Cserfalusi Pál : Naplemente után
(2007-07-02)

Inkább a magány füve tépjen a mélybe,
semhogy lelkemet érje illatod éje,
mert kiismertelek már, kis erecskéidet,
agykérged, két kecses lábad, miket

oly kacéran illegetsz mások előtt,
s édes nyálad, ami annyiszor belőtt
a vak hitbe, míg hálót szőttél szívem köré.
Nevetve raktalak mindenek fölé!

Most itt ülök, tisztán, gondolva
kiszáradt Nílusom rózsaszín medrére,
s fájó vallomásom öntöm olcsó szavakba

egy Nő miatt, aki úgy vágyott a szálló szabadba!
Nem tudlak lezárni, mert míg te ott boldog vagy,
én nem vagyok már senki, csak a Holdnak testvére.

Friedrich Hebbel: Két vándor

Egy néma barangol a földön,
Üzent vele az Ég,
Nem érti ő, amit hoz,
S akinek szól a titkos
Izenet, nem látja még.

Egy süket az Ég szavára
A Földön utra kél,
Ennek füle dugva,
Annak ajka csukva,
Míg útjuk egybe nem ér.

Megszólal akkor a néma,
A süket is érti szavát,
Talányát űzi-fűzi,
Az égi igét kibetűzi,
S mennek Keletre, tovább.

Hogy e pár egymásra leljen,
Ember, buzogva kérd!
Ha kik magukban járnak,
Egymásra rátalálnak,
A világ célhoz ér.

/Kardos László fordítása/

eszesg : A gyufaárus kislány (Andersen meséjének verses átdolgozása) (2006-04-11)


Kis város, kis szegletén,
Ajtó nyílik halkan.
Kicsi lányon, kis kötény.
Így indul el lassan.

Lába puha, meztelen,
Tapossa a szűz havat.
Utcán járva nesztelen,
Aprót lépdel, így halad.

Kezében a portéka,
Gyufa zörög benne.
Egész nap ezt árulja,
De nincsen, aki venne.

- Gyufát tessék! Gyufát!
Didereg az árva.
Az emberek rohannak,
Egy se figyel rája.

Haza menni nem lehet,
Apja várja otthon.
Nagyot lendül a keze,
Ha nincs haszon a bolton.

Szegény lányka mit tehet,
Kapualjba bújik.
Onnan néz ki éhesen,
Az idő meg csak múlik.

Hideg csípi kis kezét,
Lába is fagyos már.
Gondol egyet ezért,
Meggyújt hát egy szál gyufát.

Nyomban lobban a láng,
Lesz itt meleg mostan.
Csodát lát a kicsi lány,
Kályha izzik a sarokban.

De a láng elalszik hamar,
S a kép is eltűnik.
Izzó kályha nélkül, pedig
A hideg sem szűnik.

Gyufa sercen újra hát,
A láng is fellobban.
Hatalmas asztal áll,
Egy jókora szalonban.

Oly szép az asztal,
Rajta temérdek étek,
Sült liba, meg szilva,
Csillogó edények.

Az étel látványára,
Tátva marad szája,
De mire feléjük nyúlna,
Hűlt helyét találja.

Nagy hidegben ismét,
Elaludt a láng is.
Képpel együtt innét,
Eltűnt a világ is.

Szomorú a lányka,
Nem látja a szépet.
Sírni támad kedve,
De nem hagyja a képet.

Kis dobozban kutat,
Keres másik szálat.
S a láng ismét mutat,
Most egy fenyőágat.

Tündöklő díszek,
Száz gyertya rajta,
Mézeskalács szívek,
Karácsonyfa fajta.

Illatozik a szoba,
Zene hallik fentről.
Nagyanyó jön felé,
Szép fehér felhőkből.

Megfogja a kezét,
S viszi, röpül vele.
- Jaj, de szép a világ!
Nagyanyó, hallod-e!

Így röpülnek ketten,
A csillagporos úton.
Felemelkedetten,
A tündöklő Tejúton.

Alant hagynak várost,
Mindent, ami élő.
Holtak birodalmába,
Lélek a belépő.

Lent a városban,
Újra jő a reggel.
Emberek sietnek,
Hatalmas tömeggel.

Néhányan megállnak
Egy nagy kapu tövében,
S nézik a kis arcot,
A túlvilág fényében.

Messze jár már, tudják.
Szomorkodnak kissé.
Tűnődnek a dolgon,
S továbbmennek ismét.

Talpak alatt hó ropog,
Búcsúzott egy lélek.
A kislányszív nem dobog,
Nincsen benne élet.

Kavafisz: A hajón

Rá hasonlít igazán ez az apró,
Ceruza irkafirka arckép.

Gyors vázlat a hajó fedélzetén:
Egy elvarázsolt délután.
Jön tenger körös-körülöttünk.

Hasonlít rá. De ő szebb az emlékeimben.
Érzékisége majdnem fájdalom volt,
S ez világított a tekintetében.
Szebb, ahogy testet ölt előttem
Most, mikor lelkem hívja vissza az időből.

Az időből. Mindezek régi dolgok -
Rajz és hajó és délután.

/Vas István fordítása/

Alfred de Musset: Szomorúság

Veszve az életem, a kedvem,
erő, barátok, s ami kell;
még a büszkeség is, amely
hinni tanított a zsenímben.

Mikor még csak hullt a lepel
az Igazságról, lelkesedtem,
de ahogy magamhoz öleltem,
szívemet undor fogta el.

Pedig örök szép az Igazság
és ha nélküle élte napját,
semmit se tud e föld fia.

Isten szól, s válasz kél a számon.
Egyetlen kincsem a világon
csak az, sírtam valaha.

/Szabó Lőrinc fordítása/

Fet: Ó, meddig

Ó, meddig kell nekem némán vergődni érted,
idézni szép szemed, mely rám csak néha tévedt,
s ujjamtól zizzenő hajad hűs erdejét,
emléked híva, majd rebbentve szerteszét.
Meddig vergődni még, az irgalmas sötétben
elrejtve, hogy pirít a bosszúság és a szégyen;
ígérő titkokat kutatva ostobán,
kapkodni lázasan egy tűnt igéd után;
mormolni százszor egy rég elhalt párbeszédet,
enyhíteni egy szón, mely egyszer fájt tenéked;
s leintve részegen a hűvös ész szavát,
neveddel verni fel a néma éjszakát!

/Rab Zsuzsa fordítása/

Eduard Mörike: Páros éji dal

A Nő:

A páston édes éji szél oson,
Csengve fut át az ifju pagonyon!
A hetyke nappal néma még,
A föld erői lenn torlódnak sustorogva
Fölzsonganak a gyöngéd-lágy dalokba,
Ha bong a tiszta hangú lég.

A Férfi:

A lanyha szél csodálatos zenét hord,
Uszája kéjesen fülembe leng;
Párálló, gyönge fények közt dereng
S ugy tetszik, mintha úszna fönn az égbolt.

A Nő:

A lég szőttese néha meglobog,
Üdébben s áttetszőbben lengve feljebb;
S a kék teremben halkan énekelnek
Boldog tündérek puha dallamot,
S égi zenén
S buzgó dal ütemén
Ezüst orsóik té s tova peregnek.

A Férfi:

Szelíd éj, halkan lépdelsz hajnalig
Gyász bársonyon, mely zöldell napsütésre,
S valami vidám zene zümmögése
Lendíti lágyan könnyü talpaid,
A tűnő órát sorra fejted,
Magadat játszin elfeljted--
S a Világ lelke véled álmodik!

/Kardos László fordítása/

Szép Ernő:
Meglátod

A csillagok fölé
repül már az ember,
s lemegy olyan mélyre,
amily mély a tenger.

És lenn a tengerben
már fotografálhat,
ismerős lesz minden
rejtett növény, állat.

Mindennap az ember
új csodára ébred,
nem lesz semmi titka
majd a mindenségnek.

Távolba láthatunk,
távolba hallhatunk,
hosszú lesz az élet,
tán meg se halhatunk.

A lehetetlent is
szabad lesz remélni;
meglátod, hogy milyen
érdekes lesz élni.

Halász Ildikó: Valami elveszett...

Valami elveszett valahol
ott a mezők felett
az alkonyba csapódott,
megsemmisült, szétesett,
vagy őrzik még a fák
a kertek mélyén zörgő levelek
a zúgó pisztrángosok
a dermedt utcák
borzongó sikátorok
talán itt lapul a kövek alatt
rejtik néma ajtók
elzárják sima arcok-üvegfalak
vagy homokként ott él a romokban
fekszik a földben, agyagban
a sárguló csontokban.
Én keresem csillagban
szél sodorta, gyűrött hírlapban
útszéli árkokban
vágytól meggyötört álmokban
de nincs sehol.
Vagy nem is volt.
Csak karok árnyjátéka létezett
és a szívemen egy betöltetlen, fehér folt
egy védtelen, üres rés.
Valahol elveszett
ott, a mezők felett
egy angyali ölelés.


Klikk:


Valami elveszett

Sötét is, fehér is

Hideg szelek elmúltával
újra jöhet melegség,
a levelek lehulltával
új rügyet szülhet az ég,
a múlások elmúltával
újrakezdés újra jön,
bánatoknak halálával
újra éledhet öröm.

Csukott szemek sötétségét,
újra nyitja majd a fény,
falak közül kivezet még
társul szegődő ösvény,
jelen húzó mocsarából
tárt karokkal hív jövő,
közelít még majd a távol,
gondköveket eltörő.

Soha nincsen utolsó vég,
mindig jöhet újulás,
vizet adhat vissza a jég,
minden másból lehet más,
körforgásból kivezethet
horizontig menő út,
csak ennyit higgy: mindenkinek
sötét is, fehér is jut,
s zárnak, nyitnak is kaput.

(általam ismeretlen költő

Francis Carco: Eső

Esik: ez nagyszerű! Imádlak.
Itthon maradunk, ugyebár:
egymással törődünk mi már csak,
mikor ily késő őszre jár.

Esik, lenn a sok taxi jön-megy,
autóbusz imbolyog tovább,
s a Szajna uszályai bőgnek,
alig értjük egymás szavát.

Ez nagyszerű; esik. Fülelve
lesem, ahogy az ablakon
pattog a zápor, csepp a cseppre.
S te rám mosolyogsz biztatón.

Imádlak. Ó, hogy sír e csendes
csobogás: akár egy agyő!
Mindjárt elmégy, és mintha, kedves,
szemedben esnék az eső.

/Rónay György fordítása/

Ellen Nitt:
Azt hittem

Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.

Fordította: Képes Géza

Reményik Sándor:
A gondolat szabad

Bilincs a kézen, az ajkon lakat,
De felhők felett, de vizek alatt
Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!

Legyen tanyám kietlen szirtorom
Vagy börtönöm pokolmély vártorony,
Én amit akarok, azt gondolom!

Ó, mi gyönyör, Ó mily Isteni kép:
Repülni! Dús képzeletem, ne félj,
Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.

Repülj képzelmem, csillagokig szállj,
Az Isteneknek lángitalt kínálj!
Durva őrszem rád nem rivallhat: ,,állj!''

Repülj, semmi se szegje kedvedet,
Repülj, szakítsd magadra az eget,
Építs, vagy ronts; neked minden lehet!

Repülj, oltsd ki a földi lángokat
És népesíts be új világokat,
Nincs porkoláb, aki meglátogat!

Öltözz hulló csillagok ezüstjébe,
Köd oszlopába, áldozat füstjébe,
Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!

Te tövistelen téped a virágot
S nyomodba kémek serge meddőn hágott,
Műhelyedben, Mester - téged ki látott?

Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,
Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,
S nincs, aki Téged bekerít, határol.

Szabad vagy, mint űrben a fénysugár,
Szabad, mint a morajló tengerár,
S csak öntörvényed s korlát, határ.

Élet, Halál: minden beléd merül,
És bíróul fölötted ki sem ül,
Csak aki lát - az Isten egyedül.

Tagore: Mondd meg nekem

Mond meg nekem, igaz-e mindez, szerelmesem, mondd, mindez igaz-e?
Ha ezek a szemek kilobbantják villámukat, kebledben a sötét fellegek viharosan felelnek reá.
Igaz-e, hogy ajkaim édesek, mint az első tudatos szerelem fakadó bimbója?
Májusok eltűnt hónapjainak emlékei zsonganak-e tagjaimban?
A föld lábam érintésétől dalokat rezzent-e hárfamódon?
Igaz-e, hogy harmatcseppek hullanak az éjszaka szeméből, ha megjelenek, és a reggel fénye örül, ha beburkolja testemet?
Igaz-e, igaz-e, hogy szerelmed korokon és világokon át vándorolt egyedül, hogy engem megkeressen?
S hogy végül megtaláltál, ősrégi vágyad teljes nyugalmat talált szelíd szavamban és szememben és ajkamon és lebegő hajamban?
Igaz-e, hogy a Végtelen misztériuma van kis homlokodra írva?
Mondd meg nekem, szerelmesem, mindez igaz-e?

/Áprily Lajos fordítása/

Lermontov: Nem az égnek vagy angyaloknak

A Mindenható nem az égnek
vagy angyaloknak alkotott;
ha csak szenvedek, minek éljek?
Ő tudja, mért élek, halok!

Akár démonom, a gonosznak
társaként, gőg homlokomon,
gondtalanul kell, hogy bolyongjak,
égen, földön nincs rokonom!

Kutass kicsit emlékeidben,
tekintsd együtt sorscsillagunk,
s könyörtelen szív, végre hidd el,
hogy mi ketten egyek vagyunk.

/Rába György fordítása/

WILLIAM BLAKE

A VADVIRÁG ÉNEKE

Amint jártam az erdőt,
Hol zöldül az ág,
Hallottam, dalt dúdol
Egy vadvirág:
"Sötétben háltam,
Siket éjbe hulltan,
Mormoltam: félek
S gyönyörbe fúltam.
Reggel nekivágtam
Színében a láznak,
Hogy új Öröm érjen,
De csak megaláztak."
(Gergely Ágnes)

Kavafisz: Test, gondolj arra

Test, gondolj arra, ne csak, hogy hányszor szerettek,
Ne csak ágyakra, ahol hevertél,
De mind a vágyakozásra, mely érted
Világosan villámlott a szemekben,
És remegett a hangban, s valamely
Véletlen gátlás meghiúsította...
Most, mikor minden a mély múltban rejtezik,
Úgy rémlik, mintha magadat mind arra vágynak
Odaadtad volna akkor - mennyi villám!
Gondolj arra, hogy a rádnéző szemekben,
Hogy remegtek a hangban:test, emlékezz arra.

/Vas István fordítása/

Szép Ernő:

FECSKE ELFUT A SZÁRNYÁN

Fecske elfut a szárnyán,
Messzire jár,
Nem látni már.
Jó volna arra menni,
Jó volna arra lenni,
Amerre a madár.

Felleg az égen elmegy,
Elmegy, de kár,
Nem látni már.
Jó volna arra menni,
Jó volna arra lenni,
Arra valami vár.

A szél jön a mezőben,
Hajamba jár,
Elhagyja már.
Jó volna arra menni,
Jó volna arra lenni,
De soha meg nem vár.

Pitypangról a pihéjét
Elfújta már,
Nem látni már.
Jó volna arra menni,
Jó volna arra lenni,
Ki tudja, merre jár.

Higgy!
/Nazim Hikmet/

Higgy a magban, a földben, a tengerben,
de az emberekben higgy mindenekelőtt.
Szeresd a felhőt, a gépet, a könyvet,
de az embert szeresd mindenekelőtt.
Éld mélyen át
a száraz ágak,
kihunyt csillagok,
s beteg állatok bánatát,
de az emberét mindenekelőtt.
Tudj örülni a föld minden örömének,
tudj örülni a fénynek és sötétnek,
tudj örülni a négy évszak színének,
de az embernek tudj örülni mindenekelőtt!