Lelkembe karcoltad, hogy szeretsz,
szíved dobgoja soha nem feledsz.
Homokba rajzoltad a szerelmed,
még mindig keresed....
Én voltam az életedben az első,
lelked válaszolja számodra a végső.
Furcsa az érzés, mert megsebeztél,
de szíved nélkülem él.
Már könyörögsz, hogy szeresselek,
de az élet azt akarja, hogy elfelejtselek.
Hagyom magamat sodorni,
jobb, mint éjjelente forgolódni.
Kérlek hagyj engem békén,
különben meghalok a végén.
szíved dobgoja soha nem feledsz.
Homokba rajzoltad a szerelmed,
még mindig keresed....
Én voltam az életedben az első,
lelked válaszolja számodra a végső.
Furcsa az érzés, mert megsebeztél,
de szíved nélkülem él.
Már könyörögsz, hogy szeresselek,
de az élet azt akarja, hogy elfelejtselek.
Hagyom magamat sodorni,
jobb, mint éjjelente forgolódni.
Kérlek hagyj engem békén,
különben meghalok a végén.
Ha ma elmész, én is elmegyek végleg,
magamba zárva, sok-sok szép emléket.
Elég volt, a kósza, menekvő életből,
az örökös, fájó egyedüllétből.
Döntsd el végre, hogy mit akarsz tőlem,
vedd már észre, én is felnőttem.
Bohóc vagyok, ki mindig melletted áll a bajban,
kinek a szíve, nem kőből , hanem vajból van.
Kinek állarcát, s köppenyét nem kell hordania,
hiszen a szívében van neki az otthona.
Melletted, egy pillanatra eltűntek,a szeme alá festett könnyek,
hisz Veled, mindig szépen, győnyőrűségben teltek el a percek.
Minden olyan volt, mint egy igazi álom,
szinte hihetetlen, hogy van még ilyen a világon.
Sokmindent adtál,s tanítottál engem,
köszönöm, hogy ott lehettem a szívedben.
Jó volt érezni, szíved, s a lelked,
köszönöm Neked a Tőled kapott, tiszta szerelmet.
Ne szomorkodj, hisz vannak benned új fények,
mivel újra és újra élednek Benned, a remények.
Sajnálom,hogy ennél többet adni már nem tudtam,
az élet leckéjében, úgy látszik végleg megbuktam.
Ne haragudj rám, nagyon szépen kérlek,
örizz Te is meg rólam, ha lehet, néhány emlékképet.
magamba zárva, sok-sok szép emléket.
Elég volt, a kósza, menekvő életből,
az örökös, fájó egyedüllétből.
Döntsd el végre, hogy mit akarsz tőlem,
vedd már észre, én is felnőttem.
Bohóc vagyok, ki mindig melletted áll a bajban,
kinek a szíve, nem kőből , hanem vajból van.
Kinek állarcát, s köppenyét nem kell hordania,
hiszen a szívében van neki az otthona.
Melletted, egy pillanatra eltűntek,a szeme alá festett könnyek,
hisz Veled, mindig szépen, győnyőrűségben teltek el a percek.
Minden olyan volt, mint egy igazi álom,
szinte hihetetlen, hogy van még ilyen a világon.
Sokmindent adtál,s tanítottál engem,
köszönöm, hogy ott lehettem a szívedben.
Jó volt érezni, szíved, s a lelked,
köszönöm Neked a Tőled kapott, tiszta szerelmet.
Ne szomorkodj, hisz vannak benned új fények,
mivel újra és újra élednek Benned, a remények.
Sajnálom,hogy ennél többet adni már nem tudtam,
az élet leckéjében, úgy látszik végleg megbuktam.
Ne haragudj rám, nagyon szépen kérlek,
örizz Te is meg rólam, ha lehet, néhány emlékképet.
Miért így kellett lennie
Szerelmednek eltűnnie.
Tudom... el kell, hogy engedjelek.
Mit számít, hogy szerettelek.
Életünk most már külön utakat járnak.
Mint szívem, lábaim is elfáradnak.
Én erre, te arra.
Te az égbe, én a pokolba.
Életemet folytatni így nem merem,
Érzem, nélküled elvesztem.
Illatod sem száll már a levegőben,
Ezért, nem veszek már levegőt sem.
Ma reggel láttam egy gyönyörű lányt,
s hittem megoldom a nagy talányt!
Mi végre e hatalmas szépség?
De akkor jött a nagy kékség.
A szél borzolta, kócolta haját,
aki látta elfeledte minden baját!
Rájöttem, csak azért volt ott Ő,
mert csodát tett a teremtő!
Pedig csak egy lány, ki buszra vár,
szépségéből látszik, nincs határ.
Ezernyi lánc, megannyi kötelék,
Végtelen tánc, örökös ölelés,
Ábrándok, képzetek!
Lássátok végemet,
Szenvedő énemet
A maszk mögött,
Mit az élet arcomra kötött,
És döntsétek el, mert én képtelen vagyok!
Mi az mit hátra hagyok?
Egy ronda álcát amiben féreg él?
Vagy egy rab láncát, mit üvöltve tépek szét? (Ez egy válasz Nóci üzenetére (2004. 09. 13. hétfő 18:15), amit ide kattintva olvashatsz)
Szerelmednek eltűnnie.
Tudom... el kell, hogy engedjelek.
Mit számít, hogy szerettelek.
Életünk most már külön utakat járnak.
Mint szívem, lábaim is elfáradnak.
Én erre, te arra.
Te az égbe, én a pokolba.
Életemet folytatni így nem merem,
Érzem, nélküled elvesztem.
Illatod sem száll már a levegőben,
Ezért, nem veszek már levegőt sem.
Ma reggel láttam egy gyönyörű lányt,
s hittem megoldom a nagy talányt!
Mi végre e hatalmas szépség?
De akkor jött a nagy kékség.
A szél borzolta, kócolta haját,
aki látta elfeledte minden baját!
Rájöttem, csak azért volt ott Ő,
mert csodát tett a teremtő!
Pedig csak egy lány, ki buszra vár,
szépségéből látszik, nincs határ.
Ezernyi lánc, megannyi kötelék,
Végtelen tánc, örökös ölelés,
Ábrándok, képzetek!
Lássátok végemet,
Szenvedő énemet
A maszk mögött,
Mit az élet arcomra kötött,
És döntsétek el, mert én képtelen vagyok!
Mi az mit hátra hagyok?
Egy ronda álcát amiben féreg él?
Vagy egy rab láncát, mit üvöltve tépek szét? (Ez egy válasz Nóci üzenetére (2004. 09. 13. hétfő 18:15), amit ide kattintva olvashatsz)
2004. 09. 13. hétfő 18:15
Egyszer volt, hol nem volt, így kezdődik a mese
Aminek nem biztos, hogy örömteli a vége.
Volt egy herceg és egy királylány,
A modern időben, a jelen szárnyán.
A sors úgy döntött, összehozza őket,
S egy szép napon beszélgetni kezdtek.
Ontották a szavakat, amik szinte
Gondolkodás nélkül jöttek,
S a lány érezte nem mindennapi, ami
Vele történhet.
Hisz nem hitte el, hogy Ő létezik,
Hogy valakivel a gondolata ennyire egyezik.
S hogy álma jelenik meg előtte,
Ami olyan valóságos, hogy akár meg is érinthette.
A napok csak teltek és teltek, s volt hogy Ők ketten
Hajnalig beszélgettek.
Majd a lány elkezdte hinni a mesét.
Nem értette, de érezte, kezdik rabul ejteni a szívét.
Bízni nem mert, de ott belül érezte,
Hogy a fiú is felfigyelt az előttük álló lehetőségekre.
A lány gondolata egyre inkább a fiú körül forgott,
S egy nap beszélgetni hívta a srácot.
Az ment bátran, hisz szíve mélyén Ő is arra vágyott.
A lány készült, órákat állt a tükör előtt,
S elképzelte milyen lesz, amikor álcáját felfedi a fiú előtt.
A találkozásban nem volt semmi újszerű,
Minthogy abban sem, hogy órák múlva vették észre,
Lassan a csillagok bújnak elő.
A lány érezte most jött el az idő,
Hogy végre a titkolt és szerelmes énje kerüljön elő.
De a fiú hirtelen már más szemmel nézett,
Tétován felugrott, s már útra készen csak annyit mondott
"Sajnálom, de várnak a haverok"...
Majd elköszönt, s már el is tűnt a semmibe,
De a lány ott maradt akár egy angyal
A frissen csonkított szárnyakkal.
S elkezdte érteni, álom volt ez, amit Ő gondolt,
Hogy az a pár apró megjegyzés, bók
Talán nem is neki szólt.
Hogy csupán barátság az, ami köztük lehet
S hogy az órák, amiket átbeszéltek igazából
Nem is különleges eset.
Ahogy teltek a napok egyre kevesebbet beszéltek,
De akkor sem órákat, éppen csak arról, amiről szó esett.
Ám a történet hozhat még meglepetéseket,
Mert nem lehet eltitkolni az érzéseket.
Már más szálon fut tovább a cselekmény,
S hirtelen, a fiú az, aki a homályból a fényre lép.
Egyre többet és többet gondolt a lányra, hiányzott neki a hangja,
S a vele átbeszélt esték órája.
S lassan kezdte elismerni magának
Két szemmel sem látta, hogy előtte van élete álma.
Ekkor már volt, hogy hetekig nem beszéltek,
S a hónapok is éles karmokkal az időbe téptek.
Majd egy nap véletlen ismét összefutottak
S habár bátortalanul is, de egy- két szót váltottak.
Ám a néhány szóból ismét sok lett, majd szinte végtelen
S az órák csak peregtek, akár a filmeken.
A nap végén elbúcsúzni készültek,
De most a fiúban maradtak megválaszolatlan kérdések.
Lesütötte szemét, s halkan csak annyit mondott
"Mi lett volna, ha akkor nem a haverokat választom?"
Majd felnézett, s megsimogatta a lány arcát,
Aki szíve mélyén nagyon is jól tudta válaszát.
Akkor Ő lett volna ki egy kézen a boldogságot, és az életet nyújtja
Aki örömmel fut egyetlen hívó szóra.
folty köv.
Aminek nem biztos, hogy örömteli a vége.
Volt egy herceg és egy királylány,
A modern időben, a jelen szárnyán.
A sors úgy döntött, összehozza őket,
S egy szép napon beszélgetni kezdtek.
Ontották a szavakat, amik szinte
Gondolkodás nélkül jöttek,
S a lány érezte nem mindennapi, ami
Vele történhet.
Hisz nem hitte el, hogy Ő létezik,
Hogy valakivel a gondolata ennyire egyezik.
S hogy álma jelenik meg előtte,
Ami olyan valóságos, hogy akár meg is érinthette.
A napok csak teltek és teltek, s volt hogy Ők ketten
Hajnalig beszélgettek.
Majd a lány elkezdte hinni a mesét.
Nem értette, de érezte, kezdik rabul ejteni a szívét.
Bízni nem mert, de ott belül érezte,
Hogy a fiú is felfigyelt az előttük álló lehetőségekre.
A lány gondolata egyre inkább a fiú körül forgott,
S egy nap beszélgetni hívta a srácot.
Az ment bátran, hisz szíve mélyén Ő is arra vágyott.
A lány készült, órákat állt a tükör előtt,
S elképzelte milyen lesz, amikor álcáját felfedi a fiú előtt.
A találkozásban nem volt semmi újszerű,
Minthogy abban sem, hogy órák múlva vették észre,
Lassan a csillagok bújnak elő.
A lány érezte most jött el az idő,
Hogy végre a titkolt és szerelmes énje kerüljön elő.
De a fiú hirtelen már más szemmel nézett,
Tétován felugrott, s már útra készen csak annyit mondott
"Sajnálom, de várnak a haverok"...
Majd elköszönt, s már el is tűnt a semmibe,
De a lány ott maradt akár egy angyal
A frissen csonkított szárnyakkal.
S elkezdte érteni, álom volt ez, amit Ő gondolt,
Hogy az a pár apró megjegyzés, bók
Talán nem is neki szólt.
Hogy csupán barátság az, ami köztük lehet
S hogy az órák, amiket átbeszéltek igazából
Nem is különleges eset.
Ahogy teltek a napok egyre kevesebbet beszéltek,
De akkor sem órákat, éppen csak arról, amiről szó esett.
Ám a történet hozhat még meglepetéseket,
Mert nem lehet eltitkolni az érzéseket.
Már más szálon fut tovább a cselekmény,
S hirtelen, a fiú az, aki a homályból a fényre lép.
Egyre többet és többet gondolt a lányra, hiányzott neki a hangja,
S a vele átbeszélt esték órája.
S lassan kezdte elismerni magának
Két szemmel sem látta, hogy előtte van élete álma.
Ekkor már volt, hogy hetekig nem beszéltek,
S a hónapok is éles karmokkal az időbe téptek.
Majd egy nap véletlen ismét összefutottak
S habár bátortalanul is, de egy- két szót váltottak.
Ám a néhány szóból ismét sok lett, majd szinte végtelen
S az órák csak peregtek, akár a filmeken.
A nap végén elbúcsúzni készültek,
De most a fiúban maradtak megválaszolatlan kérdések.
Lesütötte szemét, s halkan csak annyit mondott
"Mi lett volna, ha akkor nem a haverokat választom?"
Majd felnézett, s megsimogatta a lány arcát,
Aki szíve mélyén nagyon is jól tudta válaszát.
Akkor Ő lett volna ki egy kézen a boldogságot, és az életet nyújtja
Aki örömmel fut egyetlen hívó szóra.
folty köv.
De most nem szólt semmit csupán elmosolyodott,
A fiúra nézett, majd elbúcsúzott.
Most Ő volt az, aki messe eltűnt a semmibe.
Mert Ő a boldogságot akkor már másnak ígérte!!! (Ez egy válasz Nóci üzenetére (2004. 09. 13. hétfő 18:15), amit ide kattintva olvashatsz)
A fiúra nézett, majd elbúcsúzott.
Most Ő volt az, aki messe eltűnt a semmibe.
Mert Ő a boldogságot akkor már másnak ígérte!!! (Ez egy válasz Nóci üzenetére (2004. 09. 13. hétfő 18:15), amit ide kattintva olvashatsz)
2004. 09. 13. hétfő 18:15
Egyszer volt, hol nem volt, így kezdődik a mese
Aminek nem biztos, hogy örömteli a vége.
Volt egy herceg és egy királylány,
A modern időben, a jelen szárnyán.
A sors úgy döntött, összehozza őket,
S egy szép napon beszélgetni kezdtek.
Ontották a szavakat, amik szinte
Gondolkodás nélkül jöttek,
S a lány érezte nem mindennapi, ami
Vele történhet.
Hisz nem hitte el, hogy Ő létezik,
Hogy valakivel a gondolata ennyire egyezik.
S hogy álma jelenik meg előtte,
Ami olyan valóságos, hogy akár meg is érinthette.
A napok csak teltek és teltek, s volt hogy Ők ketten
Hajnalig beszélgettek.
Majd a lány elkezdte hinni a mesét.
Nem értette, de érezte, kezdik rabul ejteni a szívét.
Bízni nem mert, de ott belül érezte,
Hogy a fiú is felfigyelt az előttük álló lehetőségekre.
A lány gondolata egyre inkább a fiú körül forgott,
S egy nap beszélgetni hívta a srácot.
Az ment bátran, hisz szíve mélyén Ő is arra vágyott.
A lány készült, órákat állt a tükör előtt,
S elképzelte milyen lesz, amikor álcáját felfedi a fiú előtt.
A találkozásban nem volt semmi újszerű,
Minthogy abban sem, hogy órák múlva vették észre,
Lassan a csillagok bújnak elő.
A lány érezte most jött el az idő,
Hogy végre a titkolt és szerelmes énje kerüljön elő.
De a fiú hirtelen már más szemmel nézett,
Tétován felugrott, s már útra készen csak annyit mondott
"Sajnálom, de várnak a haverok"...
Majd elköszönt, s már el is tűnt a semmibe,
De a lány ott maradt akár egy angyal
A frissen csonkított szárnyakkal.
S elkezdte érteni, álom volt ez, amit Ő gondolt,
Hogy az a pár apró megjegyzés, bók
Talán nem is neki szólt.
Hogy csupán barátság az, ami köztük lehet
S hogy az órák, amiket átbeszéltek igazából
Nem is különleges eset.
Ahogy teltek a napok egyre kevesebbet beszéltek,
De akkor sem órákat, éppen csak arról, amiről szó esett.
Ám a történet hozhat még meglepetéseket,
Mert nem lehet eltitkolni az érzéseket.
Már más szálon fut tovább a cselekmény,
S hirtelen, a fiú az, aki a homályból a fényre lép.
Egyre többet és többet gondolt a lányra, hiányzott neki a hangja,
S a vele átbeszélt esték órája.
S lassan kezdte elismerni magának
Két szemmel sem látta, hogy előtte van élete álma.
Ekkor már volt, hogy hetekig nem beszéltek,
S a hónapok is éles karmokkal az időbe téptek.
Majd egy nap véletlen ismét összefutottak
S habár bátortalanul is, de egy- két szót váltottak.
Ám a néhány szóból ismét sok lett, majd szinte végtelen
S az órák csak peregtek, akár a filmeken.
A nap végén elbúcsúzni készültek,
De most a fiúban maradtak megválaszolatlan kérdések.
Lesütötte szemét, s halkan csak annyit mondott
"Mi lett volna, ha akkor nem a haverokat választom?"
Majd felnézett, s megsimogatta a lány arcát,
Aki szíve mélyén nagyon is jól tudta válaszát.
Akkor Ő lett volna ki egy kézen a boldogságot, és az életet nyújtja
Aki örömmel fut egyetlen hívó szóra.
folty köv.
Aminek nem biztos, hogy örömteli a vége.
Volt egy herceg és egy királylány,
A modern időben, a jelen szárnyán.
A sors úgy döntött, összehozza őket,
S egy szép napon beszélgetni kezdtek.
Ontották a szavakat, amik szinte
Gondolkodás nélkül jöttek,
S a lány érezte nem mindennapi, ami
Vele történhet.
Hisz nem hitte el, hogy Ő létezik,
Hogy valakivel a gondolata ennyire egyezik.
S hogy álma jelenik meg előtte,
Ami olyan valóságos, hogy akár meg is érinthette.
A napok csak teltek és teltek, s volt hogy Ők ketten
Hajnalig beszélgettek.
Majd a lány elkezdte hinni a mesét.
Nem értette, de érezte, kezdik rabul ejteni a szívét.
Bízni nem mert, de ott belül érezte,
Hogy a fiú is felfigyelt az előttük álló lehetőségekre.
A lány gondolata egyre inkább a fiú körül forgott,
S egy nap beszélgetni hívta a srácot.
Az ment bátran, hisz szíve mélyén Ő is arra vágyott.
A lány készült, órákat állt a tükör előtt,
S elképzelte milyen lesz, amikor álcáját felfedi a fiú előtt.
A találkozásban nem volt semmi újszerű,
Minthogy abban sem, hogy órák múlva vették észre,
Lassan a csillagok bújnak elő.
A lány érezte most jött el az idő,
Hogy végre a titkolt és szerelmes énje kerüljön elő.
De a fiú hirtelen már más szemmel nézett,
Tétován felugrott, s már útra készen csak annyit mondott
"Sajnálom, de várnak a haverok"...
Majd elköszönt, s már el is tűnt a semmibe,
De a lány ott maradt akár egy angyal
A frissen csonkított szárnyakkal.
S elkezdte érteni, álom volt ez, amit Ő gondolt,
Hogy az a pár apró megjegyzés, bók
Talán nem is neki szólt.
Hogy csupán barátság az, ami köztük lehet
S hogy az órák, amiket átbeszéltek igazából
Nem is különleges eset.
Ahogy teltek a napok egyre kevesebbet beszéltek,
De akkor sem órákat, éppen csak arról, amiről szó esett.
Ám a történet hozhat még meglepetéseket,
Mert nem lehet eltitkolni az érzéseket.
Már más szálon fut tovább a cselekmény,
S hirtelen, a fiú az, aki a homályból a fényre lép.
Egyre többet és többet gondolt a lányra, hiányzott neki a hangja,
S a vele átbeszélt esték órája.
S lassan kezdte elismerni magának
Két szemmel sem látta, hogy előtte van élete álma.
Ekkor már volt, hogy hetekig nem beszéltek,
S a hónapok is éles karmokkal az időbe téptek.
Majd egy nap véletlen ismét összefutottak
S habár bátortalanul is, de egy- két szót váltottak.
Ám a néhány szóból ismét sok lett, majd szinte végtelen
S az órák csak peregtek, akár a filmeken.
A nap végén elbúcsúzni készültek,
De most a fiúban maradtak megválaszolatlan kérdések.
Lesütötte szemét, s halkan csak annyit mondott
"Mi lett volna, ha akkor nem a haverokat választom?"
Majd felnézett, s megsimogatta a lány arcát,
Aki szíve mélyén nagyon is jól tudta válaszát.
Akkor Ő lett volna ki egy kézen a boldogságot, és az életet nyújtja
Aki örömmel fut egyetlen hívó szóra.
folty köv.
Egyszer volt, hol nem volt, így kezdődik a mese
Aminek nem biztos, hogy örömteli a vége.
Volt egy herceg és egy királylány,
A modern időben, a jelen szárnyán.
A sors úgy döntött, összehozza őket,
S egy szép napon beszélgetni kezdtek.
Ontották a szavakat, amik szinte
Gondolkodás nélkül jöttek,
S a lány érezte nem mindennapi, ami
Vele történhet.
Hisz nem hitte el, hogy Ő létezik,
Hogy valakivel a gondolata ennyire egyezik.
S hogy álma jelenik meg előtte,
Ami olyan valóságos, hogy akár meg is érinthette.
A napok csak teltek és teltek, s volt hogy Ők ketten
Hajnalig beszélgettek.
Majd a lány elkezdte hinni a mesét.
Nem értette, de érezte, kezdik rabul ejteni a szívét.
Bízni nem mert, de ott belül érezte,
Hogy a fiú is felfigyelt az előttük álló lehetőségekre.
A lány gondolata egyre inkább a fiú körül forgott,
S egy nap beszélgetni hívta a srácot.
Az ment bátran, hisz szíve mélyén Ő is arra vágyott.
A lány készült, órákat állt a tükör előtt,
S elképzelte milyen lesz, amikor álcáját felfedi a fiú előtt.
A találkozásban nem volt semmi újszerű,
Minthogy abban sem, hogy órák múlva vették észre,
Lassan a csillagok bújnak elő.
A lány érezte most jött el az idő,
Hogy végre a titkolt és szerelmes énje kerüljön elő.
De a fiú hirtelen már más szemmel nézett,
Tétován felugrott, s már útra készen csak annyit mondott
"Sajnálom, de várnak a haverok"...
Majd elköszönt, s már el is tűnt a semmibe,
De a lány ott maradt akár egy angyal
A frissen csonkított szárnyakkal.
S elkezdte érteni, álom volt ez, amit Ő gondolt,
Hogy az a pár apró megjegyzés, bók
Talán nem is neki szólt.
Hogy csupán barátság az, ami köztük lehet
S hogy az órák, amiket átbeszéltek igazából
Nem is különleges eset.
Ahogy teltek a napok egyre kevesebbet beszéltek,
De akkor sem órákat, éppen csak arról, amiről szó esett.
Ám a történet hozhat még meglepetéseket,
Mert nem lehet eltitkolni az érzéseket.
Már más szálon fut tovább a cselekmény,
S hirtelen, a fiú az, aki a homályból a fényre lép.
Egyre többet és többet gondolt a lányra, hiányzott neki a hangja,
S a vele átbeszélt esték órája.
S lassan kezdte elismerni magának
Két szemmel sem látta, hogy előtte van élete álma.
Ekkor már volt, hogy hetekig nem beszéltek,
S a hónapok is éles karmokkal az időbe téptek.
Majd egy nap véletlen ismét összefutottak
S habár bátortalanul is, de egy- két szót váltottak.
Ám a néhány szóból ismét sok lett, majd szinte végtelen
S az órák csak peregtek, akár a filmeken.
A nap végén elbúcsúzni készültek,
De most a fiúban maradtak megválaszolatlan kérdések.
Lesütötte szemét, s halkan csak annyit mondott
"Mi lett volna, ha akkor nem a haverokat választom?"
Majd felnézett, s megsimogatta a lány arcát,
Aki szíve mélyén nagyon is jól tudta válaszát.
Akkor Ő lett volna ki egy kézen a boldogságot, és az életet nyújtja
Aki örömmel fut egyetlen hívó szóra.
folty köv. (Ez egy válasz Nóci üzenetére (2004. 09. 13. hétfő 18:15), amit ide kattintva olvashatsz)
Aminek nem biztos, hogy örömteli a vége.
Volt egy herceg és egy királylány,
A modern időben, a jelen szárnyán.
A sors úgy döntött, összehozza őket,
S egy szép napon beszélgetni kezdtek.
Ontották a szavakat, amik szinte
Gondolkodás nélkül jöttek,
S a lány érezte nem mindennapi, ami
Vele történhet.
Hisz nem hitte el, hogy Ő létezik,
Hogy valakivel a gondolata ennyire egyezik.
S hogy álma jelenik meg előtte,
Ami olyan valóságos, hogy akár meg is érinthette.
A napok csak teltek és teltek, s volt hogy Ők ketten
Hajnalig beszélgettek.
Majd a lány elkezdte hinni a mesét.
Nem értette, de érezte, kezdik rabul ejteni a szívét.
Bízni nem mert, de ott belül érezte,
Hogy a fiú is felfigyelt az előttük álló lehetőségekre.
A lány gondolata egyre inkább a fiú körül forgott,
S egy nap beszélgetni hívta a srácot.
Az ment bátran, hisz szíve mélyén Ő is arra vágyott.
A lány készült, órákat állt a tükör előtt,
S elképzelte milyen lesz, amikor álcáját felfedi a fiú előtt.
A találkozásban nem volt semmi újszerű,
Minthogy abban sem, hogy órák múlva vették észre,
Lassan a csillagok bújnak elő.
A lány érezte most jött el az idő,
Hogy végre a titkolt és szerelmes énje kerüljön elő.
De a fiú hirtelen már más szemmel nézett,
Tétován felugrott, s már útra készen csak annyit mondott
"Sajnálom, de várnak a haverok"...
Majd elköszönt, s már el is tűnt a semmibe,
De a lány ott maradt akár egy angyal
A frissen csonkított szárnyakkal.
S elkezdte érteni, álom volt ez, amit Ő gondolt,
Hogy az a pár apró megjegyzés, bók
Talán nem is neki szólt.
Hogy csupán barátság az, ami köztük lehet
S hogy az órák, amiket átbeszéltek igazából
Nem is különleges eset.
Ahogy teltek a napok egyre kevesebbet beszéltek,
De akkor sem órákat, éppen csak arról, amiről szó esett.
Ám a történet hozhat még meglepetéseket,
Mert nem lehet eltitkolni az érzéseket.
Már más szálon fut tovább a cselekmény,
S hirtelen, a fiú az, aki a homályból a fényre lép.
Egyre többet és többet gondolt a lányra, hiányzott neki a hangja,
S a vele átbeszélt esték órája.
S lassan kezdte elismerni magának
Két szemmel sem látta, hogy előtte van élete álma.
Ekkor már volt, hogy hetekig nem beszéltek,
S a hónapok is éles karmokkal az időbe téptek.
Majd egy nap véletlen ismét összefutottak
S habár bátortalanul is, de egy- két szót váltottak.
Ám a néhány szóból ismét sok lett, majd szinte végtelen
S az órák csak peregtek, akár a filmeken.
A nap végén elbúcsúzni készültek,
De most a fiúban maradtak megválaszolatlan kérdések.
Lesütötte szemét, s halkan csak annyit mondott
"Mi lett volna, ha akkor nem a haverokat választom?"
Majd felnézett, s megsimogatta a lány arcát,
Aki szíve mélyén nagyon is jól tudta válaszát.
Akkor Ő lett volna ki egy kézen a boldogságot, és az életet nyújtja
Aki örömmel fut egyetlen hívó szóra.
folty köv. (Ez egy válasz Nóci üzenetére (2004. 09. 13. hétfő 18:15), amit ide kattintva olvashatsz)
2004. 09. 13. hétfő 18:15
Egyszer volt, hol nem volt, így kezdődik a mese
Aminek nem biztos, hogy örömteli a vége.
Volt egy herceg és egy királylány,
A modern időben, a jelen szárnyán.
A sors úgy döntött, összehozza őket,
S egy szép napon beszélgetni kezdtek.
Ontották a szavakat, amik szinte
Gondolkodás nélkül jöttek,
S a lány érezte nem mindennapi, ami
Vele történhet.
Hisz nem hitte el, hogy Ő létezik,
Hogy valakivel a gondolata ennyire egyezik.
S hogy álma jelenik meg előtte,
Ami olyan valóságos, hogy akár meg is érinthette.
A napok csak teltek és teltek, s volt hogy Ők ketten
Hajnalig beszélgettek.
Majd a lány elkezdte hinni a mesét.
Nem értette, de érezte, kezdik rabul ejteni a szívét.
Bízni nem mert, de ott belül érezte,
Hogy a fiú is felfigyelt az előttük álló lehetőségekre.
A lány gondolata egyre inkább a fiú körül forgott,
S egy nap beszélgetni hívta a srácot.
Az ment bátran, hisz szíve mélyén Ő is arra vágyott.
A lány készült, órákat állt a tükör előtt,
S elképzelte milyen lesz, amikor álcáját felfedi a fiú előtt.
A találkozásban nem volt semmi újszerű,
Minthogy abban sem, hogy órák múlva vették észre,
Lassan a csillagok bújnak elő.
A lány érezte most jött el az idő,
Hogy végre a titkolt és szerelmes énje kerüljön elő.
De a fiú hirtelen már más szemmel nézett,
Tétován felugrott, s már útra készen csak annyit mondott
"Sajnálom, de várnak a haverok"...
Majd elköszönt, s már el is tűnt a semmibe,
De a lány ott maradt akár egy angyal
A frissen csonkított szárnyakkal.
S elkezdte érteni, álom volt ez, amit Ő gondolt,
Hogy az a pár apró megjegyzés, bók
Talán nem is neki szólt.
Hogy csupán barátság az, ami köztük lehet
S hogy az órák, amiket átbeszéltek igazából
Nem is különleges eset.
Ahogy teltek a napok egyre kevesebbet beszéltek,
De akkor sem órákat, éppen csak arról, amiről szó esett.
Ám a történet hozhat még meglepetéseket,
Mert nem lehet eltitkolni az érzéseket.
Már más szálon fut tovább a cselekmény,
S hirtelen, a fiú az, aki a homályból a fényre lép.
Egyre többet és többet gondolt a lányra, hiányzott neki a hangja,
S a vele átbeszélt esték órája.
S lassan kezdte elismerni magának
Két szemmel sem látta, hogy előtte van élete álma.
Ekkor már volt, hogy hetekig nem beszéltek,
S a hónapok is éles karmokkal az időbe téptek.
Majd egy nap véletlen ismét összefutottak
S habár bátortalanul is, de egy- két szót váltottak.
Ám a néhány szóból ismét sok lett, majd szinte végtelen
S az órák csak peregtek, akár a filmeken.
A nap végén elbúcsúzni készültek,
De most a fiúban maradtak megválaszolatlan kérdések.
Lesütötte szemét, s halkan csak annyit mondott
"Mi lett volna, ha akkor nem a haverokat választom?"
Majd felnézett, s megsimogatta a lány arcát,
Aki szíve mélyén nagyon is jól tudta válaszát.
Akkor Ő lett volna ki egy kézen a boldogságot, és az életet nyújtja
Aki örömmel fut egyetlen hívó szóra.
folty köv.
Aminek nem biztos, hogy örömteli a vége.
Volt egy herceg és egy királylány,
A modern időben, a jelen szárnyán.
A sors úgy döntött, összehozza őket,
S egy szép napon beszélgetni kezdtek.
Ontották a szavakat, amik szinte
Gondolkodás nélkül jöttek,
S a lány érezte nem mindennapi, ami
Vele történhet.
Hisz nem hitte el, hogy Ő létezik,
Hogy valakivel a gondolata ennyire egyezik.
S hogy álma jelenik meg előtte,
Ami olyan valóságos, hogy akár meg is érinthette.
A napok csak teltek és teltek, s volt hogy Ők ketten
Hajnalig beszélgettek.
Majd a lány elkezdte hinni a mesét.
Nem értette, de érezte, kezdik rabul ejteni a szívét.
Bízni nem mert, de ott belül érezte,
Hogy a fiú is felfigyelt az előttük álló lehetőségekre.
A lány gondolata egyre inkább a fiú körül forgott,
S egy nap beszélgetni hívta a srácot.
Az ment bátran, hisz szíve mélyén Ő is arra vágyott.
A lány készült, órákat állt a tükör előtt,
S elképzelte milyen lesz, amikor álcáját felfedi a fiú előtt.
A találkozásban nem volt semmi újszerű,
Minthogy abban sem, hogy órák múlva vették észre,
Lassan a csillagok bújnak elő.
A lány érezte most jött el az idő,
Hogy végre a titkolt és szerelmes énje kerüljön elő.
De a fiú hirtelen már más szemmel nézett,
Tétován felugrott, s már útra készen csak annyit mondott
"Sajnálom, de várnak a haverok"...
Majd elköszönt, s már el is tűnt a semmibe,
De a lány ott maradt akár egy angyal
A frissen csonkított szárnyakkal.
S elkezdte érteni, álom volt ez, amit Ő gondolt,
Hogy az a pár apró megjegyzés, bók
Talán nem is neki szólt.
Hogy csupán barátság az, ami köztük lehet
S hogy az órák, amiket átbeszéltek igazából
Nem is különleges eset.
Ahogy teltek a napok egyre kevesebbet beszéltek,
De akkor sem órákat, éppen csak arról, amiről szó esett.
Ám a történet hozhat még meglepetéseket,
Mert nem lehet eltitkolni az érzéseket.
Már más szálon fut tovább a cselekmény,
S hirtelen, a fiú az, aki a homályból a fényre lép.
Egyre többet és többet gondolt a lányra, hiányzott neki a hangja,
S a vele átbeszélt esték órája.
S lassan kezdte elismerni magának
Két szemmel sem látta, hogy előtte van élete álma.
Ekkor már volt, hogy hetekig nem beszéltek,
S a hónapok is éles karmokkal az időbe téptek.
Majd egy nap véletlen ismét összefutottak
S habár bátortalanul is, de egy- két szót váltottak.
Ám a néhány szóból ismét sok lett, majd szinte végtelen
S az órák csak peregtek, akár a filmeken.
A nap végén elbúcsúzni készültek,
De most a fiúban maradtak megválaszolatlan kérdések.
Lesütötte szemét, s halkan csak annyit mondott
"Mi lett volna, ha akkor nem a haverokat választom?"
Majd felnézett, s megsimogatta a lány arcát,
Aki szíve mélyén nagyon is jól tudta válaszát.
Akkor Ő lett volna ki egy kézen a boldogságot, és az életet nyújtja
Aki örömmel fut egyetlen hívó szóra.
folty köv.
Reggel,mikor felébredt,nem tudta valóság volt-e,vagy álom,
De talált valami csodát az asztalon.
Egy fehér toll volt ott a lány illatával,
S rájött mit veszített a lány halálával.
Szívében most mégjobban érezte hiányát,
S nem tudta elnyomni a lány utáni vágyát.
Könnyes szemmel az ég felé fordulva ennyit felelt:
"Mindörökké szeretni foglak Egyetlen Szép Szerelmem!"
De talált valami csodát az asztalon.
Egy fehér toll volt ott a lány illatával,
S rájött mit veszített a lány halálával.
Szívében most mégjobban érezte hiányát,
S nem tudta elnyomni a lány utáni vágyát.
Könnyes szemmel az ég felé fordulva ennyit felelt:
"Mindörökké szeretni foglak Egyetlen Szép Szerelmem!"
Azon a napon a lány szíve gyászba borult,
Úgy érezte,a világ ellene fordult.
Egyetlen szerelme lemondott róla,
S már egy másik lány kezét fogja azóta.
"Már nem szeretlek!"-vallotta be a fiú,
A tomboló tűz,mely eddig szívében tombolt,kihunyt.
De a lány nem adta fel,dacolt ellene,
S továbbra is tartotta a kapcsolatot vele.
A remény viszont egyre jobban elhagyta,
Mikor látta,hogy élete szerelme a másik lányt simogatja.
Időközben a fiú rájött,még mindíg érez valamit iránta,
De nem lépett,mert a szórakozás fontosabb volt számára.
A lány megkérte a fiút kezdjék elölről újra,
"Szeretlek Kicsim az életemnél is jobban!"- s a fülébe súgta halkan.
Ám minden hiába,ő csak tovább álltatta,
A kötöttséget,az igazi szerelmét nem vállalta.
Teltek a napok,teltek a hónapok,
A lányról már azonban régen nem hallott.
Egyik este,álmából felébredve rossz érzés kapta el,
Ürességet és fájó hiányt érzett szívében.
Érezte régi szerelme keserű hiányát,
Hiszen rég nem hallotta a lány kellemes hangját.
Hiányzott neki az arca,a forró ölelése,
A féltő gondoskodása,a lány maga egésze.
Másnap megjelent a házánál virággal a kezében,
Kisírt szemű édesanyja nyitott ajtót talpig feketében.
A fiú teljesen elfehéredett,s érezte nagy a baj,
Édesanyja csak annyit mondott könnyektől küszködve:Meghalt!
Állítólag egy véletlen autóbaleset okozta a lány halálát,
Nem figyelt az úton,mert nem tudta feledni szerelmi bánatát.
A fiú elsápadva állt ott egy percig,
A csokor virág a kezéből lassan hullott ki.
Nem hitte,ez hogy történhetett meg vele,
Minden percben ott kellett volna lennie mellette.
Este nem tudott elaludni,a szemébe könny szökött,
Szívében mérhetetlenül nagy bűntudattól küszködött.
De hirtelen,mintha egy melegség járta volna át,
Mintha hallotta volna halott szerelme hangját.
És igen,a lány ott tündökölt angyal képében,
A régi,megszokott,gyönyörű szépségben.
Mindkettőjük szemében könny ragyogott,
A mosoly az arcukon hirtelen megfagyott.
Lélegzetük elnémult,szívük egyszerre dobbant,
A régi,gyönyörű szenvedélyes szerelmük újra lángra lobbant.
Csak álltak egymással szemben,hisz egymás gondolatait ismerik,
A lány a fiú arcát végigsimítja,lelke melegséggel megtelik.
Igyekszik szerelmét megnyugtatni,
De csak ennyit tud végül mondani:
"Ne sírj szívem nincs semmi baj,
Emlékem szívedben végig megmarad.
Én ott leszek végig melletted,őrzöm az álmaidat,
Mindentől megvédelek,ott leszek minden mozdulatodban."
Az angyal mégegyszer utoljára átölelte kedvesét,
A fiú nem akarta még elengedni féltett szerelmét.
A lány arca egyre halványodott,
"Most mennem kell!"-csak ennyit mondhatott.
Hirtelen hűvös levegő járta át a szobát,
De még lehetett érezni a lány kellemes illatát.
A fiút ezután az álom hamar elnyomta,
Gondolataiban ő járt,s hogy nem feledi el soha.
folyt.köv
Úgy érezte,a világ ellene fordult.
Egyetlen szerelme lemondott róla,
S már egy másik lány kezét fogja azóta.
"Már nem szeretlek!"-vallotta be a fiú,
A tomboló tűz,mely eddig szívében tombolt,kihunyt.
De a lány nem adta fel,dacolt ellene,
S továbbra is tartotta a kapcsolatot vele.
A remény viszont egyre jobban elhagyta,
Mikor látta,hogy élete szerelme a másik lányt simogatja.
Időközben a fiú rájött,még mindíg érez valamit iránta,
De nem lépett,mert a szórakozás fontosabb volt számára.
A lány megkérte a fiút kezdjék elölről újra,
"Szeretlek Kicsim az életemnél is jobban!"- s a fülébe súgta halkan.
Ám minden hiába,ő csak tovább álltatta,
A kötöttséget,az igazi szerelmét nem vállalta.
Teltek a napok,teltek a hónapok,
A lányról már azonban régen nem hallott.
Egyik este,álmából felébredve rossz érzés kapta el,
Ürességet és fájó hiányt érzett szívében.
Érezte régi szerelme keserű hiányát,
Hiszen rég nem hallotta a lány kellemes hangját.
Hiányzott neki az arca,a forró ölelése,
A féltő gondoskodása,a lány maga egésze.
Másnap megjelent a házánál virággal a kezében,
Kisírt szemű édesanyja nyitott ajtót talpig feketében.
A fiú teljesen elfehéredett,s érezte nagy a baj,
Édesanyja csak annyit mondott könnyektől küszködve:Meghalt!
Állítólag egy véletlen autóbaleset okozta a lány halálát,
Nem figyelt az úton,mert nem tudta feledni szerelmi bánatát.
A fiú elsápadva állt ott egy percig,
A csokor virág a kezéből lassan hullott ki.
Nem hitte,ez hogy történhetett meg vele,
Minden percben ott kellett volna lennie mellette.
Este nem tudott elaludni,a szemébe könny szökött,
Szívében mérhetetlenül nagy bűntudattól küszködött.
De hirtelen,mintha egy melegség járta volna át,
Mintha hallotta volna halott szerelme hangját.
És igen,a lány ott tündökölt angyal képében,
A régi,megszokott,gyönyörű szépségben.
Mindkettőjük szemében könny ragyogott,
A mosoly az arcukon hirtelen megfagyott.
Lélegzetük elnémult,szívük egyszerre dobbant,
A régi,gyönyörű szenvedélyes szerelmük újra lángra lobbant.
Csak álltak egymással szemben,hisz egymás gondolatait ismerik,
A lány a fiú arcát végigsimítja,lelke melegséggel megtelik.
Igyekszik szerelmét megnyugtatni,
De csak ennyit tud végül mondani:
"Ne sírj szívem nincs semmi baj,
Emlékem szívedben végig megmarad.
Én ott leszek végig melletted,őrzöm az álmaidat,
Mindentől megvédelek,ott leszek minden mozdulatodban."
Az angyal mégegyszer utoljára átölelte kedvesét,
A fiú nem akarta még elengedni féltett szerelmét.
A lány arca egyre halványodott,
"Most mennem kell!"-csak ennyit mondhatott.
Hirtelen hűvös levegő járta át a szobát,
De még lehetett érezni a lány kellemes illatát.
A fiút ezután az álom hamar elnyomta,
Gondolataiban ő járt,s hogy nem feledi el soha.
folyt.köv
Volt egy érzés bennem,
melyért küzdöttem,
mely felmelegítette lelkemet.
Forroó vágy volt,
mely szétáradt egész testemben
Ez az érzés,rájöttem a
SZERELEM!
Az elején kihívás volt,
mostmár csak fájdalom,
mi a csontomig hatol.
Harcolnék ellene, de a
szívem már túl gyenge.
Gyötör a tudat, de tudom
meg kell tennem,
az álmaimat jó mélyre
el kell temetnem,
s Őt végleg el kell felednem!
Buta fiú tudhattad volna már,
hogy a szakítás csak az egyiknek fáj!
A másik már tovább lépett,
a fájdalom csak a te lelkeden tépett!
Édes, kicsi buta fiú,
bár ne lettél volna ilyen hiú.
Akkor láttad volna hamar,
mit előled a szerelem takar.
Hiába mondta neked a jóbarát,
nem igazi gyémánt az, akárhány karát!
Sem igazgyöngy a tenger mélyéről,
csupán csalfa csillanás mi elbűvöl!
melyért küzdöttem,
mely felmelegítette lelkemet.
Forroó vágy volt,
mely szétáradt egész testemben
Ez az érzés,rájöttem a
SZERELEM!
Az elején kihívás volt,
mostmár csak fájdalom,
mi a csontomig hatol.
Harcolnék ellene, de a
szívem már túl gyenge.
Gyötör a tudat, de tudom
meg kell tennem,
az álmaimat jó mélyre
el kell temetnem,
s Őt végleg el kell felednem!
Buta fiú tudhattad volna már,
hogy a szakítás csak az egyiknek fáj!
A másik már tovább lépett,
a fájdalom csak a te lelkeden tépett!
Édes, kicsi buta fiú,
bár ne lettél volna ilyen hiú.
Akkor láttad volna hamar,
mit előled a szerelem takar.
Hiába mondta neked a jóbarát,
nem igazi gyémánt az, akárhány karát!
Sem igazgyöngy a tenger mélyéről,
csupán csalfa csillanás mi elbűvöl!
Mikor arcom megkövült,
s sírjában lassan elmerült
Tudd meg rád gondoltam utoljára
Mikor a szél vitt messze, hírét
Hogy elvesztettem csókod ízét
Magamban már összetörtem végleg
Mikor az ágyad mellé léptem
S a szemedben, a könnyeket néztem
Nem értettem azt, hogy miért születtem
Mikor a világ jött ellenem
S máshol járt rég a szellemem
Ott ahol a nap az arcodat simítja
S mikor ezt a néhány sor leírtam
Már csak magamban tudtam, kibírtam
Hogy hangod után megremegett, s megkövült az egész testem!
s sírjában lassan elmerült
Tudd meg rád gondoltam utoljára
Mikor a szél vitt messze, hírét
Hogy elvesztettem csókod ízét
Magamban már összetörtem végleg
Mikor az ágyad mellé léptem
S a szemedben, a könnyeket néztem
Nem értettem azt, hogy miért születtem
Mikor a világ jött ellenem
S máshol járt rég a szellemem
Ott ahol a nap az arcodat simítja
S mikor ezt a néhány sor leírtam
Már csak magamban tudtam, kibírtam
Hogy hangod után megremegett, s megkövült az egész testem!
Kell egy élet, mi nem az enyém
Kell egy, mi nékem a fény,
Kell, mi nem én vagyok,
Egy másik, mi nem zokog...
Kell egy, mi nékem a fény,
Kell, mi nem én vagyok,
Egy másik, mi nem zokog...
Szeretlek, mert Te vagy a minden,
Gyűlöllek, mert tönkre tettél engem.
Te voltál az, kinek mindent megadtam,
S te voltál az, ki miatt megöltem volna magam.
Majd valaki megrázott,
S elmondta az igazságot.
Elmesélte milyen vagy,
S én azt mondtam neki: "Haggy!"
Röpke év után rájöttem igaza van,
S nem áltattam többet magam.
Már nem érdekel mit teszel,
Engem a lábamról többet le nem veszel!
Megértettem nem vagy jó,
S beláttam, nekem így a jó!
Nélküled,
S nem veled!
Gyűlöllek, mert tönkre tettél engem.
Te voltál az, kinek mindent megadtam,
S te voltál az, ki miatt megöltem volna magam.
Majd valaki megrázott,
S elmondta az igazságot.
Elmesélte milyen vagy,
S én azt mondtam neki: "Haggy!"
Röpke év után rájöttem igaza van,
S nem áltattam többet magam.
Már nem érdekel mit teszel,
Engem a lábamról többet le nem veszel!
Megértettem nem vagy jó,
S beláttam, nekem így a jó!
Nélküled,
S nem veled!
El kell, hogy engedj örökre,
Gyűlöllek mindörökre.
Elmúlt a nyár, az emlékek maradtak,
A kezek végleg elszakadtak.
Átvertél, szívembe ürességet hagytál,
Törékeny vagyok, mint a virágszál.
Apró tüske a lelkembe,
Szilánkok a szemembe.
El kell mennem,
Meg kell tennem.
Az emlékek visszavárnak,
A boldog percek elszállnak.
A gondolatok messze szállnak,
Elhagyják a messzi tájat.
Arra gondolok, ki mindig megvetett,
s én naiv, még azt hittem szeretett.
De mást mondott mint amit érzett,
ezzel megbántott, s megalázott végleg.
Biztam benne, bár nem kellett volna,
Ő elfelejtett, de én nem mondtam
le róla.
Vágytam rá, hogy miért nem tudom,
De rájöttem, egy olyan fiút szerettem,
Aki nem tudja még mit ér a szerelem.
Kint jártam a temetőben,
Ott álltam a szakadó esőben.
Szívem Rád várt,
Lelkem felszállt.
Koporsódhoz értem,
Az érzéstől féltem.
Virágot hoztam,
Könnyeimet szórtam.
Az égre tekintettem,
A fájdalomnak engedtem.
Nem tudtam erős maradni,
mintha minden rám akarna szakadni.
Elmentél már régen, de még fáj,
Túl csendes a messzi táj.
El kell mennem,
Meg kell tennem.
El kell válnom,
Fel kell szállnom.
Nem akarok semmit se mondani,
Se könnyeket érted hullatni.
Nem érdemelsz könnyeket,
Örökre elfelejtem a régi képeket.
Tűnj el örökre,
Átkozlak mindörökre.
Nem akarlak többet látni,
Így talán nem fog annyira fájni.
Most is csak beszélsz,
Az életről mesélsz.
Nincs értelme a szavaknak,
Az érzések, amik megmaradnak.
Gyűlöllek mindörökre.
Elmúlt a nyár, az emlékek maradtak,
A kezek végleg elszakadtak.
Átvertél, szívembe ürességet hagytál,
Törékeny vagyok, mint a virágszál.
Apró tüske a lelkembe,
Szilánkok a szemembe.
El kell mennem,
Meg kell tennem.
Az emlékek visszavárnak,
A boldog percek elszállnak.
A gondolatok messze szállnak,
Elhagyják a messzi tájat.
Arra gondolok, ki mindig megvetett,
s én naiv, még azt hittem szeretett.
De mást mondott mint amit érzett,
ezzel megbántott, s megalázott végleg.
Biztam benne, bár nem kellett volna,
Ő elfelejtett, de én nem mondtam
le róla.
Vágytam rá, hogy miért nem tudom,
De rájöttem, egy olyan fiút szerettem,
Aki nem tudja még mit ér a szerelem.
Kint jártam a temetőben,
Ott álltam a szakadó esőben.
Szívem Rád várt,
Lelkem felszállt.
Koporsódhoz értem,
Az érzéstől féltem.
Virágot hoztam,
Könnyeimet szórtam.
Az égre tekintettem,
A fájdalomnak engedtem.
Nem tudtam erős maradni,
mintha minden rám akarna szakadni.
Elmentél már régen, de még fáj,
Túl csendes a messzi táj.
El kell mennem,
Meg kell tennem.
El kell válnom,
Fel kell szállnom.
Nem akarok semmit se mondani,
Se könnyeket érted hullatni.
Nem érdemelsz könnyeket,
Örökre elfelejtem a régi képeket.
Tűnj el örökre,
Átkozlak mindörökre.
Nem akarlak többet látni,
Így talán nem fog annyira fájni.
Most is csak beszélsz,
Az életről mesélsz.
Nincs értelme a szavaknak,
Az érzések, amik megmaradnak.
Csendes a messzi táj,
Valami belül fáj.
Kimondani nem lehet,
Boldogságot nem vehet.
Emlékekből építkezik,
Az életről megfeledkezik.
Lassan sétál a homályba,
Gyönyörködik a tájba.
Falevelek ropognak,
A lépések kopognak.
Minden kihalt és sivár,
Szív többé nem vár.
Gondolatok messze szállnak,
Talán annyira nem fájnak.
Vagy csak azt képzeled,
Lehet itt fejeződött be életed.
Valami belül fáj.
Kimondani nem lehet,
Boldogságot nem vehet.
Emlékekből építkezik,
Az életről megfeledkezik.
Lassan sétál a homályba,
Gyönyörködik a tájba.
Falevelek ropognak,
A lépések kopognak.
Minden kihalt és sivár,
Szív többé nem vár.
Gondolatok messze szállnak,
Talán annyira nem fájnak.
Vagy csak azt képzeled,
Lehet itt fejeződött be életed.
Most egy ideig egyedül leszek,
Túl sok dolog jött össze...
Nem hiszem el, hogy a te hibádért én is szenvedek,
S hogy talán elveszítelek örökre...
Most jövök rá, hogy sok dolgot nem akartam,
Azt hittem, bízhatok benned,
S most itt ülök a szobámban megzavartan...
S már az emlékeim sem kellenek...
Bíztam benned, de benned nem lehet,
S most már hiába is védnélek..
Ez így tovább már akkor sem mehet...
Mert mások szerint nem ez a valódi élet.
Mások, akik fölöttem állnak,
Tiltanak tőled, s igazuk is van,
De tőlem, óh, vajon mit is várnak?
Én most is megbocsátanék akárhogyan...
S egy csörrenés... elvész a csöndben,
Tudom, te vagy, s már kedves nem lehetek...
Felveszem a telefont, hidegen, beszélek, betegen.
S hallgatom, hogy kéred, mindezt még egyszer beszéljük meg.
S nem tudod, hogy tiltanak tőled,
Fél évig csak várhatom tovább,
Hogy egyszer újra megkapjam belőled,
Az igaz szerelem rég el felett múltját.
Nem tudom, hogy kibírom-e addig,
S nem tudhatom, hogy te kitartasz mellettem.
Nem tudhatom biztosra mindaddig,
Amíg egyszer hűséges nem leszel.
Bár már csak te tudsz ezen segíteni,
Mert mások nem tudják azt, amit én tudok.
Ha ők is tudnák, el tudnák feledni,
Amiért régebben voltak ők is undokok.
De gyáva vagy, ha nem teszed,
Vagy nem szeretsz engem.
Gyáva vagy, ha nem mered,
Merd hát ezt is, ha már mást is megtettél énvelem.
Válaszodra várok,
De csak a csönd felel,
S mintha lenne még más dolog,
Ami már nem érdekel...
Túl sok dolog jött össze...
Nem hiszem el, hogy a te hibádért én is szenvedek,
S hogy talán elveszítelek örökre...
Most jövök rá, hogy sok dolgot nem akartam,
Azt hittem, bízhatok benned,
S most itt ülök a szobámban megzavartan...
S már az emlékeim sem kellenek...
Bíztam benned, de benned nem lehet,
S most már hiába is védnélek..
Ez így tovább már akkor sem mehet...
Mert mások szerint nem ez a valódi élet.
Mások, akik fölöttem állnak,
Tiltanak tőled, s igazuk is van,
De tőlem, óh, vajon mit is várnak?
Én most is megbocsátanék akárhogyan...
S egy csörrenés... elvész a csöndben,
Tudom, te vagy, s már kedves nem lehetek...
Felveszem a telefont, hidegen, beszélek, betegen.
S hallgatom, hogy kéred, mindezt még egyszer beszéljük meg.
S nem tudod, hogy tiltanak tőled,
Fél évig csak várhatom tovább,
Hogy egyszer újra megkapjam belőled,
Az igaz szerelem rég el felett múltját.
Nem tudom, hogy kibírom-e addig,
S nem tudhatom, hogy te kitartasz mellettem.
Nem tudhatom biztosra mindaddig,
Amíg egyszer hűséges nem leszel.
Bár már csak te tudsz ezen segíteni,
Mert mások nem tudják azt, amit én tudok.
Ha ők is tudnák, el tudnák feledni,
Amiért régebben voltak ők is undokok.
De gyáva vagy, ha nem teszed,
Vagy nem szeretsz engem.
Gyáva vagy, ha nem mered,
Merd hát ezt is, ha már mást is megtettél énvelem.
Válaszodra várok,
De csak a csönd felel,
S mintha lenne még más dolog,
Ami már nem érdekel...
8 hónap... ennyi volt az én életem,
Eddig éltem csak, s most már talán nem is létezem.
Már nem tudok szeretni, már nem is akarok soha,
Nem leszek többé olyan ostoba,
Hogy lehunyt szemmel járjak,
S mindenben csak szépet találjak.
Mindenkivel kedves legyek,
Hogy kihasználhassanak az emberek.
Nem, többé nem lesz ez így,
S hogy megbocsájtok valaha még, azt te már ne hidd!
Mert ha akkor nem kellettem, hát most se hiányozzak,
Nem érdemelsz bocsánatot, nem bocsájtok meg egy hazugnak,
Ki azt mondta szeret, s hagyta, hogy szeressem,
Ki hamis érintéssel érintette meg a kezem.
S óh az a 8 hónap, mégis, mennyire hiányzik nekem,
Hiába nem szeretett ő, legalább ott volt velem.
Mára már nincs senkim, egyedül maradtam,
S talán már nem is emlékszik rám, nem is tudja, hogy valaha voltam
Eddig éltem csak, s most már talán nem is létezem.
Már nem tudok szeretni, már nem is akarok soha,
Nem leszek többé olyan ostoba,
Hogy lehunyt szemmel járjak,
S mindenben csak szépet találjak.
Mindenkivel kedves legyek,
Hogy kihasználhassanak az emberek.
Nem, többé nem lesz ez így,
S hogy megbocsájtok valaha még, azt te már ne hidd!
Mert ha akkor nem kellettem, hát most se hiányozzak,
Nem érdemelsz bocsánatot, nem bocsájtok meg egy hazugnak,
Ki azt mondta szeret, s hagyta, hogy szeressem,
Ki hamis érintéssel érintette meg a kezem.
S óh az a 8 hónap, mégis, mennyire hiányzik nekem,
Hiába nem szeretett ő, legalább ott volt velem.
Mára már nincs senkim, egyedül maradtam,
S talán már nem is emlékszik rám, nem is tudja, hogy valaha voltam
Szerelek, s szeretlek mást nem mondhatok,
de azt tudom, én búcsú nélkül soha nem távozok.
Miért van,hogy ezt megtudod tenni velem?,
mert benned nincs az, mi bennem,: SZERELEM.
Könnyen jösz, s könnyen mész, nem érdekel semmi,
ki szeret Te egyszerűen eltudod feledni.
hogy miért van én ezt nem tudhatom,
nincs bennem más, csak fájdalom.
minden megváltozott, talán eltűnt az érzelem,
de akkor miért vagy néha kedves velem.?
Miért hiányolsz, s ha nem vagyok veled miért bántasz,
adnál inkább életet, velem a vágynak.
Vagy zavarnál el engem végleg, örökre,
ha már nem lehetünk szerelemre ítélve.
Titkolszgyűlölsz,szégyenlsz, mi van most?,
miért ily kegyetlen velem a sors?
Szeretlek, kínlodom Nélküled kedvesem,
ha nem vagy velem, én tovább nem élhetem.
de azt tudom, én búcsú nélkül soha nem távozok.
Miért van,hogy ezt megtudod tenni velem?,
mert benned nincs az, mi bennem,: SZERELEM.
Könnyen jösz, s könnyen mész, nem érdekel semmi,
ki szeret Te egyszerűen eltudod feledni.
hogy miért van én ezt nem tudhatom,
nincs bennem más, csak fájdalom.
minden megváltozott, talán eltűnt az érzelem,
de akkor miért vagy néha kedves velem.?
Miért hiányolsz, s ha nem vagyok veled miért bántasz,
adnál inkább életet, velem a vágynak.
Vagy zavarnál el engem végleg, örökre,
ha már nem lehetünk szerelemre ítélve.
Titkolszgyűlölsz,szégyenlsz, mi van most?,
miért ily kegyetlen velem a sors?
Szeretlek, kínlodom Nélküled kedvesem,
ha nem vagy velem, én tovább nem élhetem.
Szerelmes vagyok, s újra élek,
De lelkem mélyén még mindig félek.
Mikor nem voltál, féltem, hogy egyedül maradok,
S örökké szerelem nélkül telnek majd a napok.
Mióta vagy nekem, csak egy dologtól rettegek,
Hogy elvesztem azt a férfit, akit nagyon szeretek.
De lelkem mélyén még mindig félek.
Mikor nem voltál, féltem, hogy egyedül maradok,
S örökké szerelem nélkül telnek majd a napok.
Mióta vagy nekem, csak egy dologtól rettegek,
Hogy elvesztem azt a férfit, akit nagyon szeretek.
Hiányzik
forró csókja,
meleg ölelése,
hideg tekintete,
üres mondatai..
Még akkoris,
ha hazugság volt minden..
Szívemben nem fog más uralkodni,
Csak ő és a fájdalom.
Mert bármit tesz,és bárhogy bánt,
feledni őt nem tudom!
Ó Istenem..mit tettem,
hogy íly nagy árat kellett fizetnem?
Elvesztettem...Örökre.
forró csókja,
meleg ölelése,
hideg tekintete,
üres mondatai..
Még akkoris,
ha hazugság volt minden..
Szívemben nem fog más uralkodni,
Csak ő és a fájdalom.
Mert bármit tesz,és bárhogy bánt,
feledni őt nem tudom!
Ó Istenem..mit tettem,
hogy íly nagy árat kellett fizetnem?
Elvesztettem...Örökre.
Szerettél, s szerettek
Sokszor a szemedbe nevettek.
Bántottak, s te bántottál
Szíved közben kemény kővé vált.
Reméltek, s te reméltél,
Hogy az igazira ráleltél.
Csalódtál, s ők csalódtak
Az álmok nem váltak valóra.
Feladtad, s ők nem értik,
Hogy szíved még az Igazi miatt vérzik.
Sokszor a szemedbe nevettek.
Bántottak, s te bántottál
Szíved közben kemény kővé vált.
Reméltek, s te reméltél,
Hogy az igazira ráleltél.
Csalódtál, s ők csalódtak
Az álmok nem váltak valóra.
Feladtad, s ők nem értik,
Hogy szíved még az Igazi miatt vérzik.
Olyan volt mint egy alom ,
En voltam a legboldogabb a vilagon
Fiatal voltam tele almokkal
Nem tudtam mindez tele van atokkal .
O volt szamomra a legfontosabb
Feladtam addigi almomat .
Megtettem mindent hogy boldognak lassam
Ez volt a vesztem : Es nem tudtam !
Az akori kiralyfi ordogge valtozott
Es amig birtam fajdalmat okozott .
Volt benne szerelem , fajdalom , gyulolet
Most felejteni akarok orokre .
Sirva fekszem es ebredem
Mivel erdemeltem ?
Ugy erzem nem tudok felejteni
Es o nem akar segiteni .
En voltam a legboldogabb a vilagon
Fiatal voltam tele almokkal
Nem tudtam mindez tele van atokkal .
O volt szamomra a legfontosabb
Feladtam addigi almomat .
Megtettem mindent hogy boldognak lassam
Ez volt a vesztem : Es nem tudtam !
Az akori kiralyfi ordogge valtozott
Es amig birtam fajdalmat okozott .
Volt benne szerelem , fajdalom , gyulolet
Most felejteni akarok orokre .
Sirva fekszem es ebredem
Mivel erdemeltem ?
Ugy erzem nem tudok felejteni
Es o nem akar segiteni .
