Dsida Jenő: Mese egy más világról

Van egy világ, ahova elballagnak
lassú menetben minden levelek.
Leülnek s őszük víg tavaszba fordul
és ott kezdenek friss új életet. –

Van egy patak, kristályos, csacska-szájú,
az alja csupa drágagyöngy, fehér:
Odahull minden, a könnye a szemeknek
és az a patak mindennel felér.

Van egy liget álmaink éjjelében,
hol holdsugárban drága rózsa ring
és örökös a zsongító nagy illat:
mi elsóhajtott sóhajtásaink.

Fehér kis padon ül valaki némán,
kibontott hajjal, mindig nevetőn,
valaki, egy Lány, akit sohase láttam,
akit csak megálmodni volt időm.

Van egy világ, hol régen elfelejtett
melódiák zúgnak, zengenek
s azok is, melyek nem jöttek világra,
ahová egyszer – én is elmegyek.

Az vagyok, aki megbámul éjen az égen egy tündöklő csillagot,
Nézi, hogy hogy ragyog.
Az vagyok, kinek szemében most is egy őszinte, kócos kis lány vagyok,
Épp azt mondja: jó vagyok.
Néha álmodom, hogy rohanok, futok és szárnyalok,
Boldogan táncolok, nevetek,
Elhiszem azt, hogy én lehetek.


Ki vagyok én igazán,
Hol az igazi hazám,
Szimplán, pőrén, meztelen
Mennyit ér az életem?
Teszem csak a dolgomat,
Cipelem a sorsomat,
A lelkem mélyén legbelül
Isten-alakú az űr.

SANYARÚ-SAVANYÚ (Lackfi János)


Volt egyszer két
sanyarú
savanyú
uborka,
rakták őket szomorú
homorú csuporba.
Volt ott még egy kiadós
dianás cukorka,
ki őket egy irinyó-
pirinyót cukkolta:
– Hej, ti szép két halovány
huligán, kik vagytok?
Azt hittétek, velem egy
levegőt szívhattok?
Szólt az egyik: – Egyedem-
begyedem, ne bántsál,
többet ér egy igazi,
zsigeri barátság!
Lett hát jó kis haveri
galeri körötte,
terveztek egy felemás
nyaralást Görögbe.
Elképzelték, idegen
vizeken mint áznak,
jókedvükben homokon,
romokon hintáznak.
Ám jött ekkor nagyerős,
nagyevős emberszáj,
barátok közt csikizős-
csukizós ujj nyúlkál.
Fogta mindkét sanyarú-
savanyú uborkát,
elharapta karakán
kereken a torkát.
Utána a kiadós
dianás cukorkát,
nem tekintve a lopás
felemás, csúf voltát.
Ráadásul haveri
galeri kikopva,
ma is bús a szomorú
homorú csuporka.

VÉLEMÉNYEK
ÍRTA: BRANYICZKY RITA (BRARIT)


Jól megszokott téveszmékkel
tűzdelt, szilaj vélemény -
érvelni rég lehetetlen
a tükörnek két felén.

Mindenkinek igaza van,
így hát nincsen senkinek,
és a szavak megrekednek,
nem szólnak, mert nincs minek.

WC-n ülve fogalmazodótt meg bennem ez a haiku:

masztutbáció,
egyenlő-e egy névvel:
csattanó maszlag?!

Feszíti őt heves vágya,
gyorsan kioldja övét.
Szokott módon mászik rája,
nem kérdezi kedvesét.
Ám az e tényt nem is bánja,
engedelmesen hever,
nyitva combja, tátva szája,
s felfújt teste nem szelel -
maximális biztonság ez,
gumi helyett guminő.
Mikor végez, s gatyát gombol
a sietős szerető,
halványan átdereng agyán,
hogy az élet nem ilyen,
de tovaszáll a gondolat.
Számára nincs szerelem.

Úgy eltűntél most megperzselt nyaramból,
mint bomlott nyáj, mely százfelé barangol.
Dalol a pásztor s törli könnyeit...

Folyton tudlak, így vádollak s szeretlek,
a rímeim ölelőn karbavettek,
és számon tartom hűtlen perceid.

Garai Gábor

HÁNY ASSZONY LAKIK KEDVESEMBEN?

Lackfi János verse



Egy, aki a hóesésben kergetőzni nem átall,
Egy, aki ezt fejcsóválva nézi nagy hólapáttal.

Egy, ki ezer apróságon nevet a zöld kölykökkel,
Egy, aki csak néz kacéran, hadd forrjon a vérem fel.

Egy, aki terheket cipel, arcán ólmos fáradtság,
Egy, ki sóvárogva várja, hogy örömre nógassák.

Egy, aki a szent keresztet dicséri szent imákkal,
Egy, aki hibát lel abban, mi szerintem hibátlan.

Egy, ki mindig szorgalmasan leszedi a pókhálót,
Egy, ki ledől zsák-fáradtan, álom után sóvárgón.

Egy, ki bármi szíre-szóra szalad, ugrik elébem,
Egy, aki megbántva könnyez, na, ezt jól elintéztem!

Egy, ki magvam ringva hordja, nagy pocakká növeszti,
Egy, ki hegytetőn barangol, Istennél megfürödni.

Egy, ki szervez, tervez, rendez, kiméri a jövendőt,
Egy, ki gyerekké gubózik, kínok tornya ha rádőlt.

Egy, ki tudja, cipő-ruhaméretét hét embernek,
Egy, ki ebbel kergetőzik, mint egy lökött kisgyermek.

Egy, ki bölcs a vásárlásban, itthon semmi nem fogy ki,
Egy, ki elfelejt fogkefét vagy vécépapírt hozni.

Egy, ki gyomlálja a kertet, növény sarjad nyomában,
Egy, ki deszkalapra pingál, növény indáz a fában.

Egy, ki alszik a színházban, álltó helyben majd feldől,
Egy, ki a vízben oldódva ringatózik, mint sellő.

Egy, ki este félve lépdel, merről tör rá erőszak,
Egy, ki szikrázó keményen kergeti el a rosszat.

Egy, ki a konyhában zsongít utaztató ízekkel
Egy, ki saját főztjét szidja: sótlan, főtlen, ízetlen.

Egy ki nem megy táncba juszt se, kucorog a sarokban,
Egy, ki középen riszálja, és a parkett felrobban.

Egy, ki százezer méterrel a föld fölé fellibben,
Ilyen nincs, nekem mégis van – de nehéz ezt elhinnem!

Weöres Sándor:

Ki minek gondol, az vagyok annak



Ki minek gondol, az vagyok annak...
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod:
Szemem tavában magadat látod.

Francois Villon

Ellentétek



Szomjan halok a forrás vize mellett;

Tűzben égek és mégis vacogok;

Parazsas kályhánál vad láz diderget;

Hazám földjén is száműzött vagyok;

Csupasz féreg, díszes talárt kapok;

Hitetlen várok, sírva nevetek;

Az bíztat, ami tegnap tönkretett;

Víg dáridó bennem a bosszúság;

Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;

Befogad és kitaszít a világ.



Nem biztos csak a kétes a szememnek

S ami világos, mint a nap: titok;

Hiszek a véletlennek, hirtelennek,

S gyanúm az igaz körül sompolyog;

Mindig nyerek és vesztes maradok;

Fektemben is fölbukás fenyeget;

Van pénzem, s egy vasat se keresek,

És reggel köszönök jó éjszakát;

Várom, senkitől, örökségemet;

Befogad és kitaszít a világ.



Semmit se bánok, s ami sose kellett,

Kínnal mégis csak olyat hajszolok;

Csalánnal a szeretet szava ver meg,

S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;

Barátom, aki elhiteti, hogy

Hattyúk csapata a varjú-sereg;

Igazság és hazugság egyre-megy,

És elhiszem, hogy segít, aki árt;

Mindent megőrzök s mindent feledek:

Befogad és kitaszít a világ.



Ajánlás



Herceg, kegyes jóságod lássa meg:

Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.

Lázongva vallok törvényt és szabályt.

S most mi jön? Várom a pályabéremet,

Mert befogad és kitaszít a világ.

(fordította: Szabó Lőrinc)

Csukás István: A bűvös virág


Ha szereted viszont szeret
Ha mosolyogsz, ő is ám!
Ha bánat ér, megosztozik
Szegény szíved bánatán.
Cirógatod, megcirógat
Becézgeted, örül ám,
Szíved örül, lelked röpül,
csodálatos illatán.
Orvosság ez minden bajra
Gondot s a bút űzi ám!
Szíved-lelked meggyógyítja,
míg merengsz az illatán!

PIERRE DE RONSARD: ÖLELJ MEG, KEDVESEM...

Ölelj meg, kedvesem, csókolj, szorongass,
lehelj belém, tüzesítsd át e testet,
adj még ezer csókot és még tízezret;
a szerelem nem számol s mindig szomjas.

Csókolj, míg ajkad illatos és nedves,
ne kíméld, úgyis megfakul maholnap,
s az Alvilág sápadt ködébe olvad,
hol porrá válik, többé sem lesz.

Szorítsd körém öled piros rózsáját,
amíg mézédes, szédült vonaglásunk,
a kis halál, mindkettőnk lényén átjár;
s ha vágyam maghal, hamarost feltámad;
csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk
a kurta napnak s rövid éjszakának.

Juhász Gyula: Szavak



Szavak, csodálatos szavak,
Békítenek, lázítanak.
Eldöntenek egy életet.
Följárnak, mint a kísértetek.
Szárnyalnak, mint a gondolat.
Görnyedve hordnak gondokat.
Világokat jelentenek.
Meghaltál, ha már nincsenek.
Dalolnak és dadognak ők.
Gügyögnek, mint a szeretők.
Ölnek és feltámasztanak.
Szavak, csodálatos szavak.

Zelk Zoltán: Nyár

Tudjátok-e, mit énekel
a csobogó kis patak?
„Gyertek, igyatok vizemből,
szomjas madarak!”

Tudjátok-e, mit zizegnek
a réten fűszál, virág?
„Gyertek hozzám lakomára,
megéhezett barikák!”

Tudjátok-e, mit susognak
az erdőben a lombok?
„Gyertek aludni árnyamba,
ti elfáradt vándorok!”

S tudjátok-e, mit énekel
fáradt vándor és madár?
„Szép az erdő, szép a mező,
gyönyörű a nyári táj!”

HAL-DAL



Egy pontyporonty s egy kiscsuka kiúszott a nádhoz,

hátha e kis kaland finom vacsorát hoz.

Meg is láttak ott egy ingerlő csalétket,

mely a parton ülő horgászban ért véget.

- Bekapom! Ez finom falat! -

mondta volna a víz alatt.

A ponty, hogyha

a pongyola

természet nem teszi némává a halat.

- Csak kapd! - bíztatta volna menten

a közismerten

rosszmájú csuka.

- Csak a

végén meg ne bánd,

mert a horgász veleránt!

- És ha kiránt?

Kis hal iránt

irgalmas a rendes pecás,

s még nem vagyok negyven dekás.

- Sületlenség! - szólt a márna.

- Ki lenyelné, pórul járna,

mert aki bekapja az ellenség horgát,

annak bizony elvágják a torkát.

- Ugyan menj a víz alá! - förmedt rá a ponty -,

ilyen olcsó közhelyeket nekem ne is mondj!

Be is kapta a csalétket sebtiben,

aztán kisült az igazság. Tepsiben.


Romhányi József

Kosztolányi Dezső: AKARSZ-E JÁTSZANI


A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Scsipacsov: Ne hidd...


Ne hidd, hogy a szerelem csak játék,

Vagy lobogó fáklya, amely az ujjaidra ráég.

Kéz a kézben, együtt ülni a kispadon este,

sétálni a patak partján, csillagokat lesve,

Kedveseddel szombat este vidám táncba menni...

Ne hidd, hogy a szerelem csak ennyi!



Nagy dolog a szerelem, hogy múlnak az évek,

Még nagyobb lesz, meleg kendő, úgy betakar téged.

Erő elszáll, szépség hervad, jön az ősz, a tél is,

Aki szeret, melletted lesz, megbecsül majd mégis.



Az életet végesvégig együtt kell leélni,

úgy válik el, mit ér a nő és mit ér a férfi.

Jót és rosszat megosztani, kacagni és sírni,

a szerelem dal, amelyet együtt kell megírni.

Gyönyör, az amit jelentesz

gyöngysor a nyakadban, függök

ajkadon éjjel nappal csüngök


Válladra omlok ha meg bomlok

derekad úgy szorítom magamhoz

csípődig utazom, ha pedig kigombolom


vékony csipkéd mögé bújok

számmal rá tapadok, Vénuszom

combjaid fülemre szorítod


Lábaddal olyankor kalodádba fogsz
nem engedsz el soha már

csak ha már az égben jársz

József Attila

MODERN SZONETT
Az ember él, habár üres a kamra
s a dobozokban semmi élelem.
Életben tart a halálfélelem.
(E nehéz percben ismerek magamra.)
Most sajnálom (de ezt is lenyelem),
hogy nincs isten, ki gondoljon kinomra
és azok szemét ujjával kinyomja,
kik elnézik, hogy nincsen kenyerem.
Büszke nyomorúlt voltam én! Ma már
belátom, csak a csökönyös szamár
büszke, amikor szaggatja az ostor,
meg az ujonc, ki első ízben posztol,
meg a gyermek, kit dícsér a tanár
és otthon édes meggybefőttet kóstol.

Nagyné Kiss Erzsébet

Köszönöm Anyám
Emléked az idő tőlem elrabolja,
nincs már ki féltőn, óvón átkarolna.
Tested enyészeté, porlad lenn a sírban.
Ki ringattál egykor, halkan dalt dúdolva,
fáradt kezed, arcom többé nem simítja.

A sírodnál köszöntelek drága, jó Anyám,
Köszönöm az életet, amit testedből adtál.
Köszönöm az éveket, a fájón szépeket,
minden féltő szavad, s a kedveset.
Minden mosolyod és bús könnyedet,
nekem adtál mindent, mit csak lehetett.

Száz emlék súlya nyomja sajgó szívem,
Mit Tőled kaptam, meg sem köszönhetem.
Itt hagyom a könnyeim harmatként a síron,
Öleljen a holdsugár, a nap fényével simítson.
Szerettelek nagyon, amíg csak éltél,
Legyen áldott a föld, hova megpihenni tértél!