Fonál fonálhoz simul, legszebben már én mondigálom,
-anyám, kell-é nekem, s miért az iskola?
- bulibás leszesz, kis szutykom -mondja,
szetemnyi-szetemkó helyre szorul a szívem,
ahogy füstöt s meleget ontó hurubák közül kilépdelek...

A vízen túl sunyító falu éhesen vár,
lenyel, és bőszen dagasztva gyúr, emészt,
visszaökrendez, s annyira féltett porondjára köp,
(akkor sem kellek, ha kellenék...), jönnek
konok, élespengéjű esztendők egyre-másra,
"büdös purdéja, 'zanyád..."-billog perzsel,
hátsópados, méla undor tűr fogát csikorítva.

Hah, mit gagyogok itt, hol van az már,
-upre, púpos! kapaszkodj mező sörtéjébe, göröngybe,
nádbuga-borzoló-szél loboncos sörényhajába,
csak föl akárhogy, tíz ujjad iszapba vájva,
nyújtózz, no még, bár zsombék magasába...

Ahogy nyújtóztunk nyűtt pityókainak tövén,
a kényszer kövein térdelve, a félsz karmaiban,
tízszer-tíz köröm hasított anyaföld alatt-fölött,
-csak épp most ne, istenem, csak most ne jöjjön
gazda, határpásztor, ebgondú szomszéd,
hányszor még, hogy pislákoló, foszló gyertyabél:
az ÉLET fogyott paticsfalak tövén, a szalmán,
s a híg fuszulykalé már későn érkezett?

Ej, no, menni kell, most még ma van,
holnap s mindétig lesz majd valahogy,
ha kétszánt görbedve is, kijárt csapáson
caplatsz, emel zsivajgó lurkók csilló öröme,
s szembejön rád, kalapját megpöccentve
magából szökni nem tudó magad.

Valahol, csak itt, né, az élet hátsó udvarán
imígyen szálazik gomolygó tarka s talpig gyászfehér,
ködtejben ázó nyerítést nyel a bütykös bakszakáll,
s szügyet mosdató harmat füröszt álmokat, reményt.

ÖSVÉNYEN
(őszi magam biztatása)

Mottó: "Ó, fogjátok meg, fogjátok meg a kezemet,
óemberek vagy újemberek,
s ne engedjetek elfutni innen,
ó, engemet,
s ne engedjétek, hogy elesettségemben
a nemlétezővel fogjak kezet."
(Bözödi György: Elesettség)

Dagonyából kél a Nap is, óh, istenem,
hát új szusszanatra kapék kék eged alatt,
híjj, hogy meghúzott a görinces föld, a nád is hogy sziszeg,
fonattá sajtolt zsigereimen az éh trappol,
s a kékszeszes mámor...jaj, hol szakadt el a tegnapom?

Kelni kellene már a tespedésből,
a lila szájszélű reggel így rám ne üljön,
a devla mejjesszen meg, hát hol volt az eszem,
itt elomolni vízbeszajzó nádtövek között,
amikor bolondul féloldalára dőlt a domb,
fönn a tésztapofájú hold kacagott,
s én vad bogáncstorzsokon gurultam.

-Kiontom a beled!- tajtékzott káromlón a szám,
késsújtó svung buktatott oldalvást újra,
vadul kavargó fekete hó hullt bennem,
hengeredtem saját árnyékom ölelve;
a szeszbűzű semmi torkára forrtam aztán...

Csak most tudnék talpra s eszemre tápászkodni,
s indulni neki a napnak... a kínnak, megint...

De gyönyörű volt mindenegy újra-nekiveselkedés,
a remény, hogy ma másként lesz minden;
- nézd, asszony, még a Nap is
égi fodrásznál bodoríttatott csikóüstököt,
s arany rizsporát, ím, ösvénynek szórja elénk;
madarat fogok neked, színest, csillogót,
csak szólj dalló lelkemre hajolva,
induljunk már... túl Dénös bá dufla pénzt adna
egy kis dologért... no, ne duzzogj csirimadaram,
a degesz árnyékszék bűze majdcsak elszáll,
s tűztáncos rokolyát ráz a csípőd irigy csillagok alatt...

No, most már üstöllést mozdulni kell,
süt a sár pálló dere, jaj, egyedül, de szálegyedül,
mint kesernyés-langyos fűzfafüstben,
csöppnyi faggyúban sercegő kanóc...
a semmi markol; körül, a fényben ázó rétre
nagy, lomha madár: kerengve száll le a magány,
jaj, hol vagy könnyűlábú menyecském,
hé, purdék, ízibe' ide...hateha!
mezítelen talppal hogy rohannak...dib-döb-dab...
csak rázkódó sarkam dobol dermedt honcsokon...

Hát igen... a rajkók... né, gyerekként én is...
mintha Ágnyis moma pozdorjatüze szikrázna
vézna husángvityillót feszítve
rekettyék alkonyban borzongó hátterére,
szortyogó csutora mellől meseszó száll,
pilinkézik áhító, szomjas televényre:
Kosza Kárúj rohan, lobog a lova sörénye
a pirkadó keleti égen, vére zsandárszuronyon,
aláhull aztán, acsargó kutyák konca már,
a leány csak vár, egyre lankadóbban,
s asszonya lesz annak, akinek kezén
s lelkén szárad a Kárúj lobogó vére, ajajjaj,
átok, pokolvar eméssze, gyehenna égje el a bestét...

Fonál fonálhoz simul, legszebben már én mondi

Válasz q.more.d üzenetére ([URL=index2.php?ste=ggforum&action=topicview

Koldusok

1

Öreg, én eztán lopni fogok!
Fiam, mindenki azt teszi. Ne tedd!

De a nők, a szagosak, a gazdagok!
Ládd, én csak úgy tapogatom az eget.

Öreg, a mankóm szaladni akar!
Fiam, hát nem jön erre senki se?

Ha akad is, mindig csak száraz karaj!
Tej kéne, nem birok már enni se.

Egy kirakatot még ma betörök!
Börtönbe jutsz és megvernek. Szamár.

Egy kirakatot mégis betörök!
Psszt, meghallják s nem ad, ki erre jár.

2

Öreg, a varrás újra gennyezik.
Annál szebben tudsz könyörögni majd.

De rúgnék vele, a szent mindenit!
Te mást se csinálnál. Mindig csak a bajt.

Engem nem akart a lányod, öreg.
Örülj, hogy látod az áldott nyarat.

Most rád se köpne, nyomorult, vén cövek.
Legalább néki ruhára is marad.

Selyemszoknyánál nincs becsületje több!
De kéne neked, te korcs, te torzszülött.



3

Fiam, nem élek soká, azt hiszem.
Én pedig azt, hogy éltél eleget.

Meghalok s nem fog sírni senki sem!
Elég, hogy míg éltél, vezettelek.

Én Istenem! - Mondass vagy két misét!
Azon már inkább kolbászt is veszek.

Téged még meg fog verni a nagy ég!
Meg ám, ha mint te, vén gonosz leszek.

Légy jó, hisz egyszer elpusztulsz te is!
De addig csak enyim lesz a sarok.

Nem félsz a pokoltól? Meghalsz te is!
Félnék, de élni - s kölyköt akarok.

Könyörgök érted ott. Mondass misét!
Ép lányokért, hogy nőjjön rengeteg!

Sokszor fogsz sántán megbotolni még!
Csak legyen majd egy ép, erős gyerek

Ha már József Attila akkor ez az én kedvenckém :)

József Attila:
(Az én szivem sokat csatangolt...)

Az én szivem sokat csatangolt,
de most már okul és tanul.
Aki halandó, csak halandót
szerethet halhatatlanúl.

József Attila:
Én azt akarom, bár ostobának látszik...

Én azt akarom, bár ostobának látszik
a vágy, mely elmém kockáival játszik,
hogy ugy szeressen az egész világ
téged s engem, mint anya kisfiát
egyeden kisfiát, vagy kisleányát.

(Ez egy válasz Marikadr üzenetére (2005. 05. 06. péntek 16:50), amit ide kattintva olvashatsz)

JÓZSEF ATTILA:
[HA NEM SZORÍTSZ...]

Ha nem szorítsz úgy kebeledre,
mint egyetlen tulajdonod,
engem, míg álmodol nevetve,
szétkapkodnak a tolvajok
s majd sírva dőlsz a kerevetre:
mily árva s mily bolond vagyok!

Ha minden percben nem kecsegtetsz,
hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
görnyedő árnyadnak fecseghetsz,
ha gyötör a magány s a félsz.
Nem lesz cérna a szerelmedhez,
ha úgy kifoszlik, mint a férc.

Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
a fák, a hegyek, a habok.
Én úgy szeretlek, mint a gyermek
s épp olyan kegyetlen vagyok:
hol fényben fürdesz, azt a termet
elsötétítem - meghalok.

1937

JÓZSEF ATTILA: KERESEK VALAKIT

Tele vágyakkal zokog a lelkem
Szerető szívre sohase leltem,
Zokog a lelkem.

Keresek Valakit s nem tudom, ki az?
A percek robognak, tűnik a Tavasz
S nem tudom, ki az.

Csüggedő szívvel loholok egyre,
Keresek valakit a Végtelenbe,
Loholok egyre.

Könnyim csorognak - majd kiapadnak:
Vágyak magukkal messzebb ragadnak -
Majd kiapadnak!

Búsan magamnak akkor megállok,
Szemem csukódik, semmitse látok -
Akkor megállok.

Lelkem elröppen a Végtelenbe,
Tovább nem vágyom arra az egyre,
A Végtelenbe.

1921. okt. 31

Ez nagyon tetszik. (Ez egy válasz macido üzenetére (2005. 05. 03. kedd 07:14), amit ide kattintva olvashatsz)

József Attila /Szőke hajam.../
"Szőke hajam már kibontom a szélnek
De arcomat mosolyba takarom
A hiába várt csókok igazát
/részlet/

Üdítő, reggeli vers.....délkor

"-Mi a neved, kankalin?
-Nevem Arany Katalin."

...pöszögtem valamikor az oviban. Többre nem emlékszem...Hajhaj!

K.KATINKA
LÁTOMÁS

Az Úristenit!-hörgöm,
az irgalmast, a jóságost idézve kínpadomhoz,
és pofán meszelem a felebarátom,
mint a pinty,
tagadva Mózest, s a csipkebokrot,
s törött kőtáblákhoz láncolom Sziszifuszt,

vagy talán csak a dacot füstölgő Prométheusz zihál
örökké újuló kínt az ótestamentumra...?

Marhaság!- lihegem könyörtelen,
a nagy inkvizítor vigyora halotti lepel
megbomló értékeken,s taposó táncot jár
a hazug írgalom. Hazugság:

hiszen sem Ady, sem József Attila nem élhetett,
mert halott medrében régen megölték magzatul a sikoltó Dunát!

József Attila: Az én ajándékom

A szívem hoztam el. Csinálj vele
Amit akarsz. Én nem tudok mást tenni
És nem fáj nekem semmi, semmi, semmi,
Csak a karom, mert nem öleltelek.

Oly fényes az még, mint uj lakkcipő
És lábod biggyedt vonalára szabták,
De ruganyos, mint fürge gummi-lapdák
És mint a spongya, mely tengerbe' nő.

Két fájó karral nyujtom mostan néked
És fáradt barna szóval arra kérlek:
Ha eltiporsz is füvet, harmatost,

Ha elkopott a lakktopánka egyszer
S ki megfoltozza, nem terem oly mester,
Az uccasárba akkor se taposd.

1921

koppant paplanán
és kiküldtek, mert vizsgálták vézna karjában az
elzáródott érfalát
életében utoljára akkor láttam anyukám, augusztus hatodikán
este hét után
hangja még egyszer utolért: agyamban sikoltva nevem, segítséget kért...
tizenegy után
riadtan riadtam az álom-ébrenlét határán, éreztem búcsúzik lelke
lelkem hullámán

nem láthatom már, hangja nem vigasztal már, talán találkozunk majd
halálom után

R

Sit tibi terra levis
(Legyen neked könnyű a föld)


ágyát körbeülték bánatos félelemtől eltorzuló
szájjal
elkerekült szemű riadalommal - ahogy illik - a sors kegyéből
még megmaradóknak
megkönnyebbülés izzadságcseppjeivel homlokukon, hogy még
nem ők halnak
mentek volna szívük szerint már haza, de lábukat kíváncsiságuk
horgonyozta:
hogy valami történik itt ma, azt tudni-látni szeretnék - őket
ez marasztotta


anyám, édes ebből semmit sem tudott: szemhéja mögött
ő már utazott


de utálta volna, ha tudja, hogy tudtán kívül gyáva gyásszal
sajnálják ott
és dühösen vágott volna szét közöttük béna jobb kezével, hogy
egy se bámuljon
nem tévés tragédia, nem látvány, nem színházi előadás: végén a taps
fel nem zúgott
a főszereplő a monodrámába ő volt: (tudom a tárgyalásról) kizárná
a nyilvánosságot
a mesterséges kábulat ernyője alatt a túlpart felé tartott: léte hajója
infúzión ringott


majd amikor ketten maradtunk és én úgy vágytam-vártam még egyszer
hallani hangját


vagy nekem módot ad rá, hogy kérjem bocsánatát és tudjam: persze
hogy megbocsát
"te még nem mentél haza?" váratlanul ért aztán, mikor mégis
megszólalt anyukám
"ültess fel, elfulladok" dobta ölébe mérgesen, vérrög bénította
hideg karját
és ülve kopogó szavakkal sorolta napját, a trombózis elme háborító,
ordíttató fájdalmát
vártam még, hogy elmondja és mondom én is hogy szeretem, de
távolodott már


úgy ülve elérte ismét a mesterséges álom, mellére ejtve a csont-
sovány koponyát

megkínzott teste jeges verejtéke, homlokán, orra gerincén át, kongva

RITA
Anyák napja a temetőben


Már kilenc éve, hogy elszöktek
tőled percek.
Hűtlen lett a veled született kedves:
az édes élet.
Hatvanhárom évig tartott ki melletted,
árnyban, fényben.
Tudjuk, a vége ez, mégis meglepett
fába rótt neved.
Az élők útja végül csak halálba vezet,
nincsenek kivételek.

Ma tulipános szeretetem csokorba kötve
a temetőbe vittem.
A szívemet pár imával sírodra terítem,
egy csók helyett,
boldogan simogatnám kereszted helyett
a kezedet,
ha éreznéd, ha ez segítene. De nem. Így
lelkem teszem ide.
Ezúttal anyák napi orgona illatát hűlt
kebledre lehelem.

Sírni nem szűnő szívemet sírodra helyezem
Anyám, kedvesem.

RITA
Ultimum refugium


és ültettél-vetettél ezerkilencszázkilencven márciusán,
mintha betakarítani - aratni is akarnál
és elszánt erővel: elmúlással-betegséggel harcba szálltál,
kilencven végsővé vált áprilisán, májusán

és érezted talán: ez az utolsó kikelet, utolsó tavaszi lendület,
melyben a természet, s te is újjászülethetsz
és betegségtől leromlott testedet vitte előre a rád jellemző lendület,
hajtotta a könyörtelen, ultima-rémület

és később, egy hónap múlva kilencszázkilencven júniusán
láttad még mikor elballagott első unokád
és azután következett a kórház, a kín, kilencven júliusán
ahonnan visszaút nem vezetett már

és végül, utoljára találkoztunk kilencven augusztusán:
nélküled jöttünk vissza temetésed után
és azóta gazdagabb a vöröstelki temető, a devecseri határ
és szívünket nyomja az a forró nyár - hiány

és tudjuk már, hogy nincsen feloldozás, örökké tart az árvaság
örökké tart nekünk már az anyátlan magány
és tudjuk már, hogy nincsen feloldozás: mardos a mulasztás
mit addig nem tettünk, meg nem tehetjük már

csak a csöppnyi reménycsillag maradt, hogy hited elkísért
és melegít téged már a túlvilági fény
hiszem, hogy az ultima refugium beborít - a végső menedék -
ugye jó neked, nem kínoz az élet utáni lét?

RITA
Széllé vált anya


széllé vált anya
szél-szárnnyal simogat
tajték-tollpihe
szárnyain libeg
fehérlúd melléből
szakad puha pehely
szele hogyha érint
édes élő-meleg

széllé vált anya
lehelete hűsít
léggé lett ajka
széllel úszik haja
megérlelő hasa
tápláló bimbója
templom kupolája
hegyek barna orma

széllé vált anya
a hajamba akad
szél-könnyű tenyere
dajkál új álmokat
beleszúró portól
szemem ha könnyez
ölében melenget
hullat eső-könnyet

széllé vált anya
fák között susog
keres a Napon
Holdon és csillagon
vakon ordítom:
koszorúd vagyok
gyöngyvirág-pipacsod
lüktető irgalom

széllé vált anya
Tejút az otthona
riadalom-árva
szívem rád kiáltja
menekülj el onnan
megfázik a lábad
űrtől görnyed hátad
magány fűti lázad

Ady Endre:
CSÓKOKBAN ÉLŐ CSÓKTALANOK


Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.

Vonaglottunk bízón, nagyon,
Hűs estén és hideg hajnalon.
Pállott harctér szegény testünk
S jaj, örömre hiába lestünk.

Roskadjunk le a Sors előtt
Két gyáva, koldus csókmívelők.
Mindegy, kik küldték, kik adták,
Nem ért a csókunk egy fabatkát.

Több voltunk, jaj, tán kevesebb,
Mint a hajrás, kis szerelmesek.
Túl vánkoson, leplen, ingen
Sírva láttuk meg: ez se Minden.

Be búsak vagyunk, be nagyok,
Csókokban élő csóktalanok,
A Végtelent hogy szeretjük:
Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.

Katinka:
REGGEL VELED

Körmözi, csilló jégvirág, táncát,
szirmain áttört szőttes az ég,
tejtükör-éjen dér haja szánt át,
csikland, a mély most zeng kicsikét.

Zúzmara-pajkos hallali ének
hajlik a kertre, áznak a fák,
mintha csak álmod játszna a fénynek
tán sose hallott vágy-muzsikát.

Lassan az érről fölmeri csendben
hűs pirkadatnak arcát a hold,
jégbibe-táncban izzik a kertem,
kéje beszökken, árad, felold.

Zizzeni, foncsor jégvirág, táncát
szirmai százát kékli az ég,
kék ugar méhén vér tüze szánt át
fölcsap a mélység, lehull, elég.

Weöres Sándor:
Kereszt-árnykép


A kereszt felső
ága égre mutat,
nagy örömhírt tudat:
,,itt van a te utad''


a kereszt két karja a légbe szétszalad,
rajta sovány kezek tört vért virágzanak:
,,vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad,
kétfelé visz ösvény s te szabad vagy, szabad''


a keresztnek alsó
ága földre mutat:
,,vesződj: itt áss kutat,
lásd benne arcodat.''