Ki képes lett volna abban a pillanatban meghúzni a ravaszt,
Senki nem hallotta a lány ajkáról sikoltó panaszt...
A lány két karja ölelte szerelmének elbágyadt testét,
De senki nem teljesítette a lágy örjöngő kérését...

A lány hirtelen felállt , egyenesen a rendőrök felé:
"Kérem Uraim vezessenek a Végzetem elé...
Nem bírom Nélküle, nélküle semmit nem ér az életem,
Hát enyhítsenek, kérem enyhítsenek szenvedő szívemen...

Én kérem önöket,térdre borulom maguk előtt
Hisz meg kell halnom most, mert valamelyikük lőtt...
Lőtt s elvette Tőlem az Életem Értelmét,
S nekem követnem kell,mert nélküle üres a Lét...

Itt már nincs semminek tétje ha Ő nincs mellettem,
Már nem lüktet testemben a vér, hisz elengedte két kezem...
Ő most odaát vár és azt hiszi cserben hagyom,
De nem tehetem!!!Lőjenek le!!!hisz vár az angyalom...

Kérem...nem hiszem hogy nem enyhül meg szívük
Nem hiszem hogy ebben a pillanatban nem remeg meg testük...
Kérem pusztítsanak el, csak ezt az egyet kérem
Hisz Ő értem halt meg, s nekem is érte hull majd vérem...

Kérem...-s ekkor elcsuklott a lány hangja-...kérem szépen
Had pihenjek vele végre a szivárvány tövében...
Had szálljak vele örökké, had osszam meg vele Végzetem
Hisz Ő jelentett nekem mindent, az Életem..."

S ekkor a lány teste megremegett, térde zuhant,
A levegőben valami a lány felé suhant...
Nem tudta senki mi lehet az a valami,
De nem hagyta a lányt a porba zuhanni...

Mintha a fiú lett volna,a lány újra mosolygott,
S a mondandójába reszketve, de újra belefogott:
" Hát itt vagy újra Kedvesem, eljöttél értem,
De Ők nem akarnak engedni, nem adják a létem...

NEm tudom mit tegyek...nem engednek el
Könyörgő szavamra egy lövés sem felel...
Segíts Életem...segíts hogy végre követhesselek
Hisz mindennél, mindennél jobban SZERETLEK..."

S ekkor a lányt összecsuklott, leesett a földre
Lezuhant egy kiálló sziklára, egy kőre...
A kő egészen a szívébe hatolt,
S a lány lelke elsuhant, de valami dalolt...

Mintha varázslat történt volna a sötét erdőben,
Egy furcsa dal zúgott az andalító szélben...
Egy dal mely mostmár örökre zengi a két szerelmes szavát,
Hogyan érte őket együtt a végzet, hogy várták a Halált...

Egy dal mely még ma is él,
Melytől megdobban a szív, s feléled a szél...
MElyet igazán csek egy szerelmes érthet meg,
Melytől a szív elszorul s remeg:

"Nem kell hogy félj...majdnem tele a tár...
Előttünk van még pár határ...
Beton és por...jelen és múlt...
A semmi vár ha véget ér az út...

Csak nevess RÁm amíg lehet
És játszuk hogy i vagyunk Bonnie&Clyde,
Ha félsz csak ölelj át,
Együtt leszünk a Halálon túl is mint Bonnie&Clyde..."

Ó bÁrcsak Te is így jönnél el értem...
Bárcsak te jelentenéd nekem a Végem...
Te aki ott vár rám minden éjjel...
A Budai várban... (Ez egy válasz Nóci üzenetére (2004. 09. 13. hétfő 18:05), amit ide kattintva olvashatsz)

Bonnie & Clyde Históriája

A vérvörös nap megint fent ragyog az égen
Ott trónol a felhők között, mint már oly nagyon régen...
Két alak rohan egy sötét erdőben,
Menekülnek messzire,menekülnek kettesben...

Futnak, rohannak, remeg a testük
De lassan közeleg a kutyugatás, nincs már reményük...
A Hatalmas fák eltakarják a tengerkék eget
Reményük egy jobb életre többé már nem lehet...

HIába szelik a kilométereket,
Hiába küzdenek le ezer völgyet,s hegyet,
Hiába már minden mozdulat,
Hisz nem győzhetik le a köréjük tornyosult falat...

Lassan egy tisztáson megállnak, nem inalnak tovább,
Lassan leguggolnak, letérdelnek alább...
Lassan egymás óvó karjaiba fonódnak
Lassan egymás ajkáról hűs csókot lopának...

De Ó!!Bárcsak mindig csókot loptak volna,
Most nem üldözné őket az emberek dühöngő árja...
NEm mosná el őket, nem pusztítana dühödten
S ők nem feküdnének a tisztáson oly nagyon elveszetten...

De ők ezt az életet választották,
Hisz várták őket a kalandok, a nagy csaták...
NEkik talán nem is a pénz volt a cél,
NEkik a szerelmük mámora volt a legnagyobb kéj...

Kitartottak egymás mellett bármit hozott a sors,
Hiába volt az iram néha átkozottan gyors,
Ők nem feledkeztek meg egymásról soha,
Lehetett az élet bármilyen csúf és mostoha...

Most is ott fekszenek a tisztáson csendesen
Most is egymás szemébe néznek kedvesen...
Mindkettejük arcán mosolyt csillant a pillanat,
Pedig tudják...már nem sokáig cikázik együtt a két gondolat...

Érzik ők is...hamarosan itt a VÉG,
Mit várnak már, mit várnak oly nagyon rég...
De mit is kívánhatnának mást?
Hogy a halál elérje őket, ölelvén egymást...

S már csak pár pillanat és vége
Ez lesz majd a hosszu macskaköves-életút vége...
Hallják már a lépteket, a kutyák vad csaholását,
Látják a bokrok közt a vadászpuskák villanását...

S ekkor a fiú halk suttogásba kezd:
"Kedvesem ,egyetlenem, nézz szemembe, pillantásod ne vesd
A sivár poros füldre, inkább nézz az arcomra,
Lehelj egy utolsó csókot reszkető ajkamra...

NE félj, nem hagylak el, nem hagylak el már soha,
És tudom, hogy nagyon sokszor voltam ostoba...
Tudd hogy az a pofon...inkább soha ne csattant volna el,
De most kérlek bocsáss meg, mert búcsúznunk kell...

De csak pár percre, hisz utánna már örökre együtt leszünk,
Már örökre összefonódik két remegő kezünk...
NE félj Szerelmem, nem hagylak el, sose tettem,
Hisz te vagy az Egyetlen akit igazán SZERETTEM...

Lehelj most ajkamra egy forró búcsúcsókot,
S hunyd le reszkető pillád, ne lásd a pillanatot..."
A fiú két kezével még egyszer átkarolta a lány derekát,
De hirtelen egy hatalmas dörrenés, és a fiú nem szorította tovább...

A fiú szorítása elgyegült, a szerelmes szív már nem zakatolt,
A fiú szerelmes hangja többé már nem dalolt...
A lány várta jöjjön hát a neki szánt golyó,
De nem volt ott egy se , nem volt egy halandó,

folyt.köv. (Ez egy válasz Nóci üzenetére (2004. 09. 13. hétfő 18:05), amit ide kattintva olvashatsz)

Ne édes!!!Ne, kérlek ne tünj el szemem elöl
Még mindig rád mosolygok a mennyböl...
Ne, kérlek ne dobd el az életed!!!
Mert ha kell leszek inkább én a végzeted...
Visszatérek ha kell...
Csak kiáltsd a nevem
Keresd a kezem...
S szólíts ...hívj a távolból...
S én visszatérek hozzád a pokolból...



Aki mindíg szeret, az sosem szeret igazán
Aki mindíg nevet, annak valami nagyon fáj!



Miért irsz ilyet nekem?
Hogy én elmegyek,hogy nem vagy fontos nekem?
Hogy gondolhatsz ilyet,mondd hogyan?
Hogy én elhagylak, eltávozok hangtalan?
Nem...nem csak elszólítottak egy percre
Hogy segítsenek meggyógyulni, hogy kész legyek az életre...
Nem én nem mentem el, minden percben ott vagyok veled
S én ölellek,csókollak, én szoritom két kezed...
Már örökké...

"Attól mert nem beszélsz rólam még nem vagyok halott,
élek és félek és egyedül vagyok.
Látom,hogy kék az ég és érzem a szelet,
de már semmi em oylan jó,mint régen volt Veled.
Attól,hogy sírok,még nem vagyok gyenge,
élvezed,hogy kínzol és ebbe halok bele.
Szorít az idő,bár tudom már elkéstem,
pár nap van még és meghal bennem minden.
Meghal bennem minden,bárcsak én is meghalnék,
Felvégott erekkel az ágyadon feküdnék,
Te benyitnál csendesen és észrevennél engem,
így megtudnád talán,hogy mi voltál nekem."

Talán elfeledlek,
Talán megis halok,
Fáradt az én szívem,
Boldogtalan vagyok!
De én mégis azt kivánom:
áldjon meg az isten
Én voltam a hibás mikor neked hittem!

Szertelek, mert te vagy a mindenem,
Féltelek, hisz sokáig kellett téged keresnem,
Nem értem miért vagyok veled, hisz te nem érzed ezt,
Egy más világabn jársz,
Más "valakit" szeretsz.
Hagyd őt, s gyere velem,
Elég ha mellettem vagy és fogod a kezem.
Szeress egy életen át úgy, mint én téged,
De ezt tőled nem kapom meg, ezért magányban élek.
Nem hiszed el, de belül meghalok nélküled,
Pedig csak szeretned kellene.
nem hiszem hogy nem vagy rá képes,
Az életem nélküled keserű, s nem édes.
Szeretlek tudd meg, s harcolok érted!
Hogy neked kelljen a halálomat végignézned!

Ülök a szombámban,
és csak Rád gondolok.
Milyen szépek voltak
az elmúlt hetek s napok.
Szép volt,sajnos
rövid is volt.
Bár tudtam,
az első perctől
hogy így lesz,
mert Te nem engem
szeretsz.
Mégis,jónak láttam
hiszen szívemben meggyúlladt
a szerelem lángja.
Reméltem,viszont fogsz
szeretni,
de tudtomra adtad
nem tudsz engem szeretni.



Sír, zokog szívemben a szerelem,
Érted reszket Téged vár,
Annyira szeretlek: vágyódom rád,
Szívem örökre a Tied már,
Érted dobban minden percben,
Így marad ez most már örökre,
Kár,hogy ilyen későn ért ez a ,
Boldogító szerelem,
Nem élhetek veled már sokat,
Az élet csak perceket adott,
Hogy élvezhessem veled az életet.

Nem láthatom édes mosolyod,
Nem érínthetem puha kezedet,
Nem hallhatom kedves hangod,
Értem jő a halál angyala már !

"Vajon álmodnak-e a halottak ott lent?
Álmodnak-e ha csillag fényes éjszakában,
Könnyű szél koszál a temető fái között?
Álmodnak-e ha tavasszal fészket raknak ,
A fákon a madarak?"

Már soha nem mondhatom el ,
Legfeljebb Én hiszem néha ,
Álmodban itt vagy velem!

Azt kéred, hogy legyek inkább a barátod,
azt, hogy feladjak egy régi álmot.
Szeretném megtenni Érted, de nem tudom,
bennem a hiányod, s az örök fájdalom.
Elfelejteni Téged, nem lehet,
nem tudok parancsolni a szívemnek, hisz SZERET.
Értsd meg, ez nem egy szó mit könyyű kiejteni,
szeretnék Veled maradni, s a "magam módján" szeretni.
Kérlek engedd,hogy Veled maradjak,
SZERETLEK, az érzések mindig megmaradnak.
Elküldhetsz, elzavarhatsz, de soha nem feledlek,
értsd meg már kérlek, én Téged míg élek:

SZERETLEK!!!

Most oly sötétben borult minden
Nincs nap, hold, csillag az égen
Nincs az életemnek értelme,
Szívem darabokban hever,
Bár tudnám mi szörnyüt tettem,
Ami miatt ezt el kell szenvedjem
Nem bírom már, túl sok ez nekem
Őszintén szeretek valakit, és ezt érdemlem
Nem fogok már mást szeretni ezen a világon,
Mert itt már helyemet nem találom.

Bánom a napot amikor megismertelek,
Átkozom azt a percet amikor megszerettelek!
Hogy miért szerettelek?
Nem emlékszem már... Lehet hogy csak álom voltál?
De, ha csak álom akkor fel akarok ébredni,
De, a valóságban nem akarlak ismerni!!
Nem, te nem lehetsz álom,
Mert fáj hogy nem vagy itt Velem,
Hogy nem fogod két kezem,
Hogy egyedül emlékezem mindenre ami szép volt,
Jó volt!
De, te akartad hogy így legyen, hogy kettőnk között semmi ne legyen!!

Gyűlölj mindent mi értelmet adhat
mindent mit szerthetsz amit akarhatsz!
Gyűlöllek téged is mert szerettelek
Te voltál kit akartam,kit kerestelek.
Gyűlölök mindent ami él és mozog
Gyűlölök mindenkit aki vidám és boldog.
Gyűlölöm az életet a fákat,a reményt
Az arcát,a csókját,a mosolyát a kezét.
Gyűlölöm hogy szeretem gyűlölöm e világot
Gyűlölök mindent amitől bármit is várok.
A szerelem is gyűleletet szül,lelki halált
Akit legjobban szeretsz egyszer majd megbánt,
Ezért hát ne ringasd illúziókba magad
A szerelem elmúlik s csak a gyűlölet marad,
Ne is szeress,ne is imádj senkit
Csak gyűlölj,...és utálj MINDENKIT!



Mikor megszülettem,
eltévedtem.
Mivé akartam válni?
Elfeledtem.

Kerestem valakit,
nem találtam.
Az álmaim nem szóltak,
hiába vártam.

Most itt vagyok, élek
és szenvedek.
Már nem kereshetlek.
Ha nélküled is,
de tovább kell mennem.



hazudtál, becsaptál,
messzire futottál.

beszéltél, nevettél,
azt hittem, szerettél.

beszéltem, nevettem,
őszintén szerettem.

te mentél - én maradtam,
magamra hagyottan.



Szívem darabokban hever,
Mégis minden darabja Érted ver,
De vajon megérdemled?
Ez nem kérdéses,
Minden perc, mit rád áldozok
Kárba vész,
Még csak egy fabatkát sem érsz!
Bár ilyen könnyű lenne az egész,
S vezérelne már az ész!
De nem segít se ész,
Se tett, sem más gondolat,
Bánatomra gyógyírnak
Csak az idő maradt,
Ami begyógyítja a sebeket.
Ám az én bajom súlyosabb,
Operálni kell...
Jó orvost hol találok,
Még nem tudom.
Addig vérző szívvel
rád gondolok,
Véremben tocsogva haldokolok...

Már nem fáj a szívem
jöttöd láttán.
Már nem remegek meg
neved hallván.

Már nem szenvedek
szúró szavaidtól.
Már nem kereslek,
érzem, mással is jó.

Már nyugodtan nézlek,
s még elégtételt sem érzek.
Pedig most te reszketsz,
neked fáj és te szenvedsz.

Szeretlek...
S bár lehet, hogy holnap meghalok,
Azt tudnod kell: Ha szeretsz,
Én ma boldog vagyok...
De ha te nem érzed, amit én,
Ha szívedben nem ég szenvedély,
Ha úgyérzed egyedül jobb neked:
Akkor már ma, már ma elmegyek.
Mert nem élhetek úgy, hogy nappalok
S éjszakák tagadják: mi én vagyok...
Szeretlek...
Ha átöleltél: kezed máglyaként égetett,
Két karodtól kaptam én életet.
Csókjaid ízében ott volt a szenvedély,
Azt hittem szeretni, azt jelenti: TE+ÉN.
Szemedbe néztem és láttam a jövőt,
De egy pillanat, ma mindent eltörölt.
Hisz oly távol vagy, s távol van két kezed,
Amit adtál, azt ma tőlem elveszed,
S eldobod azt, amit én adtam neked...
Vagy talán az semmi volt? Semmi?
Ha így van én hagylak elmenni...
Hát menj csak el, vissza se nézz,
Dobj el mindent, ennyi az egész!
Hisz akkor úgyis minden elveszett:
Ha én semmit nem jelentek neked...

Szemed ragyogasa,mint
fenyes napnak sugarai
beragyogjak az eget s
mikor szemembe nezel
felhotlenul szarnyal
bennem erzes s kepzelet.


De tudom en erzem,hogy
te engem nem szeretsz
es megis vagy tolti be
szivemet.

Behunyom szemem s
elkepzelem,hogy te is
varod,en is varom,hogy
szivunk egymasra talaljon! (Ez egy válasz iNfeSter üzenetére (2004. 09. 13. hétfő 17:57), amit ide kattintva olvashatsz)

semmi gond itt máris otthon érzem magam de néhány versem áthozom mert hiányoznak (Ez egy válasz iNfeSter üzenetére (2004. 09. 13. hétfő 17:57), amit ide kattintva olvashatsz)

S ismét szépnek látszik a világ!
És most újra eltűnnek a hibák!
Újra tudok nevetni, szívből, igazán.
Ismét együtt megyünk, az élet útján.
Megfogod a kezem és minden újra a régi.
Már nem tartózkodik, már nem fél elérni
Kezemt, s még a szemembe néz.
Úgy érzem ez a pillanat mindent megér.
S remélem, hogy sokáig, hogy sokáig ittmaradsz,
Fogod a kezem és mindig kitartasz..
Mostmár egyek vagyunk, te és én, egy szív..
Talán már csak ez maradt nekem így..
Annyira szeretlek, hogy nem tudom kimonadani..
Talán ezt még nekem is nehéz megfogalmazni..
De mikor rád gondolok, szívemben minden ugyanúgy ered meg...
Csak egy cseppnyi érzés, csak egy szó... annyi mint: Szeretlek!!!

Örülök, Nóci, hogy te is folytatod a témád itt! Elnézést a pici fennakadásért most!

Aki nekem kell,
Már messze jár.
S bár mindenhol keresi,
Boldogságot nem talál.
Egyedül megy a világban,
Nem kellek társnak már,
S míg én elveszek a magányban,
Ő már nem szeret talán.
De minek küzdöttünk annyit?
Minek titkoltuk az érzéseinket?
Minek voltunk egymásnak hónapokig?
Miért hanyagoltuk el szeretteinket?
És kérdések közt válasz egy sem érkezik.
Mert talán már csak egy félrevetett gondolat lettem.
S már nem is tudom mit mondjak, ha azt kérdezik.
Mond, miért nem vagytok ti már ketten?
Hát pont ez a baj, hogy a választ nem tudom.
Mert magam sem reméltem, hogy egyszer ez lesz.
Hogy nélküled tellik el majd minden napom.
Hogy már nem tudom az okot, miért még kellesz.
S nem hagy nyugodni a gondolat, hogy elmész..
Miért lett egyszerre minen olyan más?
S amialatt eszembejutott e kérdés,
A választ meg is kaptam egy perc alatt már:
Nem szeretsz engem, és hagysz elmenni,
Már nem kellek neked, már nem szeretsz.
S míg én soha nem foglak feledni,
Te napról napra gyorsabban feledsz.



Már a semmi sincs,
Üres képzelet.
Senki sincs,
Semmi sem mi éltet.

Sőtét a semmi,
Még is fénylik.
De hagyom tovább veszni,
A semmi bezárkozik.

Nincs értelme a semminek,
Még is űrt hagy.
Nincs értelme ennek a versnek,
Még is magával ragad.

A semmi értelmét veszti,
Én írom tovább.
De már senki sem érti,
Mivel nincsen senki.

Zavaros,
Még is van értelme.
Nincs aki segítene,
Nincs aki megértene.

Hüvős az idő
a szívem is borús.
Egyedül vagyok
nincs ki vígasztaljon.
Magányomban
lassan
belehalok...

Csak te maradtál,
Már csak te vagy nekem.
Magányos éjszakán
Csak te vagy mellettem.
Kár hogy csak gondolatban,
És kár, hogy csak én ragaszkodom.
Kár, hogy már nem érdekellek,
S én még mindig azon gondolkodom,
Hogy most is együtt lehetnénk,
Ha akkor másképpen gondolom.
És még mindig együtt nevetnénk,
Ha én bosszuból nem hazudozom.
Ha nem teszek rá én is egy lapáttal,
Hisz a szavid súlya igy is árt.
Ha nem állok neked ismét háttal,
Mert neked a jelenlétem is árt.
De ugyan miért találkozutnk mi?
Hogy elvesztegessünk egy évet.
S már megint fejemben a választ hallai,
Szívem hiába is kérlel.
Újra és újra NEM a válasz,
Tetteiddel elárulod.
S akaratlaul is bántasz,
Ha érzéseid kimutatod.
Hát ezért találkoztunk?
Hogy szenvedni is megtanuljak?
S mert ketten jól megvoltunk.
Most már örökké csak álmodozzak?
Hogy sírjak minden éjjel?
Hogy jobban meggondoljam?
Másokr kit bántok meg,
Dühödten és elvakultan?
Csak azért volt mindez,
Hogy egy hibámért otthagyj?
Csak azért volt minden,
Hogy inkább egyedül maradj?
És más kezét fogd,
Más szemébe nézz,
S magadnak azt mond:
Nem is olyan nehéz?
És más szemébe nézzek,
És más kezét fogjam?
És amit legbelül érzek,
Soha többé ki ne mondjam?
Hát ez az élet?
Ez az élet nekem?
Hogy itt hagyjon,
Az egyetlen igaz szerelmem?
Hát ezért volt érdemes élni?
Hát ezért nőttem fel?
Hát ezért adtad azt a sok jót,
Hogy most a porba taszíts el?
És én nem mondtam,
Mert nem engedted kimondani.
De az utolsó kérdésem az volt:
Ugye még meg tudsz bocsátani?