Éltem életem,te élted életed.
De most már egybefonodik a két élet.
Összetartozunk,és olyan nincs:külön!
Átléptünk a szerelmi küszöbön.

Beléptünk a szerelembe.
Együtt sétálunk a mindenségbe.
Jöhet jó,vagy bármi ami rossz,
Nekünk komoly gondot semmi sem okoz.

Szeretlek,és nekem te kellesz.
Hogy ez megváltozzon..semmit nem tehetsz!
Csak veled lehetek felhőtlenül boldog.
Remélem ezt érzed,s tudod!?

Zs., emlékszel?
Ha a tapasztalat nem vész el
hol jártunk már eddig együtt

Fenn az égen, csillagokban
üstökösben, kisbolygóban
ragyogva és kihülve
finom porként, s megkövülve

Voltunk együt vándor, koldus
rabló, csaló, gyilkos, orvos
Szelíd bárány, ordasok
Üvöltő kegyetlen farkasok

Voltunk király, radzsa, herceg
Hol gyűlölt a nép, hol szerettek
Félistenek, istenek majd újra
varangyok, férgek a porba fúrva

És na lám, itt vagyunk most újra
Ha nem is túl sokat tanulva
De azt legalább elmondhatjuk
Nem vagyunk már idegenek.

Bánom a napot amikor megismertelek,
Átkozom azt a percet amikor megszerettelek!
Hogy miért szerettelek?
Nem emlékszem már... Lehet hogy csak álom voltál?
De, ha csak álom akkor fel akarok ébredni,
De, a valóságban nem akarlak ismerni!!
Nem, te nem lehetsz álom,
Mert fáj hogy nem vagy itt Velem,
Hogy nem fogod két kezem,
Hogy egyedül emlékezem mindenre ami szép volt,
Jó volt!
De, te akartad hogy így legyen, hogy kettőnk között semmi ne legyen!!

Ez a vers topic.....és nem a vita meg a fölösleges beszéd topicja.....
KÉRLEK BENNETEKET IDE NE FIRKÁLJATOK
EZ AZ OLDAL VAGYIS TOPIC A VERSNEK LETT NYITVA
KÖSZÖNÖM

Hatásvadász szünetjelek
sárga arc - gyors fejszámolás
villódzó fény - üres futam
sziklavirág nyílik a talpakon

Ússz velem kedvesem
víztelen hullámokon
kártyavár összedől
túl hamar jött az értelem

Szállj velem szárnyakon
könyvedet ne vidd el
hogy olvassak ...szemedből

Árnyék ül itt pilléreken
hemofób az ájulás
nyomorék hópehely
orrunk alá dörgölt keltezés

Adj időt a virágnak
mert nem nyílik hétfőnként
fecniből új utat
építhetsz hasamon ma még

Érj utol könnyeken
arcodat ne fordítsd ki
hogy érintkezzek ...szemedből

Forró lehelletem tűnik messze
Minden részem féli e hideget
Forró reményeim szállnak messze
Gyenge Nap simogat kegyetlenül
Nem melegít engem semmi belül.

Szemedbe nézek merengőn, lány
Szívem könnyebben dobban
Ruhád elrejt mint egy báb
Tétován lépek egyet lassan
S te merengőn rám nézel
Csak nézlek, kérlek nézd el.

Ne nevess ki, látom mosolyod
Te nem tudod mit jelentesz
De hát honnan is tudhatnád ?
Ezer év pusztítását felejtem
A szépség perceit mohón nyelem
Nézz szemembe s légy velem !

Mit adhatok e pár perc alatt ?
Semmit, de talán valamit
Lelkemet, érzéseimet, magamat
Szemem orcádon végigsimít
De te elfordulsz, s nevetsz
Felőlem aztán bármit hihetsz

Hidd csak hogy őrült vagyok
Hidd csak milyen vicces vagyok
Hidd csak milyen okos vagy
Hidd csak hogy szép vagy
De talán senki nem látja benned
Azt, amit én, hát így nevess...

Hol kicsiny csillámokat szór a szél
szemedbe, mégsem fáj
Hol lépted neszén száz lepke
rebben fel, mégsem vársz
Hol vágyakozó szemekkel
figyellek, mégsem látsz

Mikor a kiáltásnak visszhangja mar
lelkedbe, mégis fáj
Mikor kihult testeden az érintés
melege, mégis vársz
Mikor titkon, félve lopózom
szívedbe, mégis látsz

Csak ülsz a széken és hallgatod
a fák lombjából kizuhanó sötétséget,
nézlek és szeretném, ha jobban itt lennél,
tenyerem megint csak
a semmibe bámészkodik, tekintetem
boldogtalan hintáz körülötted, míg végül
megül szembogaradon,
itt vagyunk,
nyitott ablakunk előtt, még dereng az aranyalmafa,
földig hajoló ágain meg-megzörren,
végtelen szelektől imbolyog a sok gyönyörű fémdarab,
hűvös jön, hozza szürke batyuit
a táj pedig már nem fordul felénk, magába figyel
és a villanypóznák között kúszó idegek
csillogva sajogni kezdenek, tudom
most majd mosolyogni fogsz és hátrahajtod a fejed,
hagyni fogod, hadd kutassam testedet, hadd vegyem észre rajtad
a tapinthatatlan messzi pontokat, hát kinyújtom feléd a kezem, lehet, mégis megérintelek,
csak ülsz a széken, és én hallgatom, ahogy távoli ajtók mögött fésülködsz, nagyon messziről
a fésű neszezését, aztán egy olyan egyszerűt gondolok egyedüllétemről,
mint a fehér asztallapokon szaladgáló hangyák -

Jó hinni,

ami hihetetlen,
hogy végtelen pályádon
kerengvén,
úgy, csak olyan egyszerűen,
magától értetődően
fogott be tekinteted,
s hagytál simulni magadhoz
oly közel, mintha
együtt is születtünk volna.

Jó hinni,

ami hihetetlen,
ami oly valószínűtlen,
mint tegnapi rajz a homokban,
amit a kószáló szél
jó messze hordhat,
s nem marad belőle semmi,
csak a rá való emlékezés.

Nem érdekelt minket mit gondol a világ.
Csak mentünk előre követve a Holdat,
Nem fordultunk vissza, nem láttuk a múltat.

A jövő felé néztünk élesen, erősen,
Belül azért mégis remegett a szívem.
Te megfogtad a kezem, gyengéden szorítottad,
S a szívemet ezzel meg is nyugtattad.

Éreztem, hogy mit érzel, mikor közeledtél felém
Félelemmel, s boldogsággal néztem az ismeretlen elé.
Nem tudtam mi vár rám, mire számíthatok,
De tudtam, hogy melletted biztonságban vagyok.

Láttam a szemedben a csillogó fényeket,
Láttam, hogy a tested értem remeg.
Ajkaid lassan közeledtek felém,
Majd hirtelen apró áram ütött belém.

Összefonódtunk szorosan, mint két faág,
Sokáig éreztük egymásban egymást.
Tudom, míg élek ez nem száll tova,
Szívembe véstem, s nem feledem soha.

Mit bánnám én, ha fejére
állna is a világ,
Vagy, ha örök kárhozatra
lennék is ítélve!
Azt a pár percet el senki
már nem veheti tőlem;
Abból minden harchoz
új erőt meríthetek.

Csak behunyom a szemem,
(ó, behunynom sem kell!)
S ajkamon ajkad kelyhe
ismét lángol, s nyílik
Itt állok, látok, érzek, hallok,
már az áldott kapu...

Csak hinni tudnám a hihetetlent!
hogy így ölelsz; már a
szenvedély agyad bilincsét
máglyára vetette.

Csak egy pillanat:
kinyitom a szemem.
Nem is csodálkozom,
hogy apró mécsesként
fénylenek a szemek,
Hisz' itt mindenki
részese volt annak,
Mit a lélek újjászületésének neveznek.

Ébredezem, a vihar elült,
Köd lebeg át a kerten át,
Mellettem a lepedő fehérje,
Illatoddal fűszerez tovább.

Nehéz éj volt, villámfénynél
Kezem bontotta le könnyű ruhád,
Ében hajad rengetegében jártam,
S mohón lélegeztem sóhajaid szavát.

Mint fátyol tested látomása,
Beborított, és elragadott a vágy,
Szíved, s lelked dobbanásától,
Térdre hulltam, oltárrá nőtt az ágy.

A szorításban hódítóm vagy,
S én örömmel szolgáltam édes szád,
Fuldokló, tüzes kínban égve
Követeltem csókjaid hadát.

Kedvesem, ki úgy bújtál hozzám,
Hogy megállítottad az órának mutatóját,
Gesztenyeszín szemed izzó fénye,
Leteperte a hajnal első sugarát.

Álmodtam aztán, soká, veled,
Gyermekként éltem ott tovább,
Anyaként öleltél magadhoz hosszan,
S öledben a mennyországot éltem át.

Most, hogy itt a reggel, kutatnám
Kedves, mi kebledben a sok titok, s talány,
De kihűlt a nászágy, hol vendég voltál,
Illatodtól fél már csak a magány...

Fürdetném szemem szemedben
törölnéd arcod hajamba
innám szavad
ennéd közös sors éveinket
lennék Te
volnál én
egymásban mégis sajátunk maradnánk.

Ha szemeid beszélnének
Sok titokról mesélnének,
Titkok lángjai összefonva
Szenvedést is hátrahagyva.

Szemeim szemedbe néznek
Rejtélyes viharokat idéznek,
Simogatásod féltve érint
Amely álomból valóra térit.

Ha szemeid beszélnének
Bátran regéket mesélnének,
Jót, s rosszat betakarva
Karjaimban egybefonva.

Tekinteted messzeségbe téved
Félve csillog, mint az óceán,
De már dereng az égbolt
S a szomorú érzés tovaszáll.

Rejtély, vagy egy álom vagy?
Amiből ébredni nem akarsz?
Ébredj hát, mert ez szerelem
Nem egy csalfa álom!

Félve gondolsz az igazságra
Az mindég nagyon fáj,
Ezért szeretném, ha helyetted
A szemeid beszélnének!

Ha rád nézek, úgy hiszem
azt szeretnéd, hogy szeresselek.
Nem dicsekvés ez, talán kiváncsiság,
milyen lehet szerelemben veled
azon gondolkodni hová sétáljunk az este.
És végül cél nélkül indulni el;

de elindulni. Vajon milyen lehet?
Tényleg ezt akarod-e? Hogy valaki
kincse, és ne ékszere legyél csupán,
amit szeret másnak megmutatni.
Egy kincs amit az ember szeret,
félt, ápol, és nem dicsekszik vele.

De talán félreértem nap mint nap
szende, kedves pillantásod,
s csak én szeretném azt hinni, mit hiszek.
Nem tudom. De szeretem azt a pillantást.
Azt a kicsit bizsergető, zavaros érzést,
amit kelt bennem. Csodás.

S talán ha egyszer lesz merszem,
meg is kérdezem: szügséged van-e rám?
Hogy szeresselek? Hogy legyek neked?
De addig marad pillantásod,
mosolygásod, és kiváncsiságom
érzéseid fele.

Mint a belégzés,
olyan puha
selymes a lépés,
amivel magadhoz
engedsz.

Szinte látom,
intesz,
hogy várj még!
Legyen ajándék
minden perc!

Csak azt nem értem,
mi az ajándék:
ha távol tartasz,
vagy ha átölelsz?

Lágy volt, lágy s mégis égető
Váratlan jött, s én remegő
Vággyal néztem szemedbe.

Puha arcod kezembe vettem
Égő szemem szemedre vetettem
A hangod neked is elakadt

Hajad egyre cirógatta kezem
Valamit akartál mondani nekem
De csak némán néztél reám.

Csillag ragyogott szemedből felém
Örvénylő mélyében elvesztem én
Magával sodort tajtékzó vihara.

"Kék szemek" - mondtad, "Ártatlanok" - nevettem
Menekvő-tomboló vágyaktól remegtem
S megcsókoltalak.

Ezernyi csoda égő-vágy ajkadban
Hűs patak tűz-táncát megkaptam
E csókban.

Aztán a zavar csendesen ránk köszönt
Tűnődő mosolyt mosollyal ötvözött
S csak ültünk mozdulatlan.

Nem mertem maradni, el kellett mennem
Féltem attól, mit meg sem tettem
Amit tenni annyira szerettem volna.

Szerettem volna, ha ajtódat zárod
S ölelő karod felém kitárod
S Te megtetted volna.

De elmentem messze,
Bár könny ült szemembe
Elmentem.

Szerettem volna, ha csókodat
Követi ezernyi másik
S mosolyod mosollyal,
Kezed kezemmel játszik.
Szerettelek volna csókolni
Csodád előtt vágyakkal hódolni
Kérő verssel érted bókolni
Vágy-tenger vízén veled feloldódni.

Nem mertem maradni, éreztem: félek
S ha maradok, akkor megkérlek Téged
Hogy kincsed add nekem
Tomboljon érzelem
Vad vihara.

Elmentem, de ígérem: eljövök újra
Hisz vágyam hív e gyönyör-kútra
Tiltott gyümölcs - kárhozat-édes
Lennék érte bármire képes
Vigyázz reám.

Minden más lenne,
Ha Te itt lennél velem.
Mert nincs senki aki úgy tudná
Megfogni jéghideg kezem...

Vágyom rá, bár tudom:
A múltat visszahozni nem lehet.
Többé nem öleled a holdvilágnál
Érted remegő testemet.

Az egész csupán egy álom volt
Pillnatnyi hangulat
S bár az idő múlik egyre
A varázslat megmaradt.

Erősnek kell lennem, tudom:
Nem ejthetek könnyeket.
Szívemből tövestöl tépném ki
Irántad érzett szerelmemet.

De akárhányszor az égre nézek,
A végtelen csillag-tengerbe
Elhagy minden erőm, s érzem:
Reggelre visszalopódzol szívembe...

Az ágyamra zuhanok fáradtan,
a hosszú naptól nyúzottan.
Az örvény magával ragadott,
semmi időt nem hagyott.
Nem volt időm Rád gondolni,
egy pillanatra ellazulni.
De most végre vége a napnak,
szabad az út a gondolatnak.
Egy hete már, hogy nem láttalak,
nem öleltelek, nem csókoltalak.
Szemem lehunyom álmosan,
már Nálad vagyok a távolban.
Vágyom a karjaid közti menedékre,
hol gondjaim elmerülnek a feledésbe.
Az álom és valóság között
édes léteddel okozol örömöt.
Lebeg minden, Te itt vagy velem,
szüntelen ajkad ízlelem.
Fejem ráhajtom a karodra,
Veled zuhanok az álomba.
Érzem a mosolyt az arcomon,
ez azért van, mert tudom,
Te nem álom vagy, hanem élő alak,
és holnap újra láthatlak!
Addig is csak álmodom Rólad,
boldogan, hisz' mindjárt itt a holnap!

Habosan elterülő felhőkből
szétágazó aranysugâr szelid
békességet áraszt.
Kezed kezemben fognám
szemed pillantásommal simogatnám
lelkeddel csendesen beszélgetnék
apró kagylók csengőn recsegő zajában
együtt lebbennénk a selymes hullámok ölén.

Gyüjtenénk kicsiny porcelán-örömöket
naív kacajunkkal komponálnánk szerelem-muzsikát
megmarkolnánk a boldogság tengerét.
Álmosan-pihegve hallgatnánk
a szellő elhaló hamvas üzenetét.