Baranyi Ferenc: Staccato

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
csak lopott holmi lesz mi rég miénk,
vezeklünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként,
akié vagy, elvesz naponta tőlem,
s ha visszakaplak egy napig;
megint sután, csak félig ismerősen
puhatolom felejtett titkaid,
heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázst, mit új találkozás ád,
mert úgy kezdjük mi egyre újra,
hogy már messze vagy, mikor megérkezel,
karomba kaplak s mégsem érlek el.

Zuhantál és elkaptalak
ruhád csücskénél és a vak
mélységbe fejjel lefelé
csüngtél és én tartottalak
a rácsnak rogyva, görcsösen,
öt ujjal, kínnal és dühvel.
Egyetlen szörnyű akarat
volt bennem: nem engedlek el!

És megvirradt és este lett
és jöttek őszök, tavaszok
és még mindig tartottalak
és már harmadszor havazott
és még mindig tartottalak
és súgtam lázas szavakat
és az öt ujjam majd letört
és a ruhád szakadt, szakadt.

Hogy volt tovább, nem is tudom.
Egyszer csak elmúlt az egész.
Kiszállt belőlem az a láz,
az a vad, gyilkos rettegés.
Itt állok az erkélyen és
az élet zúg a körúton
és a felhőkbe nézek és
nem is tudom. . . nem is tudom. . .

"Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka. "

(Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd-részlet)

Minek


Nem volt szép, amit tettem,
A fürdőszobába kisiettem,
A tükörbe néztem,
És hangosan ezen tűnődtem:
Minek az értelem,
Ha csak gondolkodsz szüntelen?
Minek az érzelem,
Ha nincs kinek léteznem?
Minek a fájdalom,
Ha nincs, kivel megoszthatom?
Minek az irgalom,
Ha senkihez sem bújhatok?

S mikor penge csillan a kézben,
Újra, meg újra megkérdem:
Minek a létem,
Ha csak keresgélem?
Minek a holnap,
Ha fáj, ha látlak?
Minek a jövő,
Ha nem lehet velem ő?
Minek a lég,
Ha csak őt kérem még?
Minek a test,
Ha csak tönkretesz?
Minek az agy,
Ha ily sokszor kihagy?
Minek a szív,
Ha csak felemészti a kín?

S midőn e szavak
Elhagyták ajkamat,
Bíbor patak indul,
S a mosdóba lerohan...

Rémálom


Mélyen zúgnak a lombok,
A szél egy titkot súg...
Rémisztően néz le rád a sötét égbolt,
Az erdő valamit rejt...

A felhők mögül előbukik a hold.
Egy vérszomjas kiáltás rázza meg a csendet...
Szívedre hatalmas félelem ront.
Ezernyi denevér siklik az éjben.

Egy ezüst szempár les rád,
Szívedet megrázza a hideg.
Tested csak dermedten áll,
S a vérfarkas vadul vicsorít rád.

És akkor felébredsz
... csak fekszel némán a hideg ágyban.
Rájössz, hogy e szörnyű teremtményet
E rettentő éjszakán csupán te láttad.

Modrovits Kamilla

Igazad van... Bocsánat...
Egy idő után már odaírtam az általad írt versek után a szerzőt...Még 1x bocsi..

Ez egy Jim Morisson vers,remélem jól emlékszem rá.

Ma az időmet múlattam egy parkban
egy padon
Hátra dőlve szomorkodtam
nagyon
A fákat,az embereket néztem
vakon
Azon gondolkodtam hogyan halnak majd meg
egy napon

Nagyon jó,szeretem az ilyen pesszimista hangulatú verseket

Remélem ez is tetszik!!!

Örök harc magam ellen


Azt hitted, most már nincs tovább
A tested nem bírja lelked ostromát.
Kicsesztek veled az égiek talán,
De nem adod fel ilyen korán.

Harcolsz mint egy elszánt vezér,
Nem hagyod abba a kedvükért.
Elhagyottnak érzed magad,
Tudod, lendületed alábbhagy.

De azt mondom, állj talpra
S így ússz át a másik partra.
Vissza se nézz! De lelked zúzza
Mit követtél el a múltba.

Tiszta lappal kezd előlről,
Nézd az életet más szögből.
Minden érme két oldalú,
Hát ne öntös el ború.

Elszántan harcolsz az életedért,
Mindig küzdessz a holnapodért.
Vitába indulsz az igazadért.
Élsz minden pillanatért.

Zarándok úton


Képzeletem határát,
Hét színü szivárvány,
Díszíti kecsesen,
Smaragzöld szemeken.

Érzelmek ócenja,
Tomboló kavalkádja.
Kivet magából mélysége,
Partravetettt szegénysége.

Vergődik arany homokban,
Számüzetés a paradicsomban.
Márványos hegyeken át,
Vonszolja keresztül magát.

Hágók útján járva,
Tébujultan néz önmagára.
Rongyolt szavakat ismétel,
Élni akarást kérlel.

Esőcsepptől csíkos arca,
Az út porát lemossa.
Felcsillan régi bája,
Látható szép csillogása.

Érdes keze elernyed,
Simogató szikla permet.
Mélység, gyönyörü kékség,
Rád találtam messzeség.

Életből lett Rémállom


Volt egyszer egy pár kik bóldogan éltek
Még egy nap ki nem derült hogy a fiú vétett
S aznap a lány remegő testtel, szívvel, élekkel várta
Hogy szembesítse a fiút az igazsággal
A lány remegő szívvel és gyomorba szorító érzéssel feltette a kérdést.
De a fiú tagadta, s tagadása ellenére szemei vérvőrösek lettek és könnybe lábadtak.
A lánynak ez elég volt, kiolvasta a fiú szeméből az igazságot.
S hirtelen roszul lett hisz annyira fájt neki a fiú tette, hogy meghasadt a szíve.
S rá kellet jönnie, hogy a fiú csak átverte és becsapta, annak ellenére, hogy ő a mindeneként tekinttet rá.
S ekkor a lány megértette hogy a fiú őt tiszta szívből sohasem szerette!

Csak játszottál velem


Tél volt és hideg este,
Ketten mentünk csak: én és Te.
Azt mondtad, hogy szeretsz,
S én naív hittem Neked.

Akkor este boldog voltam Veled,
S nem hittem, hogy nélküled is lehet.
De hamar rá kellett döbbennem,
Hogy Te csak játszottál velem.

Akkor tőr szúródott a szívembe
Melynek még most is fáj a sebe.
De még most is nehéz elhinnem,
Hogy Te csak jástzottál velem

Isten Álld meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel
Nyújts feléje védő kart
Ha küzd ellenséggel
Bal sors, akit régen tép
Hozz rá víg esztendőt
Meg bűnhődte már-e nép
A múltat s jövendőt.

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villamidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szert nézett, s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.

Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvák hő szeméből!

Szánd meg, isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors, akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden viharvert, árva tölgy előtt,
mért kell nekem az őszi csendre vágyni,
ha minden csalfa álmom összedőlt,
mért kell nekem a dombokat bejárni
s bujkálni mint üldözött gonosz,
mért kell nekem a hegytetőre állni,
mikor az orkán fákat ostoroz.
Mért kell nekem elvágyni messze, messze,
bűvös csókkal ha jő az alkonyat,
mért kell, hogy halljam álmaimban egyre,
búcsú-szavaktól fátylas hangodat,
és mért kell nekem minden szép emléket
fájó betűkkel a szívembe írni,
mért kell olyan nagyon szeretni téged,
csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?
Mért kell mindig magamban vándorolni,
s imákat mondani valakiért...
s mért kell csak mindig rólad álmodozni,
ha nem szeretsz, miért? miért? miért?

Eörsi István - Az ördögfióka és a tündér

Ördögfióka-barátom
felvidit, ahányszor látom,
olyan fürge, olyan fényes,
szaga kellemesen kénes
saját talpát nyalni képes.

Van két kicsi, hegyes szarva,
van egy izmos, kurta farka,
magas fákon reggel-este
annál fogva lóg libegve,
s diót dob a gyerekekre.

Egyszer egy tündér járt arra,
ringott-lengett jobbra-balra,
fehér bugyija kilátszott,
mókusa volt, azzal játszott,
fütyörészett, dalolászott.

Kis ördögöm fentről látta,
s beleszeretett a lányba.
Le is ugrott egykettőre
bukfencezve és pörögve,
s megállt vigyázzban előtte.

"Édes tündér, úgy szeretlek,
mint a mézet vagy az epret.
Soha senkit ilyen szépen
nem szerettem földön-égen -
kérlek, légy a feleségem."

A tündér ezt válaszolta:
"Menjek lakni a pokolba?
Javulj meg, és megszeretlek,
szüleimhez bevezetlek,
s két hét múlva férjül veszlek."

Barátom a fejét rázta:
"Legyen eszed, tündérlányka.
Alattomos áruló
a kis ördög, hogyha jó,
s akkor hozzád nem való."

Kacarászni kezdett erre
a tündérlány csiligelve.
Egyéb választ nem adott,
tapsolt, ugrált, kacagott,
tündérien mulatott.

Modern kislány vagyok nagy hibákkal teli.
A foglalkozásom nem háztartásbeli.
Főzni nem tudok, a mosáshoz nem értek.
A házimunkához kedvet nem érzek.
Ám egyet büszkén be merek vallani,
Sok mindent nem tudok, de van ám valami,
Amit oly pompásan értek.
Mint kevés asszony e vidéken.
Mert tudom ezt bármiféle pózban.
Gyors és lassú tempóban.
Tudom oldalt fekve, lábfekve és háton.
Ahogy jónak látom.
Tudásom e téren több mint tökéletes.
S hogy hason is tudom az csak természetes.
Jó korán elkezdtem gyakorolni ezt én.
Mivel tanítom egy fiatal legény.
Fiatal volt mégis jól megtanított ő.
S nem voltam e téren tudatlan nő.
Bevallom először borsódzott a hátam.
Mikor a fiú nagy rúdját megláttam.
Eleinte azt hittem leszakad az ég is.
Lihegtem, kapkodtam, de csináltam mégis.
Idővel rájöttem mi ennek a titka.
S feltárult előttem mindennek a nyitja.
Később már oly rutint szereztem,
Hogy tudásommal pénzt is kereshettem.
Csináltam reggeltől korán felkelve.
Mert ilyenkor jön meg minden ifjú kedve.
És nagyon boldogan , vidáman műveltem.
Még estefelé is mikor a nap lement.
Hull rólam a ruha, mint fazékról a zománc.
És testem olyan lesz, mint a fénylő topán.
Van aki gumisapkát húz a fejére.
Ám ez a gyönyört csökkenti felére.
Ez az én gyengém , ezt kell elhallgatnom.
Én a nedvességet érezni akarom.
De hát mit nevettek, nem kell ezt megszólni.
Nem kell mindjárt rosszra gondolni.
Nincsen abba semmi amit elbeszéltem.
Ha hiszitek, he nem az úszásról beszéltem

Enikő!

Óh, Enikő,
a szelekt nő!
Neved csilingeli
Enikő, Enikő!

Gyémánt cseppje
csillárnak ha koccan
Enikő!

Élen az él,
Fényen a fény
Óh, Enikő!

Darabokra dermedt
bőrödön a krém
Jaj, Enikő!

Kezeden kenőcs,
lábadat mattolja
diszkréten
világos harisnya
Óh, Enikő!

Ujjad hosszan: egyensúlyban
gömbölyű körmödön,
enyémhez ér egy darabka
forró rész bőrödön
Te gyönyörű Enikő!

Hajad törékeny
barna breton
Óh, Enikő!

Mélyvízben bárkán
lappang a hullám
hangod úgy kotyog.
Óh, Enikő!

Ha nevetsz, ezüst kiskanál
kergeti üvegre oldalt kenődött
falatnyi megmaradt zakuszkát
Likuricsoktól még mi menthető
Óh, Enikő!

Halkan sikítasz bennem
Enikő! Enikő! Enikő!


Várhelyi Áron

na ez nem ér
(Ez egy válasz mia w. üzenetére (2006. 10. 15. vasárnap 21:57), amit ide kattintva olvashatsz)

dícsérsz kedves, hogy olyan jó vagyok!
és meglehet, hogy az vagyok valóban,
de ne köszönd ezt énnékem... szíved
annak forrása, bennem, ami jó van.

avvagy talán a földnek érdeme,
hogy úgy terem gyümölcsöt és virágot?
teremne-e csak egy fűszálat is,
ha nem sütnének rá a napsugárok?

petőfi sándor: dícsérsz kedves

Ismeretlen lomb alatt
Fakó földön, fakó szívvel,
Ültem, ültem egymagamban,
Mint az árnyék, mint az este,
Néma-könnyes őszi este.
Ültem-ültem és zokogtam.
És fejemre halkan hullott
Sárga, zörgő, holt levél.
És csak ültem könnyesen,
Mint a fázó őszi alkony,
Mely besírta vállam, arcom
Hűvös könnyel, holt levéllel.
Messzi-messzi csak csilingelt
Csalogató messze nóta.
És én mindent elsirattam:
Harcot, álmot, életet.
Ez a minden-siratás!
Három nap és három éjjel,
Mint az árnyék, mint a felhő,
Ültem ottan és zokogtam.
Harmadik nap virradóra
Mind a könnyemet kisírtam.
És az ének messze-messze
Egyre csengett, egyre hítt.
Hajnal égett mindenütt,
Harmadik nap virradóra.
És a dal hangosra harsant,
És nekem a holt avarból,
Nem tudom hogy, nem tudom mért,
Lábra kellett állnom ottan,
És a két karom kitárni,
És dalolni hangosan.
És az ének egyre hítt.
Nem tudom ki, nem tudom hogy,
Átkarolt két meleg karral
És kezem kezébe vette,
És elindult, arra indult,
Amerről a hajnal égett,
Amerről az ének csengett.
És én mentem hangtalan.
És megállnom nem lehet.
Most is itt van, mindig itt van,
Most se tudom nem követni,
És az arcát most se látom.
Azt az útat, hunyt szemekkel,
Énekszóval, tárt karokkal,
Most is járom, egyre járom.
És az ének egyre szól.