Az eddigi hozzászólások

Mi a szerelem?
Igaz szerelem
Nők
Férfiak
Magány
Csók
Szenvedély
Vágyódás
Csalódás
Vallomás
Remény
Reménytelenség
Féltékenység
Valentin-nap
Boldogság
Szomorúság
Hűség
Hűtlenség
Elfogadás
Őszinteség
Házasság
Elmúlt szerelem
Szakítás
Búcsú
Hiány
Megbocsátás

Elképzelem, hogy az egyik pillanatban
mereven nézzük és simogatjuk egymást,
nyelvünk lassan összeér,
később vándorútra térnek.........
Pillanatok múlva mélyen,
de gyengéden belém hatolsz és
elérkezünk a gyönyör legfelső fokához
és együtt adjuk át magunkat
az élvezeteknek!!

A férfiak, ha két nő közül kell választaniuk, legtöbbször azt szeretik jobban, aki azt kevésbé érdemelte ki.

Szerelem vagy gyűlölet! Harmadikat nő nem ismer.

Mi a szerelem? Egy hosszú alkalom a szenvedésre, melynek ezer könnycsepp sem elég, és mindig újabbakat kér.

Ha boldogtalan vagy, mert nem szeretnek, tudnod kell szenvedni, hogy ne süllyedj le a könyörgéshez.

Két szem összevillanásában néha nagyobb titok rejlik, mint húsz év házasság történetében.

Én így szeretek

Talán lehet sokféleképpen szeretni, féltőn, irigyen aggodalmasan, önzőn, nagyvonalúan, kegyetlenül, fájdalmasan békésen, lázadón és elfogadón. Nem tudom, én csak szeretni tudok, úgy hogy szárnyakat adok s magammal, ragadlak a messzeségbe, én csak szeretni tudok, úgy hogy hullámok hátán tovaragadlak az önző világok zajából, úgy hogy rohanó üstökös életed csillagfénnyé szelídítem, úgy hogy a fenyvesek suttogásán andalítom szívedet, s lelked nyugtalan tüzét melengető parázzsá csitítom.


Én csak szeretni tudok, úgy hogy sólyomszárnyakon repítelek csendes lankák ölére, úgy hogy lepkeszárnyakon ringatlak álmatag tavak partján, úgy hogy nem kérdezlek, merre jártál, ha hozzám érkezel, s nem kérdem merre mész, ha eltávozol.

Szeretni, ahogyan a föld sem kérdez, csak megnyitja termékeny ölét a búzaszemeknek, úgy ahogy a patak sem kérdez csak halk csobbanással, oltja szomjad, úgy, ahogy a nap sem kérdez csak hangtalan ragyogással, melegíti lelkedet.

Nem építek várat köréd szerelmem márványköveiből, s nem bilincsed, hanem felszabadítód akarok lenni. Halkan ölelő társad, mint a tölgyeké a borostyán.

Ha azt kérem, szeress, azt kérem légy szabad. Ha azt mondom, szeretlek, azt mondom szabad, vagyok. Én csak úgy tudok szeretni, ahogy a puszták ménese vágtat a szélben, szabadon boldogan gátak nélkül. Én csak úgy tudok szeretni, hogy magamhoz ölellek s táncra, perdülök veled, mint a rózsák szirmai a nyári szellőben.

Csak úgy tudok szeretni, vijjogva, szárny csattogva mint a sas madarak a büszke bérceken. Én csak úgy tudok szeretni harcos lázadással, vállam válladnak feszítve, szembeszegülve a kaján világgal. Én csak úgy tudok szeretni, ahogy fehér éjszakákon egymásba borulnak a nyírfák karcsú törzsei, csak úgy tudok szeretni mohón, ahogyan a hullámok ölelik a sziklaszirteket.

Csak úgy tudok szeretni, ahogyan mélyzöld tavak őrzik hallgatag mélyüket, csak úgy tudok szeretni, hogy a sivatag harmatcseppjeit adom tenyeremből neked, én csak úgy hogy a puszták kolompszavát hozom el neked. Úgy tudok szeretni, hogy madárfüttyös hajnalok álmait csókolom a szádra, én csak így tudok szeretni vad zabolátlan csendes nyugalommal. Lágy suhogással, édes öleléssel, galambszárnyakkal... Egyszerű szerelmes szívvel

Szeretőnek lenni vagy szeretve lenni - ez itt a kérdés?

Miért elégszünk meg, mi nők azzal, ha csak a második helyezést szánják nekünk? Miért nem lépünk inkább és valósítjuk meg a harmóniát párkapcsolatainkban? Hiszen szeretőnek lenni egyáltalán nem könnyű feladat...

Például folyamatosan várni kell, hogy vajon ma el tud-e szakadni a szerelmünk a másik nőtől? Mindig arra kell figyelni, nehogy lebukjunk az utcán, étteremben vagy szórakozóhelyen. Mindeközben mégis el kell engednünk magunkat, hiszen szerelmesen érzi magát a legjobban az ember. A helyzet bizony embert próbáló. A hormonok tombolnak, a szív megdobban, azonban mégis az eszünkre kell hallgatnunk. A belsőnk ordít, mi mégsem halljuk a rózsaszín füldugótól.

Azt hiszem, sokaknak ismerős lehet a helyzet. Rengeteg nőt taszítanak a második vagy épp a sokadik helyre. Azonban nagyon kevesen kérdezik meg a hőn áhított férfitól, miért? Miért vagyok én kevésbé fontos? És itt jön a DE! Ezeket a kérdéseket magunknak kell feltennünk, nem pedig a ,,párunknak". A férfi ego a legtöbb esetben határtalan, s mi ennek szenvedő alanyaivá válunk, amennyiben vállaljuk a szerető szerepét. Azonban ezzel saját önbecslésünket tiporjuk a sárba, ami végül a lelki egyensúlyunk tökéletes felbomlásához vezet. Előtör belőlünk a vörös szemű zöld szörny, vagy épp mi válunk a sárkányok sárkányává. A férfi pedig felveszi a nyúlcipőt.

Hölgyeim! A legfontosabb és az egyetlen, amit mi tehetünk lelkünk épségének megóvása érdekében az, ha nem hagyjuk magunkat megsebezni. Ha igenis törődünk azzal, ami belül van, és hallgatunk a vékony hangocskára, ami azt szajkózza nekünk: ne becsüljük alá magunkat! Igenis érünk annyit, hogy az első helyen végezzünk! A szeretői státusz csak akkor valósulhat meg, ha valaki hagyja. Saját döntésünk eredménye, s ha már egyszer mellette döntöttünk, vállalnunk kell a felelősséget. Azzal, ha kimondjuk, ,,igen, ez a helyzet nekem tökéletes/jó/megfelel", saját érzéseink kordában tartásáért felelünk -ami valljuk be, a legfárasztóbb munka a föld-kerekségen.

Találhatunk kifogásokat az állapot fenntartásának érdekében: ,,a munkám nem engedi meg a párkapcsolatot", ,,így legalább több időm marad", azonban ezek csak üres szavak. Amire szeretnénk, hogy időnk legyen, arra mindig találunk módot, hogy megvalósuljon. Ki ne szeretne egy tökéletesen harmonikus kapcsolatot egy olyan férfi mellett, aki tiszteli és viszontszereti? Aki mellett megélhetjük az életet, aki igazi partner számunkra. Lányok! Ilyen létezik! Dobjuk a sarokba az ezüstérmet és keressük meg azt a férfit, akivel kiegészítjük egymást!

A döntés a tiétek: meggyötört szerető vagy kiegyensúlyozott, igazi Nő!

ha nincs a kedves, akkor nincs, aki kiváltsa az érzést...vajon lényeges, hogy ki váltotta ki az érzést? persze, hiszen nem mindenki vált ki ilyet az emberből
szerintem minden szerelmet másképpen élünk meg, és az aktuális mindig a tökéletes, a fokozhatatlan, a mindent elsöprő
vannak kapcsolatok, amelyek állandó hőfokon égnek, és vannak, melyek izzanak, lobognak, majd parázslanak, mindig változó hővel...a szerelem az utóbbi, és a szerelem igenis tönkreteszi az embert
de nagyon jó!!! (Ez egy válasz Fém_fatál üzenetére (2009. 01. 25. vasárnap 18:21), amit ide kattintva olvashatsz)

Voltál már féltékeny?

Bevallom,én igen.

És akkor rátaláltam erre:

"Valójában semmit sem birtokolsz,
csak őrzöl egy darabig.
S ha képtelen vagy tovább adni azokat,
akkor azok birtokolnak téged.
Bármi is a kincsed,úgy tartsd a markodban,
mintha vizet tartanál.
Mert,ha megszoritod,eltűnik.
Ha kisajátitod,tönkreteszed.
Tartsd szabadon,és örökre a tiéd marad."

Buddha

Ez is onnan.
"S hogy miért is jó "leszokni" róla? Nekem (ismétlem: nekem) nagyon kellemetlenek ezek az érzelmi turbulenciák, a nagy hullámhegyek és nagy hullámvölgyek. Kerülöm is őket, minden területén az életemnek. De tudom, hogy sokan még keresik is az alkalmat, hogy felpörgessék az életüket. Én meg örülök, hogy lenyugodott."

Prune Úrhölgy kérésére!
Átmásolva a Nyitott házasság topikból
Tudom, nem vígasz, de azért azt ne feledd el, hogy a szerelem egyszerű kémia. Mármint ez a lélegzetelállós, gyomorban pillangórepkedős, szívdobos érzés.
"Ha a szerelem lázának tünetei emlékeztetnek a kábítószerek által előidézett földobódásra, annak az az oka, hogy a szerelem, mint Toufex is megállapította, toxikus állapot. Az agyban természetes úton kiválasztódó vegyi anyagok ugyanazokat a hatásokat váltják ki a szervezetben, mint a mesterségesen előállított stimulánsok. A legújabb kutatások szerint a dopamin szint emelkedése téves képzeteket idézhet elő (a szerelem tárgya a legszebb nő, illetve a legelegánsabb férfi a világon) ugyanakkor a feniletilamin, amely közrejátszik a romantikus szenvedélyek felkeltésében, bizonyos mértékig hallucinogén.
Nem véletlen tehát, hogy egyesek (a kábítósokhoz hasonlóan) a szerelem rabjaivá válnak, és akár ölni is képesek egy (toxikus állapotot kiváltó) szerető megtartásáért, vagy éppen ellenkezőleg (a hozzászokástól menekülve) állandóan újabb és újabb partnerekkel keresik a szerelem ideig-óráig tartó mámorát. Egy idő után kétségessé válik, vajon a szívrabló ténylegesen más és más nőbe lesz őrülten szerelmes, vagy csak a kielégüléssel társuló feldobódáshoz szükséges fenil adagját akarja megszerezni. Olyan komollyá válhat ez a rabság, mint a nikotintól vagy az alkoholtól való függőség."

Azt hiszem, hogy nagyon nehéz felismerni, hogy a távoli kedves, vagy az általa kiváltott érzet után vágyakozunk annyira.
És, bár lehet, hogy tévedek, mert rosszul olvastam, vagy rosszul írtad, de nekem úgy tűnik, hogy neked maga a pörgés, a repülés, a gyomorgörcs hiányzik, és nem feltétlenül a szerelmed.
HA ez VALÓBAN így van, akkor te inkább egyfajta kémiai függésben vagy, ami ugyan nem jó hír, de a lelki katyvaszt leemeli a mennyekből, emberközelivé teszi, ezáltal banálissá és hétköznapivá, másszóval: túlélhetővé. Épp úgy, mint a kábítószerek esetében, itt is kiürül a vérből az extra mennyiségű vegyi anyag, és előbb még zavarja az agyat a hiány, ám később a szervezet képes a normális működésre a saját maga által előállított vegyi anyag szint mellett is. Magyarul, bár kissé lelombozóan: le lehet szokni a szerelemről.

SZERELEM: Mi is a szerelem?

Adható, vehető vagy megtanulható? Kiharcolható vagy kizsarolható? Elérhető mint egy tárgy? Testi kielégülés, egy fizikai szükség mechanisztikus úton való beteljesítése? A lélek narkózisa, ami esetleg pótszerekkel vagy pótcselekedetekkel behelyettesíthető? Nem! Egészen bizonyosan nem! A szerelem más! A szerelem nem tulajdonlás, hanem kegyelmi érzés, amit nem a test, hanem a lélek rezdül, vágyakozás és beteljesülés, öröm és bánat, bizakodás és bizonytalanság, út és a láb ami lép az úton, testi közelség, ami hátrahagyja a testet, szelídség és vadság, révület és eszmélés, odaadás és odaadottság. Két tudat egy célért, egy egységért, egy mozdulatért, egy simogatásért, egy összefonódásért, egy bizonytalan és mégis nagyon biztos érzésért. Vágy, ami mindent beteljesít, szelíd révület, amit vissza és visszakívánsz, vad őrület, ami sohasem pusztít, teljesség a kétség egységéből. Egymásnak átnyújtott élet az életerő misztériumából, ami nélkül félsz és fázik a lelked, mert FÉL vagy, a magány várbörtönébe zárkózott magányos fenség, amit félsz feladni az ismeretlenség kavargó szédületéért, de didergő lelked egyre inkább rezgő késztetése hajt a mindenféle képzelgéssel felruházott bódulat felé, mert az ismeretlen ismert is, a másik feled neked mozdulja termékenységtáncát, és tekintetében az Univerzum mélysége és magassága késztet az egyre. Előre féled a megtalált egység újra és újra reád szakadó kétségét, ameddig a háromság bizonyossága semmivé nem oszlatja meg-megújuló kétségeidet. Ekkor már tudod, hogy megtaláltad.

Ha szeretsz engem, akkor állj elém, nézz a két zöld szemembe, vágd az arcomba, hogy szeretlek!˝, és ölelj át, úgy, hogy roppanjanak a csontjaink, szoríts erősen, és ha zokogni kezdek, üvölts velem, ordítsd a fülembe, hogy ˝Szeretlek !˝, rázz meg erősen, parancsold, hogy nézzek rád, még ha nem is látlak a könnyeimtől. Téged mindig látnom kell, téged mindig tudnom kell, magam mellett kell érezzelek! A hajad selymét, az illatodat, az ajkad puháját, a szemed meleg, éltető barnáját, a szíved szerelmét! Nem mersz beszélni? Csak pofozz föl! Törj össze egészen, apró szilánkokra, majd söpörj a zsebedbe, és hordozz úgy, mint anya a gyermekét! A szíved alatt, a combjaid közt! Vigyázz rám, amíg össze nem forraszt a tüzed! Aztán már én vigyázok rád, már én ordítok, bárkivel, aki ellened vét. Ha egyszer összetörtél, és mégis élek a karjaid közt, akkor megszelídítetted a szörnyet, a vadat; engem. A kéz, ami arcodra mért tán ütést, téged fog oltalmazni. Csak most oltalmazz te engem! Ne titkold, ha szeretsz! Látod, én már könyörgöm, zokogva kérlek, hogy te legyél az, aki hajamat kisimítja lázas homlokomból, aki lemossa rólam azt a rosszat, amit mások raktak rám. Én tiszta vagyok, tiszta, csak vegyétek észre! Csak Te vedd észre! Mert Te szeretsz igazán... Akik hitegettek, összerugdostak, otthagytak az út szélén, a porban; véres sárban feküdtem a déli napon, de a te árnyékod lassan rámborult. Ha szeretsz, akkor takarj még a fény elől! A tiédnél több világosság úgysem kell nekem. Fogadj a szívedbe, hogy a szívembe fogadhassalak! Hogy kacagva ordíthassam beléd az életemet! Hogy sírva öleljelek magamba; a bőröm alá, a bordáim közé, a szívem mögé. Ez vagyok én, csupa vágy és kín, de Te vagy a virág a szív romjain, nem más. Nincs más. Nincs bokor, fa, fűszál, csak egyetlen kicsiny bimbó, egy fehér, szűz, és tisztább, mint én valaha voltam. És érzem, hogy lassan vörösre festem, de mosolyognál, ha végül kezedbe adnám, ezért nem bűn. Ha szeretsz, nem rágalmazol meg. Nem rágalmazol meg azzal, hogy nem szeretlek. Ha majd öledben sírok, egészen addig, míg elapad a könnyem, és szelíden azt tudod mondani: ˝Semmi baj, édes gyermekem...˝, akkor tudom, hogy otthonom van a karjaid között. Szilárdabb, mint egy erőd, melegebb, mint egy családi fészek, és jobban az enyém, mint a saját vérem. Ezt akarod? Ezt? Én ezt akarom, az utolsó porcikám is ezt akarja. Remegek érte. Csak Te ne remegj! Most ne... Aztán majd remeghetsz, ha hozzádérek, ha egy hideg estén a szerelem megcsiklandoz, és benned is több lesz a vágy és a kín, annyi, hogy kibuggyan, akkor velem remegsz majd. Ezt akarod? Akard!
Ha szeretsz engem, ezt akarod...

A patak halkan csobog végig az éjszakán. Csak a Holdnak a fénye ragyog át a fák lombján. Egy halovány alak térdel a partján. A kezein lágyan vezeti végig tenyeréből a hűs vizet, mely lemossa róla az éjszakai tettét.
Szellő rezegteti a patakból kortyoló fűz ágainak ezernyi levelét. Melyek sóhajokként szállnak végig a tájon.
A lány életének derekán jár, de lépteit a sötétség övezi. Hosszú fekete haja, mint az éj, befedi az őt figyelők szemét.
Hiába nézed, nem tudod, hogy mit tett, hiába kérdezed, nincs rá felelet.
Csak a hold halovány fénye ragyok erősebben, ahogy a szél elviszi előle a felhők szemtelen seregét, mely merészelte elfeledni tündöklését. Az égi csillagpásztor ezüst fényét szórja helyeslően a női alakra. Csak a nő, a hold és a csillagok tudják. Csak a fák látták tettét. Vége.
A lány hófehér arcán szinte izzik vérvörös ajka, de szó nem ül rajta. Csak egy halk sóhaj hagyja el a száját, hogy egy újabb szellő kelhessen vele útra.
A sötét, eltakaró éjbe, fekete ruhája elrejti őt. Csak a hold láthatja: mely ezüst arcával minden éjjel megnézi, megcsodálja. Igy volt ez mindég, igy van most és igy lesz : Örökre.
Az éjben él: nappala nincsen, a hold figyeli, a fák vigyázzák, a patak mossa le róla szennyét. Egy távoli templom tornyában az éjfélt nyögte el egy öreg harang. De itt már csak halk leheletként ért ide, hogy jelezze, az éjjelnek, a fénynek mindjárt vége. Utána már csak a Nap gyilkos tüze fog lesütni az égből, a vakító kékségből.El fog tüntetni mindent, mi itt eme lágy árnyéknak otthont jelentett, az ezüst höldragyogást, a milliónyi neszt, zajt, susogást, sóhajt, életet, melynek máskor túl sok a fény. Belemeríti két fehér karját a patakba, s arcát mossa a hűs vízzel. Tisztább lett a halovány arc, s a pataknak vize: VÉRESEBB.

1.
Elmondok nektek egy történetet. Egy réges-régi történetet.

Egy férfiról és egy asszonyról szól a történet, akik szerették egymást. Annyira szerették, hogy megfogadták, egyetlen pillanatig sem élnek egymás nélkül. Nem azért fogadták meg, mert így illik, vagy ezt parancsolta a törvény; azért fogadták meg, mert nem tudták elképzelni az életet egymás nélkül. Sok évig éltek együtt, sok kísértésnek kellett ellenállniuk. Egy éjszaka a férfinak megjelent az ördög, és tízezer aranyat kínált neki a kedveséért. Egy éjszaka az asszonynak jelent meg az ördög, és tízezer aranyat kínált neki kedveséért. Volt, amikor királykisasszonynak öltözött a kísértő, és fele birodalmát kínálta a férfinak, ha csak egyetlen napot vele tölt. Volt, amikor maharadzsának öltözött a kísértő, és gyémánttal teli aranyládákat kínált az asszonynak, ha csak egyetlen éjszakát vele tölt. De ők soha nem töltöttek egyetlen percet sem egymás nélkül. Pedig szerettek volna szép ruhát, délceg paripát, násfát és kösöntyűket; szerettek volna bőségesen enni, selyemágyban aludni, gondtalanul élni. Egymást azonban sokkal jobban szerették, semhogy egyetlen percet is élni tudtak volna egymás nélkül.

Egy szép napon aztán, amikor már nagyon öregek voltak, betegek lettek mind a ketten. Feküdtek az ágyban, éjszaka volt, és ők nem aludtak, mert az öregek keveset alszanak, és a betegek is keveset alszanak, és a szerelmesek is keveset alszanak. Mindketten azt hitték a másikról, hogy alszik, és egyikük sem moccant az ágyban, nehogy megzavarja a másik álmát.

És ekkor, ugyanabban a pillanatban, mindketten arra gondoltak, mi lesz, ha a kedvesük meghal. Mindkettőjük homlokát kiverte a verejték, mert addig sosem gondoltak erre. Tudták, hogy egyetlen percig sem élhetnek egymás nélkül, de igazán sose gondoltak arra, hogy a halál egyszer elveheti kedvesüket. Akkor gondoltak először igazán arra, hogy a halál elviheti a kedvesüket.

És akkor éjjel, ott az ágyban, a sötétben, ugyanabban a pillanatban mind a ketten arra gondoltak: de jó lenne élni. De jó lenne még élni, csak még egy kicsit élni, legalább néhány napig élni, mert akkor éjjel öregen, betegen, ott az ágyban, egy pillanatig mind a ketten nagyon féltek a haláltól.

(folyt.)
Csak egy pillanatig. Egyetlen pillanatig, ami ahhoz sem elég, hogy egy csillag lefusson az égről. De ez a pillanat is elég volt ahhoz, hogy senki másra ne gondoljanak, csak önmagukra. Ez a pillanat is elég volt ahhoz, hogy elfelejtsék: ha meghal a kedvesük, ők sem akarnak élni.

És akkor éjjel, ott az ágyban, a két beteg öregember megrémült az ismeretlentől, ami bennük lakozik, és ami bármire képes. Hisz a maharadzsának könnyű volt ellenállni. Könnyű volt ellenállni a pásztorfiúnak, aki aranyszőrű bárányát kínálta cserébe egyetlen csókért. Könnyű volt ellenállni a hercegnőnek, aki hintaját, fogatát kínálta egyetlen csókért. A kísértésnek könnyű ellenállni. Önmagunknak nehéz ellenállni.

És a két öreg, beteg szerelmes akkor éjszaka, ott a sötétben úgy megrémült ettől, hogy rémületükben megállt a szívverésük. Nemcsak egy pillanatra: megállt örökre. Akkor éjszaka, ott az ágyban, ott a sötétben, ugyanabban a pillanatban.

(Gyurkó László: Egy egész élet - részlet)

Ady Endre - Karacsony--->KATT!

Szabó Éva: Szerelem

Szerelem
ha egyik a másikát
repülni hagyja
de ha zuhan
fél szárnyát kölcsönadja

Aforizmák a szerelemről, a szeretetről

1. Boldoggá az tehet, aki boldogtalanná is.
2. Van, akit azért gyűlölsz, mert szeretni is tudnád.
3. A biztos megöl, de túléled. A kétely éltet, de belehalsz.
4. Az igazit elhagyjuk a többiért. A többit az igazi miatt.
5. A szép rögtön kell. Az igazra alszunk egyet.
6. Hibái miatt nem kell, vagy nem kell s ezért hibás ?
7. Ha gyűlöljük, jósága is sért.
8. Aki szelídít, korcsosít is.
9. A legfájóbb kín örömet színlelni.
10. Sebzett szív csak sebezhet.
11. Eszünk vádolható. A szív törvény feletti.
12. Szívünk lebeszélhető. Rá sosem.
13. A vágy lehet ál. A csömör valódi.
14. Lelkünknek elég a kép. A testnek keret is kell.
15. Testet lehet venni. Lelket csak eladni.
16. A férfi addig él, míg kíván. A nő, amíg kívánják.
17. Az elsőnek elalvó férj harmadiknak ébred.
18. Ölel vagy fojt - a kígyónál egy fogás.
19. A legjobb smink egy csúf barátnő.
20. Szűzen házasodni: fogmosás - evés előtt.
21. A változatosság gyönyörködtet. És gyönyörtelenít.
22. Ha Elég volt!, a férfi nősül. A nő válik.
23. Az erény művirág. A bűn valódi gaz.
24. A hűségben vágy emészt. Ha csalsz, az erkölcs.
25. Élni a bűnért szokás. Az erényért halni.