem szép
ahogy feszül a feszület
ahogyan kép lesz a kép
lélek a lelkület
attól vagy szép hogy
ezt elmondhatom neked
te szép töredék
megtörött nem-lét
ragyogó festék
koronás fejék
úgy vagy nekem szép
ahogy csillog a csillag
tükröz a tükör
és csillagszemednek visszaörül
hogy újra itt vagy
minden időben minden időben
gyűrű lelked az ujjamra húztam
szemed örvényét megtanítottam
felidézni magamban lassan
homokos parton fürödtél
kigombollak a mélységből
eldobom ék koronád
letépem virágod s
megszeretem nyakadat
homokos parton ültem
hajamat összekuszáltad
újra kimostad a lelkem
megfürösztöttél és
megtörülköztél
egem rongyaiban

úgy vagy nekem szép
ahogy lázas az éjjel
és lázasan harcolok
lázzal és éjjel
minden időben minden időben
csak én török széjjel
bús kavicsok közt
parti szegéllyel
összemosódsz és összemosódok
és felkelek reggel
arcodat zölddel
testedet kékkel
vegyítelek egyszerű képpel
úgy vagy nekem szép
ahogy nagyanyám mondta
eljön egyszer egy lány
kéket ken homlokomra
láng lesz hangja
teste lesz kereszt
vérrel tart meg
s el nem ereszt
halállal gyávasággal
mert mindennap meghalok
mindennap meghalok.

Lackfi János


A KÉZ ÖT UJJA

Öt nő az öltözőben,
egy kupacban a csillogó-villogó
fürdőruhák, bikinik, monokinik,
így, beeső nappali fénynél
minden szembeszökőbb.
A tükörben, mint télen, kályha tetején,
egy sor sosem elég feszes birsalmapopó.
A kicsi molett összecsippenti
hasán a hájat elégedetlenül,
dülleszti mellét elégedetten.
A magas, karcsú ikrek
náluk is magasabb, karcsúbb
barátnőjüket csodálják.
A kicsike fejletlen, simára
esztergált csontfigura, irigyli a
domborulatokat, nem sejti,
hamvasságáért a többiek őt irigylik.
Az ezüst, arany gyűrűk egy halomban,
a mosdó szélén várják
a fürdés végét.

Lőwy Árpád
ÉLETKOROK


Epicuros nagy görög bölcs vala,
Az élet titka nyílt meg általa.
– Mért éljük itt e rövid életet?
– Egy okos czélja van – az élvezet.

A természet oltá belénk e czélt,
S aki nem élvezett: nem is élt.
– A lét? – az élvekért való futás,
De minden életkornak élve más.

A gyermek szíve játékért eped,
Azt hiszi, nincs is nagyobb élvezet;
Az õ szívének teljesen elég:
Tarka színt játszó szappanbuborék.

De a kölökkor hamar véget ér,
S az ifjú szíve más utakra tér,
Szemében egy édes lányarcz forog,
S kemény pöcsén szerelmi méz csorog.

Az élet aztán megy tovább – rohan,
S a férfi számára új élve van:
– Ordóval, ranggal hány szemet kiszúr!
Így lesz sok szamár Méltóságos ur.

S ha fejünk lágya egyszer már benõtt,
Mily máskép érezzük, mint már azelõtt;
A bölcs szemével nézve végzetünk:
– Egy nagy szamárság egész életünk!

Mi akkor pina? – ’sz csak büntetés,
Lófaszt ér ordó és kitüntetés,
Egyre megy: gyémánt, gyöngy vagy karniól,
A legnagyobb gyönyör most – szarni jól…

S ezzel “finita la Comedia”,
Minden gyönyörnek el kell múlnia;
S lettél légy bármily nagy és derék,
– Mi volt az élet? – Szappanbuborék.


ÖREG ÓRÁK A MÚZEUMBAN

Egy öreg óra a polcz tetején,
Megrokkant a múlt század elején:
Mutatója tizenkettõn megállt,
Ez jelenti a véget, a halált.

A mi farkunk is óra: aminõ
Tájékoztat, hogy mennyi az idõ.
Bejártunk vele egy életutat,
Tizenkettõt ütött, és hatot mutat.

Kosztolányi Dezső
A sárgahajú nő

A szeme zöld,
s sárgára festi a haját.
Ha rád tekint, megölt
e csillogó, szines agát,
e villogó, bűvös agát.
A szeme zöld,
s sárgára festi a haját.

A csókja tűz,
titokzatos, vérforraló,
kacaja a halálba űz,
s azt mondja, lenn a sírba jó,
a mély, a hűvös sírba jó.
A csókja tűz,
titokzatos, vérforraló.

A lelke bűn
és mély, akárcsak a halál.
Ha nevet és az éjbe tűn,
hozzá anyák siralma száll,
bősz átka és siralma száll.
A lelke bűn
és mély, akárcsak a halál.

Bús éjeken
ó, hányszor átkozom haját.
Elátkozom, eltemetem,
s fejem bilinccsel fonja át,
selyem bilinccsel fonja át.
Bús éjeken
ó, hányszor átkozom haját.

Dsida Jenő
Ősz

Mért van, hogy a szivem
Csupa, csupa bánat? -
Siratom halálát
A gyönyörű nyárnak.

Siratom halálát
A hulló levélnek,
Lassú hervadását
A virágos rétnek.

Siratom halálát
Égő forró könnyel...
...Csicsergő madárdal
Tavaszi virággal
Csak mégegyszer jöjj el!

Wass Albert
Szívpalota titka

Minden szívnek van egy csodakertje,
a kert közepében van egy palota,
s minden palotában egy fekete szoba.
A fekete szobában Csontvázember ül.
Sötéten.
Egyedül.

Néha a palota zsivajába,
s a tavaszodba belehegedül.
Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze.
Halkan peregnek, mint a levelek.
(Szívedbe mintha ezer kés hasítana:
zokog, zokog a csontvázembered.)

Idegen szemektől kacagással véded,
jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs!
Mások palotáit irigykedve nézed:
neki nincs! neki nincs!

Pedig:
minden szívnek van egy csodakertje,
s minden csodakertben van egy palota.
S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:
minden palotában egy fekete szoba

Wass Albert: Ha jön az ősz verse.

Ha majd az ősz,
összegyűjt minden bánatot, s vele
a lelkemet behinti csendesen:
eljössz-e vigasztalni, kedvesem?
Eljössz-e akkor simogató szóval,
mikor a lelkem többé nem nevet,
s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,
hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,
amiket egyszer én mondtam neked?

Ha akkor eljössz:
áld’ni fogom a lábaid nyomát,
s áldott legyen a rózsaszínű út,
az út, melyen menni fogsz tovább,
áldott legyen a szív, mely erre kerget,
s áldott legyen, áldott legyen a lelked,
legyen a boldog álmok temploma.
Hanem azért
áldani foglak téged akkor is,
ha nem gondolnál rám többet soha.

Szep.

Kisfaludy Károly: A barátsághoz


Egek legszebb szüleménye,
Csak jobb lelkek érzeménye,
Oh drága hiv barátság!
Nálad nélkül gyászos éltünk,
Soha nem teljes örömünk,
Nem édes a boldogság.

A sziv nehéz gyötrelmének,
Búvának és sérelmének
Föllegét elszéleszted!
És az élet boldogságát,
Már hervadozó virágát
Gyámolitva éleszted.

Minden nemes, magas, jó, szép
Általad csak egészen ép,
Mert az érzést neveled,
És az élet fogházán tul
A sors nehéz vaskarjábul
A lelket fölemeled.

Az ember minden érdemét,
Neked köszöni kellemét,
S mint a hajnal harmatja
A száraz földet viritja,
A lelket is ugy inditja
A barátság malasztja.

Ha ifjuban a szerelem,
Ez ártatlan gerjedelem
Legelőször lángot vet,
Kétszer boldog, midőn látja:
Vele érez hű barátja,
S szerencséjén részt vehet.

Lenyomva a sors kezétől,
Megbántva az emberektől
A jobb ember sanyarog;
Átkozza bus születését,
Kinos számkivettetését,
Léte alatt csikorog.

Könnye kenyerét áztatja,
Villám éjjelét mutatja,
Már-már bedől sirjába:
De rátalál barátjára.
Felejtkezik fájdalmára,
Felvidul hiv karjába`.

Boldog, kiben uralkodik,
Kebelébe bezáródik
E szent s tiszta indulat!
Ballagjon ő a sors jobbján,
Vagy szerencse kinzó balján,
Végre talál nyugalmat.

Az élet nagy örvényében,
Ezerféle veszélyében
A barátság maga áll,
Mint a habzó tengerekben,
Az orditó fergetegben
Egy erős, magas kőszál.

Örömének virágai,
E szent frigynek szép napjai
Soha el nem hervadnak,
Rózsaláncza s kötelei
Két szép szivnek bilincsei
Soha el nem szakadnak.

Sem az idő vasfogával,
Mindent duló hatalmával
Változást benn` nem tehet;
Sem a hideg sir félelme,
Rettenetes ijedelme
Akadálya nem lehet.

Boldog, a kit életében,
E világ nagy tengerében
Az örökös végezet –
Hogy életét szerethesse,
Rendült sorsát kedvelhesse –
Egy rokon szivhez vezet.

Aranyosi Ervin: Egy ölelés

Egy ölelés, az magával ragad,
Az ölelésben jól érzed magad.
Feltöltődsz, mint egy lemerült elem,
s a jó érzés lesz úrrá lelkeden.
Az ölelésben lélektársra lelsz,
és az is boldog, akit átölelsz,
A lelketek álmokkal megtelik,
és így maradnál akár estelig.
Hisz eggyé válni olyan nagyszerű,
van benne béke, álom és derű.
Egy ölelést oly könnyű adni rád,
megélhetővé válik a világ.
S lám feléledhet tőle a remény,
és ellágyul a szív, mikor kemény.
És hitet ad, hogy élni érdemes,
egy ölelésért szívünk is repes.
Ne legyen hát nap, mikor kihagyod,
hisz boldoggá tesz kicsit és nagyot.
Ölelj bátran, s enged csak hatni rád,
mert öleléstől szebb lesz a világ

Katona Bálint: Maradék idő

Szeretni még egyszer,
halálosan, aki vár.
Mosolyt venni még,
mielőtt a bolt bezár.
Napot látni még,
mielőtt az est leszáll.
Élni még egy kicsit
mielőtt a szív megáll.
Utoljára valakiben
hinni volna jó,
ne vesszen kárba a kimondatlan szó.
Örülni valaminek,
ami szép, ami jó,
mielőtt a szívben esni kezd a hó….
Mert a maradék idő
már nem eladó….

Ady Endre: Intés az őrzőkhöz verse.


Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák,
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmult nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Bucsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen,
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szivek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Ady Endre

A sziv komédiája
Reng a szivem: asszony-csapatok
Csatáznak dúlva benne.
Két nagy sereg. Egyik a csókos,
Másik pedig azoké, kikért
Hiába estem szerelembe.

Piros és hófehér vértűek
Tépik egymást bomolva.
S a fehérek mindig a győzők:
Kiűzik a volt csókosokat,
Mintha a Mult az övék volna.

S én hallgatom, hogyan zakatol
Vén szivem egyre szebben.
Szerettem-e, kiket csókoltam?
Nem azok-e az igaziak,
Akiket hasztalan szerettem?

Piros és hófehér vértűek
A régi-régi dámák,
Kik bomoltak s kikért bomoltam.
S vén szívem most sírva játssza el
A szív örök komédiáját.

Wass Albert: Hontalanság Hitvallása

Hontalan vagyok,
Mert vallom, hogy a gondolat szabad,
Mert hazám ott van a Kárpátok alatt
És népem a magyar.

Hontalan vagyok,
Mert hirdetem, hogy testvér minden ember,
S hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
Mindenki, aki jót akar.

Hontalan vagyok,
Mert hiszek jóban , igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
És Istenben, kié a diadal.

Hontalan vagyok,
De vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet,
És maradok ez úton, míg csak élek
Töretlen hittel ember és magyar.

Wass Albert

Enyém az álmok mesepalotája

Nem kell az arany,nem kell a gyémánt,
enyém az álmok minden kincse:
csak legyen a két kezem akire hintse....

Nem kell a fénylő,a pezsgő ,a pompa,
a kihűlő mámor :
enyém a szívek dobogó gondja,
enyém minden kis vágysikátor,
enyémek az elröppent sóhajok,
csókok,amik még alig-alig élnek
enyém,enyém minden virág,
minden virág és minden ének.

Enyém az álmok mesepalotája,
enyém a tavasz csoda -zenéje,
amit szívembe belemuzsikál...
s mégis. . .
mégis valami kéne. . .
valami kéne: kedves, a szád.

Kányádi Sándor: Napsugár-hívogató

Tavaszutó, nyárelő,
meggyet érlelő,
mézillatú napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
mézet pergető,
búzasárga napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
búzát érlelő,
barna bőrű napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
bőrünk perzselő,
júniusi napsugár,
bújj elő!

Szaphhó: APHRODITÉHEZ

Tarka trónodról, ravasz istenasszony,
mért küldesz nékem szerelemkirálynő,
bút és bajt mindég, te örök leánya
fényes egeknek?

Mért nem jössz inkább, ahogy egyszer jöttél,
hallattad kérő szavamat, kiléptél
kedvemért apád aranyos házából
és befogattad

cifra hintódat; lebegő galambok
vonták azt fürgén a sötétbe-süllyedt
föld felé; szárnyuk sebesen csapdosva
vert a nagy égben,

s már itt is voltak; te pedig, te boldog,
istenarcodon mosoly ült, és nyájas
szóval kérdeztél, mi bajom van és mért
hívlak az égből

és mi volna megkeserült szívemnek
kívánt orvossága? "Ki bántott, Szapphó?
kit küldjek kemény szerelem szavával
téged ölelni?

Ha eddig került, ezután majd üldöz;
hogyha semmit nem fogadott el, eztán
ő ad már, s ha nem szeretett, szeret majd,
bár ne akarjad."

Jer most is hozzám, a nehéz gondokból
oldd föl szívemet, s amiért eped, ne
sajnáld teljesíteni: légy harcomban
drága szövetség.

Babits Mihály fordítása

https://www.youtube.com/watch?v=5xml4dyXqak (Ez egy válasz -Manóka- üzenetére (2019. 02. 13. szerda 20:55), amit ide kattintva olvashatsz)

Aranyosi Ervin: Baráti ölelés

Mit szólnál egy öleléshez,
jól esne az te neked?
Bele lenne csomagolva
barátság és szeretet.
Az ölelés azért csodás:
szívünk, lelkünk benne van.
Nem is értem, miért félnek
kipróbálni annyian?