Igen, a Csend is Te vagy,
Ami mindig így üvölt!
Meg a szívem is Te vagy...
Ami Érted összetört.
--------------------------
Együtt fogok érezni veled hogyha sírsz, de nem foglak kérni, hogy ne sírj. Mindig készen állok rá, hogy veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom elvenni töled.
Igyekszem figyelni a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyetértek veled.
Néha dühös leszek, és akkor ezt nyíltan megmondom neked, hogy ne kelljen a különbözöségeink miatt elutasítást vagy elidegenedést éreznem.
Nem tudok mindig veled lenni, nem mindig hallom meg, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell figyelnem, és magammal kell törödnöm.
-------------------------------------------
Nem lehet, hogy elveszítselek,
kit mindennél jobban szeretek,
kiért bármit, mindent megteszek,
nélküled csak némán szenvedek.
Nem lehet, hogy így megváltozol,
szerettél, s most daccal átkozol,
boldog voltál, s én is teveled,
mégis máshoz kötöd életed.
----------------------------
Hazudod, hogy szeretsz, hogy fontos vagyok néked
Akkor az énem miért nem érdekel téged?
Nem sietsz hozzám, önző életed éled
Ezzel ártassz nekem, de ezt meg nem érted
Észre sem veszed, ha engem megbántottál
Miért?-kérdem, de erre sem válaszol szád
Nem figyelsz rám, csak akkor nyilik szemed tágra
Amikor megcsillan kezembe a pisztoly tára
Nem figyeltél rám, igazán nem is szerettél
Nem voltál rám kiváncsi, pedig azt hazudtad szerettél
Ha mondtam valamit, rám nem is figyeltél
Az első mondatom után te másról beszéltél
Hogyha egyszer meghallgattál volna
Hogyha egyszer beszélgettünk volna
Hogyha elhitetted volna szeretsz te még engem
Akkor nem kellett volna ezt megtennem
Ujjam akkor nem kerül a ravaszra
S nem maradok egyedül a jövő tavaszra
-------------------------------------------------
Talán, sok év után,
majd rájövök, hogy van még rajtad kívül más,
talán, sok év után,
az élet hoz majd gyógyulást.
De ma még csak azt mondhatom:
szeretlek téged,
és ez a dal is hozzád száll.
Az én szerelmem nem fog tán
soha elmúlni,
és téged mindiiiig visszaaa vááár...
-----------------------------------------
Ami mindig így üvölt!
Meg a szívem is Te vagy...
Ami Érted összetört.
--------------------------
Együtt fogok érezni veled hogyha sírsz, de nem foglak kérni, hogy ne sírj. Mindig készen állok rá, hogy veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom elvenni töled.
Igyekszem figyelni a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyetértek veled.
Néha dühös leszek, és akkor ezt nyíltan megmondom neked, hogy ne kelljen a különbözöségeink miatt elutasítást vagy elidegenedést éreznem.
Nem tudok mindig veled lenni, nem mindig hallom meg, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell figyelnem, és magammal kell törödnöm.
-------------------------------------------
Nem lehet, hogy elveszítselek,
kit mindennél jobban szeretek,
kiért bármit, mindent megteszek,
nélküled csak némán szenvedek.
Nem lehet, hogy így megváltozol,
szerettél, s most daccal átkozol,
boldog voltál, s én is teveled,
mégis máshoz kötöd életed.
----------------------------
Hazudod, hogy szeretsz, hogy fontos vagyok néked
Akkor az énem miért nem érdekel téged?
Nem sietsz hozzám, önző életed éled
Ezzel ártassz nekem, de ezt meg nem érted
Észre sem veszed, ha engem megbántottál
Miért?-kérdem, de erre sem válaszol szád
Nem figyelsz rám, csak akkor nyilik szemed tágra
Amikor megcsillan kezembe a pisztoly tára
Nem figyeltél rám, igazán nem is szerettél
Nem voltál rám kiváncsi, pedig azt hazudtad szerettél
Ha mondtam valamit, rám nem is figyeltél
Az első mondatom után te másról beszéltél
Hogyha egyszer meghallgattál volna
Hogyha egyszer beszélgettünk volna
Hogyha elhitetted volna szeretsz te még engem
Akkor nem kellett volna ezt megtennem
Ujjam akkor nem kerül a ravaszra
S nem maradok egyedül a jövő tavaszra
-------------------------------------------------
Talán, sok év után,
majd rájövök, hogy van még rajtad kívül más,
talán, sok év után,
az élet hoz majd gyógyulást.
De ma még csak azt mondhatom:
szeretlek téged,
és ez a dal is hozzád száll.
Az én szerelmem nem fog tán
soha elmúlni,
és téged mindiiiig visszaaa vááár...
-----------------------------------------
Hagyjatok magamra,ne zavarjon senki,
Szeretnék egyedül,csendesen meghalni.
Nem kellenek rokonok,nem kellenek barátok,
A szenvedő haldoklót ne sajnáljátok.
Ne üljetek ágyamnál,ne fogjátok kezem,
Nem akarom,hogy lássátok,ahogy csukódik szemem.
Nem akarom,hogy a beteg emberre emlékezzetek,
Kinek arca sápadt,és hideg keze remeg.
Csak azt akarom,hogy egy imát mondjatok értem,
És rám mindenki boldog arccal emlékezzen...
--------------------------------------------------
Nem tiltahtjátok meg, hogy szeressem,
bár tudom, régen másé már a szíve,
De hogy az éjszakát miatta végigsírom,
ahhoz az égvilágon senkinek semmi köze.
Kinek baj az, ha mindig őt látom,
ha előttem van huncut, barna szeme?
Kinek ártok én azzal, hogy néhány éjszaka álmodok vele?
Miért baj az, ha titkon figyelem,
ha pár kedves szót szólok hozzá?
Kinek okozok fájdalmat azzal,
ha a szerelem átcsap imádattá?
Szeretem. Ezt őszintén vállalom,
minden érzés a szívemben él.
Boldog vagyok, hogy megszületett,
az ő léte visz a jövő felé.
-------------------------------------------
Még néhány perc,
Nem fáj már soká...
Csak néhány szívdobbanás,
Ennyi volt.
Befejeztem mindent,
Életem csak egy üres lap az asztalon.
Nincs már, mi itt tartson...
Megvetettél, elárultál,
Ha kérdeztelek, nem válaszoltál.
Emléked már csak egy seb a lelkemen,
Valahányszor Rád gondolok,
Fájdalom tép újra és újra.
Hát kérlek, bocsáss meg...
Bocsáss meg mindenért,
Minden őrült gondolatért, szóért.
Bocsáss meg...
Az életért, a halálért
---------------------------------------------------------
Egy pillanatra olyan volt,
Mint régen.
Egy pillanatra odaosont,
És átölelt az égben.
Egy pillanatra megmosott
A születő fényben,
S egy pillanat múlva elhagyott
A lázongó sötétben.
--------------------------
E kicsi szív dobban egyet,
S egyszercsak megáll.
E szív, mely érted dobogott.
Búcsuzóul írom e verset,
Hogy ne feledd a szép emlékeket.
Hogy lásdd, amit én nem látok többé,
Hogy érezdd, amit én nem érzek többé.
Egy szempár, mibe nem csordul több könny,
Egy lélek, mellyet nem ér több öröm.
Egy kéz, amit nem foghatsz többé,
Egy hang, amit nem hallhatsz többé.
Ennyi csak, ez vagyok én most,
De nem más, csak egy emlék maradok.
-------------------------------------------
Szeretnék egyedül,csendesen meghalni.
Nem kellenek rokonok,nem kellenek barátok,
A szenvedő haldoklót ne sajnáljátok.
Ne üljetek ágyamnál,ne fogjátok kezem,
Nem akarom,hogy lássátok,ahogy csukódik szemem.
Nem akarom,hogy a beteg emberre emlékezzetek,
Kinek arca sápadt,és hideg keze remeg.
Csak azt akarom,hogy egy imát mondjatok értem,
És rám mindenki boldog arccal emlékezzen...
--------------------------------------------------
Nem tiltahtjátok meg, hogy szeressem,
bár tudom, régen másé már a szíve,
De hogy az éjszakát miatta végigsírom,
ahhoz az égvilágon senkinek semmi köze.
Kinek baj az, ha mindig őt látom,
ha előttem van huncut, barna szeme?
Kinek ártok én azzal, hogy néhány éjszaka álmodok vele?
Miért baj az, ha titkon figyelem,
ha pár kedves szót szólok hozzá?
Kinek okozok fájdalmat azzal,
ha a szerelem átcsap imádattá?
Szeretem. Ezt őszintén vállalom,
minden érzés a szívemben él.
Boldog vagyok, hogy megszületett,
az ő léte visz a jövő felé.
-------------------------------------------
Még néhány perc,
Nem fáj már soká...
Csak néhány szívdobbanás,
Ennyi volt.
Befejeztem mindent,
Életem csak egy üres lap az asztalon.
Nincs már, mi itt tartson...
Megvetettél, elárultál,
Ha kérdeztelek, nem válaszoltál.
Emléked már csak egy seb a lelkemen,
Valahányszor Rád gondolok,
Fájdalom tép újra és újra.
Hát kérlek, bocsáss meg...
Bocsáss meg mindenért,
Minden őrült gondolatért, szóért.
Bocsáss meg...
Az életért, a halálért
---------------------------------------------------------
Egy pillanatra olyan volt,
Mint régen.
Egy pillanatra odaosont,
És átölelt az égben.
Egy pillanatra megmosott
A születő fényben,
S egy pillanat múlva elhagyott
A lázongó sötétben.
--------------------------
E kicsi szív dobban egyet,
S egyszercsak megáll.
E szív, mely érted dobogott.
Búcsuzóul írom e verset,
Hogy ne feledd a szép emlékeket.
Hogy lásdd, amit én nem látok többé,
Hogy érezdd, amit én nem érzek többé.
Egy szempár, mibe nem csordul több könny,
Egy lélek, mellyet nem ér több öröm.
Egy kéz, amit nem foghatsz többé,
Egy hang, amit nem hallhatsz többé.
Ennyi csak, ez vagyok én most,
De nem más, csak egy emlék maradok.
-------------------------------------------
Azt hitted,hogy nem jövök vissza
azt hitted,hogy nem látsz viszont
azt mondtad örökké vársz
azt mondtad,hogy az ajtótok
előttem mindig nyitva áll
elszomorit,hogy milyen sebezhető vagy
elszomorit,hogy te már nem te vagy.
--------------------------------------
Rád gondolok, és szívem mélyéről,
sóhaj tőr elő.
Annyira fájdalmas e sóhaj,
hogy elhagy minden erő.
Tudom, már nem szeretsz engem.
Mi Te voltál, mindent elvesztettem.
Mégis annyira nehéz feledni.
Lemondani Rólad és mást szeretni.
Még hallom a hangodat.
Fülemben cseng minden szavad.
Álmomban még ott vagy velem.
Látlak, mikor lehunyom a szemem.
Néha nem szeretnék felébredni.
Oly jó lenne tovább Veled lenni.
De eljön a reggel, az ébredés.
És mi álom volt, semmibe vész.
Egyetlen érzés maradt meg nekem:
A sóhaj, mely széttépi a szívem.
---------------------------------------
Érzem, egyszer visszatérsz hozzám,
S szerelmed újra enyém lesz.
Hallom, azt súgják a fák,
Megint én leszek, kiért élhetsz.
Tudom, újra szeretsz majd
Bármeddig kell is, hogy fájjon,
Majd egy érzés visszahajt,
De addig is szerelmedre vágyom.
Büszkeségem már rég elhagyott,
Vágyom érintésed,
Mert rabod vagyok,
S mert érted égek.
Nem kívánom senkinek,
Hogy élete így fájjon,
De vajon boldog miért nem lehetek,
Miért nem varázsol el most az édes álom?
------------------------------------------------------------
Azt hittem, búcsúzni könnyű: egy csók és vége, s azt hittem, majd elmúlik a csók emléke.
De tévedtem.
A perc elmúlt, a pillanat örök.
A remény ragyok még minden könnyem mögött.
Nem kell a napfény, nem kell az élet.
Nélküled én már semmit sem érek.
Ennyi még nem volt elég, még nem lehet vége, s ha többet nem kaphatok, egyetlen percet kérek.
Utoljára érints meg, s ölelj át.
Szomorú szívemet hadd szakítsa meg a boldogság!
----------------------------------------------------------------
Volt valami amit elvesztettél,
Tiéd volt, de ellene vétkeztél.
Megbántál mindent,
De jóvá nem teheted,
Ami számodra megmaradt az a menekülő emlékezet.
Mindig utolér, pedig futsz előle,
A múlt számodra az, ami másnak a jelen lenne.
Emlékek vesznek körül, rád tör a magány,
Rég kiapadt könnyed, de még most is sírnál.
Voltál valaki, aki mára senkivé lett,
Egyszer csak megszűnt létezni a lelked.
Megpattant egy húr, a félelem lett úrrá rajtad,
Hiába mondtad, hogy nem így akartad!
Az fáj a legjobban, hogy minden egy karnyújtásnyira volt ,
És ehelyett mi maradt...egy temetetlen múlt
azt hitted,hogy nem látsz viszont
azt mondtad örökké vársz
azt mondtad,hogy az ajtótok
előttem mindig nyitva áll
elszomorit,hogy milyen sebezhető vagy
elszomorit,hogy te már nem te vagy.
--------------------------------------
Rád gondolok, és szívem mélyéről,
sóhaj tőr elő.
Annyira fájdalmas e sóhaj,
hogy elhagy minden erő.
Tudom, már nem szeretsz engem.
Mi Te voltál, mindent elvesztettem.
Mégis annyira nehéz feledni.
Lemondani Rólad és mást szeretni.
Még hallom a hangodat.
Fülemben cseng minden szavad.
Álmomban még ott vagy velem.
Látlak, mikor lehunyom a szemem.
Néha nem szeretnék felébredni.
Oly jó lenne tovább Veled lenni.
De eljön a reggel, az ébredés.
És mi álom volt, semmibe vész.
Egyetlen érzés maradt meg nekem:
A sóhaj, mely széttépi a szívem.
---------------------------------------
Érzem, egyszer visszatérsz hozzám,
S szerelmed újra enyém lesz.
Hallom, azt súgják a fák,
Megint én leszek, kiért élhetsz.
Tudom, újra szeretsz majd
Bármeddig kell is, hogy fájjon,
Majd egy érzés visszahajt,
De addig is szerelmedre vágyom.
Büszkeségem már rég elhagyott,
Vágyom érintésed,
Mert rabod vagyok,
S mert érted égek.
Nem kívánom senkinek,
Hogy élete így fájjon,
De vajon boldog miért nem lehetek,
Miért nem varázsol el most az édes álom?
------------------------------------------------------------
Azt hittem, búcsúzni könnyű: egy csók és vége, s azt hittem, majd elmúlik a csók emléke.
De tévedtem.
A perc elmúlt, a pillanat örök.
A remény ragyok még minden könnyem mögött.
Nem kell a napfény, nem kell az élet.
Nélküled én már semmit sem érek.
Ennyi még nem volt elég, még nem lehet vége, s ha többet nem kaphatok, egyetlen percet kérek.
Utoljára érints meg, s ölelj át.
Szomorú szívemet hadd szakítsa meg a boldogság!
----------------------------------------------------------------
Volt valami amit elvesztettél,
Tiéd volt, de ellene vétkeztél.
Megbántál mindent,
De jóvá nem teheted,
Ami számodra megmaradt az a menekülő emlékezet.
Mindig utolér, pedig futsz előle,
A múlt számodra az, ami másnak a jelen lenne.
Emlékek vesznek körül, rád tör a magány,
Rég kiapadt könnyed, de még most is sírnál.
Voltál valaki, aki mára senkivé lett,
Egyszer csak megszűnt létezni a lelked.
Megpattant egy húr, a félelem lett úrrá rajtad,
Hiába mondtad, hogy nem így akartad!
Az fáj a legjobban, hogy minden egy karnyújtásnyira volt ,
És ehelyett mi maradt...egy temetetlen múlt
Mosolygok, hogy ne látsszon, ne fájjon
pedig belül mardos, megöl a fájdalom.
Mosolygok, mert ezt jobb látni,
s így másoknak jobban tetszik.
Még mosolygok; kell, kell még tenni!
De érzem nem fog ez soká menni.
Mosolyogni kell, de már nagyon nehéz,
pedig ha lehetne én csak mosolyognék.
Mosolyognék, de már nem megy
a fájdalom szétmarta a lelkem.
Már nem mosolygok nincs erőm
a fáradtság már teljesen legyőzött.
Mosolyognék, de már nem tudok.
Most már kérdik is a jó barátok:
Hová tünt arcodról bájos mosolyod?
Nem válaszolok csak mosolyogni próbálok
---------------------------------------------
A nő a sátán korbácsa!
Sose halaszd el a lehetoséget, hogy elmondd, amit érzel, mert nem biztos, hogy az élet megteremti újra a lehetoséget, hogy megtedd!
Légy önmagad.Mindenki más már foglalt.
Ha szeretni tudsz tiéd e világ! Ha hinni tudsz tiéd minden!
Nem az a fontos mit teszel, hanem hogy milyen érzéseket ébresztesz bennem.
A nőket a szerelem nem csak érdekessé teszi, hanem meg is szépíti. A nő akkor szép igazán ha boldog, és akkor boldog ha érzi, hogy szeretik.
----------------------------------------------
Úgy várom már, hogy visszatérj hozzám
Úgy várom már, hogy kisírd a szemed a vállamon de csak szeretnéd
Mert én kirugom a fogad eggyenként
Te mocskos büdös rohadt kurva lány
Úgy várom már
Én megpróbáltam mindent átlagemberként
3 év s végleg feledtél
Túl sokáig vártam, túl sok volt a szép
Szép arcodat baltával verem szét
Én megpróbáltam mindent könyörögtem neked
De te leköptél és letagadtad nevem
-----------------------------------------
Gyűlölöm őt, mert szerettet engem,
gyűlölöm őt, mert elhagyott engem.
Gyűlölöm őt, mert másé lett szíve,
fáj a szívem, mert elment örökre.
Gyűlölöm és mégis szeretem, haragszom rá, mégsem feledem.
Nincs erőm hogy kitépjem szívemből,
nem tudom feledni ebből az életből.
Gyűlölnöm kellene, de nem engedi szívem,
szenvednem kell, hogy örökre elfelejtsem!
---------------------------------------------
Mond mért szeretsz te mást?
És én csak téged?
Mért másnak örülsz úgy ahogy én néked?
Ha mellém sodort egyszer már az élet,én nem engedlek oly könnyen el.
Mond mért adtál reményt és oly sok álmot, ha mástól akarod a boldogságot?
Mond mért fogadtad el szerelmes szívem? S ha elfogadtad mért dobtad el?
Az eső pillanatban megmondhattad volna, szólhattál volna, ne kezdjük el!
De te lázba jöttél lágyan átt karolva,hozzám símúlva hazúdtad el,
hogy nem szeretsz te mást egyém a szíved.
És egy búcsú levél lett az ígéret!
De én ezt a levelet mos össze tépem, ha így akartad nekem se fájjon az élet.
--------------------------------------------------
Tudtad,hogy fájni fog,
mégis megbántottál,
én szerettelek,
de te csak kihasználtál.
Egyszer rájössz,hogy én szívből szerettelek,
de akkor már késő lesz,
én már elfeledtelek!
A szívem másé lesz,mert te megtagadtad,
és látod most már én nevetek rajtad!!
-------------
pedig belül mardos, megöl a fájdalom.
Mosolygok, mert ezt jobb látni,
s így másoknak jobban tetszik.
Még mosolygok; kell, kell még tenni!
De érzem nem fog ez soká menni.
Mosolyogni kell, de már nagyon nehéz,
pedig ha lehetne én csak mosolyognék.
Mosolyognék, de már nem megy
a fájdalom szétmarta a lelkem.
Már nem mosolygok nincs erőm
a fáradtság már teljesen legyőzött.
Mosolyognék, de már nem tudok.
Most már kérdik is a jó barátok:
Hová tünt arcodról bájos mosolyod?
Nem válaszolok csak mosolyogni próbálok
---------------------------------------------
A nő a sátán korbácsa!
Sose halaszd el a lehetoséget, hogy elmondd, amit érzel, mert nem biztos, hogy az élet megteremti újra a lehetoséget, hogy megtedd!
Légy önmagad.Mindenki más már foglalt.
Ha szeretni tudsz tiéd e világ! Ha hinni tudsz tiéd minden!
Nem az a fontos mit teszel, hanem hogy milyen érzéseket ébresztesz bennem.
A nőket a szerelem nem csak érdekessé teszi, hanem meg is szépíti. A nő akkor szép igazán ha boldog, és akkor boldog ha érzi, hogy szeretik.
----------------------------------------------
Úgy várom már, hogy visszatérj hozzám
Úgy várom már, hogy kisírd a szemed a vállamon de csak szeretnéd
Mert én kirugom a fogad eggyenként
Te mocskos büdös rohadt kurva lány
Úgy várom már
Én megpróbáltam mindent átlagemberként
3 év s végleg feledtél
Túl sokáig vártam, túl sok volt a szép
Szép arcodat baltával verem szét
Én megpróbáltam mindent könyörögtem neked
De te leköptél és letagadtad nevem
-----------------------------------------
Gyűlölöm őt, mert szerettet engem,
gyűlölöm őt, mert elhagyott engem.
Gyűlölöm őt, mert másé lett szíve,
fáj a szívem, mert elment örökre.
Gyűlölöm és mégis szeretem, haragszom rá, mégsem feledem.
Nincs erőm hogy kitépjem szívemből,
nem tudom feledni ebből az életből.
Gyűlölnöm kellene, de nem engedi szívem,
szenvednem kell, hogy örökre elfelejtsem!
---------------------------------------------
Mond mért szeretsz te mást?
És én csak téged?
Mért másnak örülsz úgy ahogy én néked?
Ha mellém sodort egyszer már az élet,én nem engedlek oly könnyen el.
Mond mért adtál reményt és oly sok álmot, ha mástól akarod a boldogságot?
Mond mért fogadtad el szerelmes szívem? S ha elfogadtad mért dobtad el?
Az eső pillanatban megmondhattad volna, szólhattál volna, ne kezdjük el!
De te lázba jöttél lágyan átt karolva,hozzám símúlva hazúdtad el,
hogy nem szeretsz te mást egyém a szíved.
És egy búcsú levél lett az ígéret!
De én ezt a levelet mos össze tépem, ha így akartad nekem se fájjon az élet.
--------------------------------------------------
Tudtad,hogy fájni fog,
mégis megbántottál,
én szerettelek,
de te csak kihasználtál.
Egyszer rájössz,hogy én szívből szerettelek,
de akkor már késő lesz,
én már elfeledtelek!
A szívem másé lesz,mert te megtagadtad,
és látod most már én nevetek rajtad!!
-------------
Gondolni másra nem tudok,
mert egy régi érzés elragadott.
Mít már szívem nagyon régen kapott.
S most Érted fáj,
Érted dobog.
Szabadulni sosem fogok,
de nem is próbálkozom.
Gyülölöm az érzést, hogy még mindig ennyire tudlak szeretni,
gyülölöm magam,hogy tudom, nehezen foglak feledni!
Gyülölök minden tárgyat, amiről te jutsz eszembe!
Gyülölöm, hogy egyfolytában csak Te jársz a fejemben!
Gyülölöm a napot, mikor szerelmes lettem beléd!
Gyülölöm, hogy az ölelésed nekem mindennél többet ér!
Minden éjjel, minden nappal csak Rád gondolok!
Még akkor is, ha ajkaimmal mást csókolok!
Magam sem értem miért vagy még mindig ilyen hatással rám?
Csak azt tudom, ha találkozunk, a szívem nagyon fáj!
Azt sem tudom, hogy mi van köztünk, hogy mit jelentek Neked?
Sokat tettem azért, hogy a kapcsolatunk, ilyen erös legyen!
Ha csak egy pillanatra is meglátlak, magával ragad minden érzés!
Szeress engem légyszives, ez nem túl nagy kérés!
Nem tudom feledni szép napjaink varázsát,
nem tudom feledni, csókjaid lágyságát.
Nem akarom feledni a boldogságot, melyet okoztál,
nem akarom nélkülözni ölelő karjaid szorítását.
Fáj, hogy mindez nem lehet enyém,
s feledni akarom a rám szort szerelmi átok gyötrelmét!
Próbálom szavakba csomagolni érzéseimet.
Lelkem ajándékaként adnám oda Neked.
De hiába, már az ajkamon elhalnak a szavak.
Kimondva szürkének, szegényesnek hatnak.
Kimondatlan szavakkal, néma sóhajokkal,
A magány hidegétől reszkető karokkal,
Ölembe rekedt szenvedélyes vággyal,
A lelkembe utánad zokogó magánnyal,
Vágytól remegő lázas testemmel,
A bennem égő forró szerelmemmel,
Némán, reszketve, sikoltok utánad,
Vágyom, hogy karodba megnyugvást találjak.
Mert én csak Veled, általad létezem,
Még a levegőt is csak miattad veszem.
A mosolyodban élek, szavad dallamában,
A lélegzetedbe, a lépted ritmusába.
Köszönöm, hogy kezed kinyújtottad felém,
Ezer színű szivárvány vagy az életem egén.
mert egy régi érzés elragadott.
Mít már szívem nagyon régen kapott.
S most Érted fáj,
Érted dobog.
Szabadulni sosem fogok,
de nem is próbálkozom.
Gyülölöm az érzést, hogy még mindig ennyire tudlak szeretni,
gyülölöm magam,hogy tudom, nehezen foglak feledni!
Gyülölök minden tárgyat, amiről te jutsz eszembe!
Gyülölöm, hogy egyfolytában csak Te jársz a fejemben!
Gyülölöm a napot, mikor szerelmes lettem beléd!
Gyülölöm, hogy az ölelésed nekem mindennél többet ér!
Minden éjjel, minden nappal csak Rád gondolok!
Még akkor is, ha ajkaimmal mást csókolok!
Magam sem értem miért vagy még mindig ilyen hatással rám?
Csak azt tudom, ha találkozunk, a szívem nagyon fáj!
Azt sem tudom, hogy mi van köztünk, hogy mit jelentek Neked?
Sokat tettem azért, hogy a kapcsolatunk, ilyen erös legyen!
Ha csak egy pillanatra is meglátlak, magával ragad minden érzés!
Szeress engem légyszives, ez nem túl nagy kérés!
Nem tudom feledni szép napjaink varázsát,
nem tudom feledni, csókjaid lágyságát.
Nem akarom feledni a boldogságot, melyet okoztál,
nem akarom nélkülözni ölelő karjaid szorítását.
Fáj, hogy mindez nem lehet enyém,
s feledni akarom a rám szort szerelmi átok gyötrelmét!
Próbálom szavakba csomagolni érzéseimet.
Lelkem ajándékaként adnám oda Neked.
De hiába, már az ajkamon elhalnak a szavak.
Kimondva szürkének, szegényesnek hatnak.
Kimondatlan szavakkal, néma sóhajokkal,
A magány hidegétől reszkető karokkal,
Ölembe rekedt szenvedélyes vággyal,
A lelkembe utánad zokogó magánnyal,
Vágytól remegő lázas testemmel,
A bennem égő forró szerelmemmel,
Némán, reszketve, sikoltok utánad,
Vágyom, hogy karodba megnyugvást találjak.
Mert én csak Veled, általad létezem,
Még a levegőt is csak miattad veszem.
A mosolyodban élek, szavad dallamában,
A lélegzetedbe, a lépted ritmusába.
Köszönöm, hogy kezed kinyújtottad felém,
Ezer színű szivárvány vagy az életem egén.
Emlékszel még egyetlen szerelmem
Milyen boldogok voltunk mi ketten?
Miért lett ez így?
Mit rontottam el?
Mondtad volna nem szeretsz
S hagytuk volna abba
Vagy neked most jó
Én meg le vagyok ....va
Csak ezt hallottam folyton
Attila, Attila, Attila ...
Miért hagytad ott akkor?
Miért kellettem én?
Semmit nem mondasz
De lehet jobb is így
Csak tudd meg légyszíves
Teljesen tönkretettél!
Álmatlan éjszakák
Folytonos sírás
Öngyilkos gondolatok
És még sorolhatnám
Ez lettem én
Persze te miattad
Tudom nem érdekel
Hogy sajnálj nem várom el
De miért várnám el
Hisz nem érdekelsz már
Remélem boldog vagy
Élj így soká!!!
Milyen boldogok voltunk mi ketten?
Miért lett ez így?
Mit rontottam el?
Mondtad volna nem szeretsz
S hagytuk volna abba
Vagy neked most jó
Én meg le vagyok ....va
Csak ezt hallottam folyton
Attila, Attila, Attila ...
Miért hagytad ott akkor?
Miért kellettem én?
Semmit nem mondasz
De lehet jobb is így
Csak tudd meg légyszíves
Teljesen tönkretettél!
Álmatlan éjszakák
Folytonos sírás
Öngyilkos gondolatok
És még sorolhatnám
Ez lettem én
Persze te miattad
Tudom nem érdekel
Hogy sajnálj nem várom el
De miért várnám el
Hisz nem érdekelsz már
Remélem boldog vagy
Élj így soká!!!
Szívedben voltam,lelekdnek rabja.
De a vágy,magába zárt.
Csak Érted voltam,testednek foglya,
Mégis elhagytál.
Hol vagy ma már,lelked merre jár,hogy vissza nem találsz?
Holnap talán újra rám lelsz,és vissza jössz hozzám.
Álmodtam Rólad,csak vágyak voltak.
De az ágy magába zárt.
Csak Érted éltem,most Érted halok.
Mégis elhagytál,mindent itt hagyok.
De a vágy,magába zárt.
Csak Érted voltam,testednek foglya,
Mégis elhagytál.
Hol vagy ma már,lelked merre jár,hogy vissza nem találsz?
Holnap talán újra rám lelsz,és vissza jössz hozzám.
Álmodtam Rólad,csak vágyak voltak.
De az ágy magába zárt.
Csak Érted éltem,most Érted halok.
Mégis elhagytál,mindent itt hagyok.
Nem volt aznap hang, melyet a lány mondott, csak az eget kérte, adja vissza újra ezt a napot. Hagy fékezze meg, hagy legyen máshogy, hogy soha ne kellejen látnia, amit ma látott. De az ég fekete volt s hajthatatlan, a csendes estében, már csak egy lélek volt nyughatatlan.
Kereste az okot, kereste a vádat, hisz valakit vádolnia kellett, mert önmagában felfogni ezt leírhatatlan. Csak nézett maga elé, s nem értett semmit. Most vesztette el mindenét, amitől értelmet nyert az a szó, hogy lét. Napokkal utána is csak árnyéka volt önmagának. Feküdt a szobában, s csak a hold tudta, hogy miket zokogott el a sötét éjszakának. Amikor elhagyta minden remény, s szüntelennek látszik minden fájdalom. Amikor nincs senki, aki enyhítené, hogy ne fájjon. Lassan teltek a következő napok, a lány a temetés után is csak a sír mellett zokogott.
Majd egy nap úgy döntött, nem élhet így tovább, s majd ő gondoskodik róla, hogy újra lássa élete párját. Zaklatott volt, s ködös volt a feje, amikor a pengét a borotvából az ereibe mélyesztette. Hófehér kezén végigfolyt a vörös fájdalom, s ő tudta most már nem lehet hogy megálljon. Majd hirtelen megcsörrent a telefon, de neki már csak arra volt ereje, hogy a kagylót lelökje. A hívott fél tudta hogy baj van, s ahogy tudott, mindent otthagyva odarohant.
Az ajtó nem volt bezárva, így könnyen bejutott rakta, majd meglátta a lányt, a földön feküdve, vértől áztatva. Nevén szólított, de a lány nem felelet, mert már úton volt hogy a szerelmével legyen. Véres karja ernyedten hullott le a padlóra, a kilehelte lelkét az anyja karjaiban.
Fel akart repülni, fel egészen a mennyekbe, hisz tudta szerelme ott várja, hogy kezét újra a kezébe tegye. De a kapu nem nyílt ki előtte, s ő nem léphetett át az örök fénybe. Lefelé nyomták egészen a pokolig, de ott azt mondták, nem maradhat, hisz oda sem tartozik. Megölte ugyan magát, de nemcsak magával végzett, mert nem tudta, hogy a szíve alatt egy életet már létezett. Ez lett volna a végzete, amiért érdemes lett volna tovább élnie. Szerelmük egyetlen gyümölcse, akinek védelme egyedül az ő üdvössége. De tudatlanul is gyilkos lett belőle. Akinek most így kell fizetnie. Nem érheti el egyetlen szerelmét, s visszasírja, hogy eldobta egyetlen ingyen kapott életét. A két hely között lebeg, valahol a képzelet határát, s kívánja, testetlen lélekként egy másik halált, a szebb halált kívánja!!!!
(Ez egy válasz Nóci üzenetére (2004. 09. 13. hétfő 18:19), amit ide kattintva olvashatsz)
Kereste az okot, kereste a vádat, hisz valakit vádolnia kellett, mert önmagában felfogni ezt leírhatatlan. Csak nézett maga elé, s nem értett semmit. Most vesztette el mindenét, amitől értelmet nyert az a szó, hogy lét. Napokkal utána is csak árnyéka volt önmagának. Feküdt a szobában, s csak a hold tudta, hogy miket zokogott el a sötét éjszakának. Amikor elhagyta minden remény, s szüntelennek látszik minden fájdalom. Amikor nincs senki, aki enyhítené, hogy ne fájjon. Lassan teltek a következő napok, a lány a temetés után is csak a sír mellett zokogott.
Majd egy nap úgy döntött, nem élhet így tovább, s majd ő gondoskodik róla, hogy újra lássa élete párját. Zaklatott volt, s ködös volt a feje, amikor a pengét a borotvából az ereibe mélyesztette. Hófehér kezén végigfolyt a vörös fájdalom, s ő tudta most már nem lehet hogy megálljon. Majd hirtelen megcsörrent a telefon, de neki már csak arra volt ereje, hogy a kagylót lelökje. A hívott fél tudta hogy baj van, s ahogy tudott, mindent otthagyva odarohant.
Az ajtó nem volt bezárva, így könnyen bejutott rakta, majd meglátta a lányt, a földön feküdve, vértől áztatva. Nevén szólított, de a lány nem felelet, mert már úton volt hogy a szerelmével legyen. Véres karja ernyedten hullott le a padlóra, a kilehelte lelkét az anyja karjaiban.
Fel akart repülni, fel egészen a mennyekbe, hisz tudta szerelme ott várja, hogy kezét újra a kezébe tegye. De a kapu nem nyílt ki előtte, s ő nem léphetett át az örök fénybe. Lefelé nyomták egészen a pokolig, de ott azt mondták, nem maradhat, hisz oda sem tartozik. Megölte ugyan magát, de nemcsak magával végzett, mert nem tudta, hogy a szíve alatt egy életet már létezett. Ez lett volna a végzete, amiért érdemes lett volna tovább élnie. Szerelmük egyetlen gyümölcse, akinek védelme egyedül az ő üdvössége. De tudatlanul is gyilkos lett belőle. Akinek most így kell fizetnie. Nem érheti el egyetlen szerelmét, s visszasírja, hogy eldobta egyetlen ingyen kapott életét. A két hely között lebeg, valahol a képzelet határát, s kívánja, testetlen lélekként egy másik halált, a szebb halált kívánja!!!!
(Ez egy válasz Nóci üzenetére (2004. 09. 13. hétfő 18:19), amit ide kattintva olvashatsz)
2004. 09. 13. hétfő 18:19
Boldog volt a nap mely rájuk mosolygott. Mert ritkán látott olyan szépet, és olyan jót. A tiszta szerelem mintája volt az övék, ami csak egyszer adódik s mindkettőjükben már régóta élt.
Kettőjüknek már más volt a világ, s boldogságukban már nem is kellett más.
Úgy szorították egymást, mint alvó kisgyerek, ki a párnájától várja a sötét éjben a védelmet. Átalagos nap volt, átlagos, mint a többi, a fiú este dolgozni indult, s a lány várta reggel hazajönni. Este lefeküdt s magára húzta a takarót. Behunyta szemét, s a párjára gondolt. Beleborzongott abba, hogy mi lehet vele, hisz minden percben szeretné, ha vele lehetne.
Lassan elnyomta az álom, de rémképek gyötörték, magát látta elmerülni, s a víz csak úgy tornyosult egyre fölé. Kapálódzott, ahogy tudod, de nemhogy feljebb, egyre csak lejjebb sodródott. Kinyújtotta kezét, de nem volt senki, aki megfogja, s kimelegedve ébredt, zihálva, a levegőt kapkodott. Az órára pillantott látta a percet, s arra gondolta szerelmével most vajon mi lehet. Akarta volna, hogy most mellette legyen, hogy rémálmából ébredve, az Ő karjai közt újra álomba szenderedjen. Hajnalodott, s a madarak is dalolni kezdtek, s a lány úgy döntött elébe megy a kedvesnek. Tudta jól az utat merről kell várnia. Hisz már sok éve azt az utat járhatja. Felöltözött, s rendbe szedte magát, majd az ajtóhoz indult, s bezárta maga után. A levegő friss volt, mint azon a reggel, amikor először ébredt a fiú mellet, s tudta, hogy most már egész életében ez kell. Elindult az úton, s vitte őt a szíve, nem nézett senkire, csak a távolban közeledő fiút figyelte. A másik oldalon volt, valamiért most az ellenkező oldalon jött haza, de amikor meglátta a lányt, meggyorsította lépteit, hogy minél előbb a karjai közt tudhassa. A lány is alig várta már, hisz rémálma még mindig fejében él, s érezte, hogy ott legbelül valamitől most nagyon fél. A fiú intett, hogy átmegy, várja meg, s a vakító naptól megvilágítva az úttestre lépett. De bár ne tette, volna, bár azon a reggelen is a megszokott utat választja. A nap elvakította a vezetőt, s már csak a szörnyű csattanás, ami a csendben utat tör. Majd egy sikítás a lánytól, s néhány fékcsikorgás. Ez volt a reggel első zenéje, ami a városban szerterohant. Odaszaladt a lány, ahol a fiú feküdt, s látta amint annak szeméből egy forró vércsepp az arcára gördül. Tehetetlenül ült mellette, s segítséget kérve egyre csak a fiú nevét üvöltötte. Majd lassan jött a mentő, de nem tudott mit tenni, s már a fekete kocsit kellett hívni.
folytköv.
Kettőjüknek már más volt a világ, s boldogságukban már nem is kellett más.
Úgy szorították egymást, mint alvó kisgyerek, ki a párnájától várja a sötét éjben a védelmet. Átalagos nap volt, átlagos, mint a többi, a fiú este dolgozni indult, s a lány várta reggel hazajönni. Este lefeküdt s magára húzta a takarót. Behunyta szemét, s a párjára gondolt. Beleborzongott abba, hogy mi lehet vele, hisz minden percben szeretné, ha vele lehetne.
Lassan elnyomta az álom, de rémképek gyötörték, magát látta elmerülni, s a víz csak úgy tornyosult egyre fölé. Kapálódzott, ahogy tudod, de nemhogy feljebb, egyre csak lejjebb sodródott. Kinyújtotta kezét, de nem volt senki, aki megfogja, s kimelegedve ébredt, zihálva, a levegőt kapkodott. Az órára pillantott látta a percet, s arra gondolta szerelmével most vajon mi lehet. Akarta volna, hogy most mellette legyen, hogy rémálmából ébredve, az Ő karjai közt újra álomba szenderedjen. Hajnalodott, s a madarak is dalolni kezdtek, s a lány úgy döntött elébe megy a kedvesnek. Tudta jól az utat merről kell várnia. Hisz már sok éve azt az utat járhatja. Felöltözött, s rendbe szedte magát, majd az ajtóhoz indult, s bezárta maga után. A levegő friss volt, mint azon a reggel, amikor először ébredt a fiú mellet, s tudta, hogy most már egész életében ez kell. Elindult az úton, s vitte őt a szíve, nem nézett senkire, csak a távolban közeledő fiút figyelte. A másik oldalon volt, valamiért most az ellenkező oldalon jött haza, de amikor meglátta a lányt, meggyorsította lépteit, hogy minél előbb a karjai közt tudhassa. A lány is alig várta már, hisz rémálma még mindig fejében él, s érezte, hogy ott legbelül valamitől most nagyon fél. A fiú intett, hogy átmegy, várja meg, s a vakító naptól megvilágítva az úttestre lépett. De bár ne tette, volna, bár azon a reggelen is a megszokott utat választja. A nap elvakította a vezetőt, s már csak a szörnyű csattanás, ami a csendben utat tör. Majd egy sikítás a lánytól, s néhány fékcsikorgás. Ez volt a reggel első zenéje, ami a városban szerterohant. Odaszaladt a lány, ahol a fiú feküdt, s látta amint annak szeméből egy forró vércsepp az arcára gördül. Tehetetlenül ült mellette, s segítséget kérve egyre csak a fiú nevét üvöltötte. Majd lassan jött a mentő, de nem tudott mit tenni, s már a fekete kocsit kellett hívni.
folytköv.
Boldog volt a nap mely rájuk mosolygott. Mert ritkán látott olyan szépet, és olyan jót. A tiszta szerelem mintája volt az övék, ami csak egyszer adódik s mindkettőjükben már régóta élt.
Kettőjüknek már más volt a világ, s boldogságukban már nem is kellett más.
Úgy szorították egymást, mint alvó kisgyerek, ki a párnájától várja a sötét éjben a védelmet. Átalagos nap volt, átlagos, mint a többi, a fiú este dolgozni indult, s a lány várta reggel hazajönni. Este lefeküdt s magára húzta a takarót. Behunyta szemét, s a párjára gondolt. Beleborzongott abba, hogy mi lehet vele, hisz minden percben szeretné, ha vele lehetne.
Lassan elnyomta az álom, de rémképek gyötörték, magát látta elmerülni, s a víz csak úgy tornyosult egyre fölé. Kapálódzott, ahogy tudod, de nemhogy feljebb, egyre csak lejjebb sodródott. Kinyújtotta kezét, de nem volt senki, aki megfogja, s kimelegedve ébredt, zihálva, a levegőt kapkodott. Az órára pillantott látta a percet, s arra gondolta szerelmével most vajon mi lehet. Akarta volna, hogy most mellette legyen, hogy rémálmából ébredve, az Ő karjai közt újra álomba szenderedjen. Hajnalodott, s a madarak is dalolni kezdtek, s a lány úgy döntött elébe megy a kedvesnek. Tudta jól az utat merről kell várnia. Hisz már sok éve azt az utat járhatja. Felöltözött, s rendbe szedte magát, majd az ajtóhoz indult, s bezárta maga után. A levegő friss volt, mint azon a reggel, amikor először ébredt a fiú mellet, s tudta, hogy most már egész életében ez kell. Elindult az úton, s vitte őt a szíve, nem nézett senkire, csak a távolban közeledő fiút figyelte. A másik oldalon volt, valamiért most az ellenkező oldalon jött haza, de amikor meglátta a lányt, meggyorsította lépteit, hogy minél előbb a karjai közt tudhassa. A lány is alig várta már, hisz rémálma még mindig fejében él, s érezte, hogy ott legbelül valamitől most nagyon fél. A fiú intett, hogy átmegy, várja meg, s a vakító naptól megvilágítva az úttestre lépett. De bár ne tette, volna, bár azon a reggelen is a megszokott utat választja. A nap elvakította a vezetőt, s már csak a szörnyű csattanás, ami a csendben utat tör. Majd egy sikítás a lánytól, s néhány fékcsikorgás. Ez volt a reggel első zenéje, ami a városban szerterohant. Odaszaladt a lány, ahol a fiú feküdt, s látta amint annak szeméből egy forró vércsepp az arcára gördül. Tehetetlenül ült mellette, s segítséget kérve egyre csak a fiú nevét üvöltötte. Majd lassan jött a mentő, de nem tudott mit tenni, s már a fekete kocsit kellett hívni.
folytköv. (Ez egy válasz Nóci üzenetére (2004. 09. 13. hétfő 18:19), amit ide kattintva olvashatsz)
Kettőjüknek már más volt a világ, s boldogságukban már nem is kellett más.
Úgy szorították egymást, mint alvó kisgyerek, ki a párnájától várja a sötét éjben a védelmet. Átalagos nap volt, átlagos, mint a többi, a fiú este dolgozni indult, s a lány várta reggel hazajönni. Este lefeküdt s magára húzta a takarót. Behunyta szemét, s a párjára gondolt. Beleborzongott abba, hogy mi lehet vele, hisz minden percben szeretné, ha vele lehetne.
Lassan elnyomta az álom, de rémképek gyötörték, magát látta elmerülni, s a víz csak úgy tornyosult egyre fölé. Kapálódzott, ahogy tudod, de nemhogy feljebb, egyre csak lejjebb sodródott. Kinyújtotta kezét, de nem volt senki, aki megfogja, s kimelegedve ébredt, zihálva, a levegőt kapkodott. Az órára pillantott látta a percet, s arra gondolta szerelmével most vajon mi lehet. Akarta volna, hogy most mellette legyen, hogy rémálmából ébredve, az Ő karjai közt újra álomba szenderedjen. Hajnalodott, s a madarak is dalolni kezdtek, s a lány úgy döntött elébe megy a kedvesnek. Tudta jól az utat merről kell várnia. Hisz már sok éve azt az utat járhatja. Felöltözött, s rendbe szedte magát, majd az ajtóhoz indult, s bezárta maga után. A levegő friss volt, mint azon a reggel, amikor először ébredt a fiú mellet, s tudta, hogy most már egész életében ez kell. Elindult az úton, s vitte őt a szíve, nem nézett senkire, csak a távolban közeledő fiút figyelte. A másik oldalon volt, valamiért most az ellenkező oldalon jött haza, de amikor meglátta a lányt, meggyorsította lépteit, hogy minél előbb a karjai közt tudhassa. A lány is alig várta már, hisz rémálma még mindig fejében él, s érezte, hogy ott legbelül valamitől most nagyon fél. A fiú intett, hogy átmegy, várja meg, s a vakító naptól megvilágítva az úttestre lépett. De bár ne tette, volna, bár azon a reggelen is a megszokott utat választja. A nap elvakította a vezetőt, s már csak a szörnyű csattanás, ami a csendben utat tör. Majd egy sikítás a lánytól, s néhány fékcsikorgás. Ez volt a reggel első zenéje, ami a városban szerterohant. Odaszaladt a lány, ahol a fiú feküdt, s látta amint annak szeméből egy forró vércsepp az arcára gördül. Tehetetlenül ült mellette, s segítséget kérve egyre csak a fiú nevét üvöltötte. Majd lassan jött a mentő, de nem tudott mit tenni, s már a fekete kocsit kellett hívni.
folytköv. (Ez egy válasz Nóci üzenetére (2004. 09. 13. hétfő 18:19), amit ide kattintva olvashatsz)
2004. 09. 13. hétfő 18:19
Boldog volt a nap mely rájuk mosolygott. Mert ritkán látott olyan szépet, és olyan jót. A tiszta szerelem mintája volt az övék, ami csak egyszer adódik s mindkettőjükben már régóta élt.
Kettőjüknek már más volt a világ, s boldogságukban már nem is kellett más.
Úgy szorították egymást, mint alvó kisgyerek, ki a párnájától várja a sötét éjben a védelmet. Átalagos nap volt, átlagos, mint a többi, a fiú este dolgozni indult, s a lány várta reggel hazajönni. Este lefeküdt s magára húzta a takarót. Behunyta szemét, s a párjára gondolt. Beleborzongott abba, hogy mi lehet vele, hisz minden percben szeretné, ha vele lehetne.
Lassan elnyomta az álom, de rémképek gyötörték, magát látta elmerülni, s a víz csak úgy tornyosult egyre fölé. Kapálódzott, ahogy tudod, de nemhogy feljebb, egyre csak lejjebb sodródott. Kinyújtotta kezét, de nem volt senki, aki megfogja, s kimelegedve ébredt, zihálva, a levegőt kapkodott. Az órára pillantott látta a percet, s arra gondolta szerelmével most vajon mi lehet. Akarta volna, hogy most mellette legyen, hogy rémálmából ébredve, az Ő karjai közt újra álomba szenderedjen. Hajnalodott, s a madarak is dalolni kezdtek, s a lány úgy döntött elébe megy a kedvesnek. Tudta jól az utat merről kell várnia. Hisz már sok éve azt az utat járhatja. Felöltözött, s rendbe szedte magát, majd az ajtóhoz indult, s bezárta maga után. A levegő friss volt, mint azon a reggel, amikor először ébredt a fiú mellet, s tudta, hogy most már egész életében ez kell. Elindult az úton, s vitte őt a szíve, nem nézett senkire, csak a távolban közeledő fiút figyelte. A másik oldalon volt, valamiért most az ellenkező oldalon jött haza, de amikor meglátta a lányt, meggyorsította lépteit, hogy minél előbb a karjai közt tudhassa. A lány is alig várta már, hisz rémálma még mindig fejében él, s érezte, hogy ott legbelül valamitől most nagyon fél. A fiú intett, hogy átmegy, várja meg, s a vakító naptól megvilágítva az úttestre lépett. De bár ne tette, volna, bár azon a reggelen is a megszokott utat választja. A nap elvakította a vezetőt, s már csak a szörnyű csattanás, ami a csendben utat tör. Majd egy sikítás a lánytól, s néhány fékcsikorgás. Ez volt a reggel első zenéje, ami a városban szerterohant. Odaszaladt a lány, ahol a fiú feküdt, s látta amint annak szeméből egy forró vércsepp az arcára gördül. Tehetetlenül ült mellette, s segítséget kérve egyre csak a fiú nevét üvöltötte. Majd lassan jött a mentő, de nem tudott mit tenni, s már a fekete kocsit kellett hívni.
folytköv.
Kettőjüknek már más volt a világ, s boldogságukban már nem is kellett más.
Úgy szorították egymást, mint alvó kisgyerek, ki a párnájától várja a sötét éjben a védelmet. Átalagos nap volt, átlagos, mint a többi, a fiú este dolgozni indult, s a lány várta reggel hazajönni. Este lefeküdt s magára húzta a takarót. Behunyta szemét, s a párjára gondolt. Beleborzongott abba, hogy mi lehet vele, hisz minden percben szeretné, ha vele lehetne.
Lassan elnyomta az álom, de rémképek gyötörték, magát látta elmerülni, s a víz csak úgy tornyosult egyre fölé. Kapálódzott, ahogy tudod, de nemhogy feljebb, egyre csak lejjebb sodródott. Kinyújtotta kezét, de nem volt senki, aki megfogja, s kimelegedve ébredt, zihálva, a levegőt kapkodott. Az órára pillantott látta a percet, s arra gondolta szerelmével most vajon mi lehet. Akarta volna, hogy most mellette legyen, hogy rémálmából ébredve, az Ő karjai közt újra álomba szenderedjen. Hajnalodott, s a madarak is dalolni kezdtek, s a lány úgy döntött elébe megy a kedvesnek. Tudta jól az utat merről kell várnia. Hisz már sok éve azt az utat járhatja. Felöltözött, s rendbe szedte magát, majd az ajtóhoz indult, s bezárta maga után. A levegő friss volt, mint azon a reggel, amikor először ébredt a fiú mellet, s tudta, hogy most már egész életében ez kell. Elindult az úton, s vitte őt a szíve, nem nézett senkire, csak a távolban közeledő fiút figyelte. A másik oldalon volt, valamiért most az ellenkező oldalon jött haza, de amikor meglátta a lányt, meggyorsította lépteit, hogy minél előbb a karjai közt tudhassa. A lány is alig várta már, hisz rémálma még mindig fejében él, s érezte, hogy ott legbelül valamitől most nagyon fél. A fiú intett, hogy átmegy, várja meg, s a vakító naptól megvilágítva az úttestre lépett. De bár ne tette, volna, bár azon a reggelen is a megszokott utat választja. A nap elvakította a vezetőt, s már csak a szörnyű csattanás, ami a csendben utat tör. Majd egy sikítás a lánytól, s néhány fékcsikorgás. Ez volt a reggel első zenéje, ami a városban szerterohant. Odaszaladt a lány, ahol a fiú feküdt, s látta amint annak szeméből egy forró vércsepp az arcára gördül. Tehetetlenül ült mellette, s segítséget kérve egyre csak a fiú nevét üvöltötte. Majd lassan jött a mentő, de nem tudott mit tenni, s már a fekete kocsit kellett hívni.
folytköv.
Éget a vágy,de enyém sose lehet!
Hiába hittem,hogy talán engem szeret!
Hagyj el szerelem,nem kérek mást,
Hisz az akadály még mindig közöttünk áll.
Nem tudom ő mit érez,néha hamis,máskor édes.
Ölelésében érzem semmi kétely,
Ezért mégsem szakdhatok Tőle még el!
Oh,miért nem engedsz már el,
Kínzol,de nem kellessz, repülj hát el!
Hiába hittem,hogy talán engem szeret!
Hagyj el szerelem,nem kérek mást,
Hisz az akadály még mindig közöttünk áll.
Nem tudom ő mit érez,néha hamis,máskor édes.
Ölelésében érzem semmi kétely,
Ezért mégsem szakdhatok Tőle még el!
Oh,miért nem engedsz már el,
Kínzol,de nem kellessz, repülj hát el!
Nem tudhatod mily régóta várom,hogy álmom végre valóra váljon?
Szeretlek,de Te nem szeretsz és ez pokollá teszi egész éltemet!
Azt hittem érted,mit érzek,de kiabál a végzet és félek:nem érted??!!
Csókomat adtam,hisz Rólad ábrándoztam,
Neked nem jelentett sokat,de ezt el nem mondtad!!
Néha mégis mást érzek,de a szívem téved ettől félek!
Igazam lesz tudom jól,de lehet,hogy ez így van jól??!!
Szeretlek,de Te nem szeretsz és ez pokollá teszi egész éltemet!
Azt hittem érted,mit érzek,de kiabál a végzet és félek:nem érted??!!
Csókomat adtam,hisz Rólad ábrándoztam,
Neked nem jelentett sokat,de ezt el nem mondtad!!
Néha mégis mást érzek,de a szívem téved ettől félek!
Igazam lesz tudom jól,de lehet,hogy ez így van jól??!!
Most, hogy vége lett...
Most, hogy vége lett,
Emlékpihékre hajtom szomorú fejemet,
Könnyeimet nyeldesve suttogom nevedet.
Most, hogy vége lett,
Elszürkült az eddig színes világ,
A nevedet ismételem, mint monoton imát.
Most, hogy vége lett,
Nem tudhatom lépted merre halad,
Soha többé nem hallhatom vágytól rekedt szavad.
Most, hogy vége lett,
Emlékedbe burkolódzva hunyom le a szemem,
Néma sikollyal ajkamon, zokog a szerelem.
Most, hogy vége lett,
Sírni kezd az ég és hull a hópehely,
Betakarja szerelmünk e fehér gyászlepel...
Most, hogy vége lett,
Emlékpihékre hajtom szomorú fejemet,
Könnyeimet nyeldesve suttogom nevedet.
Most, hogy vége lett,
Elszürkült az eddig színes világ,
A nevedet ismételem, mint monoton imát.
Most, hogy vége lett,
Nem tudhatom lépted merre halad,
Soha többé nem hallhatom vágytól rekedt szavad.
Most, hogy vége lett,
Emlékedbe burkolódzva hunyom le a szemem,
Néma sikollyal ajkamon, zokog a szerelem.
Most, hogy vége lett,
Sírni kezd az ég és hull a hópehely,
Betakarja szerelmünk e fehér gyászlepel...
Lelkembe karcoltad, hogy szeretsz,
szíved dobgoja soha nem feledsz.
Homokba rajzoltad a szerelmed,
még mindig keresed....
Én voltam az életedben az első,
lelked válaszolja számodra a végső.
Furcsa az érzés, mert megsebeztél,
de szíved nélkülem él.
Már könyörögsz, hogy szeresselek,
de az élet azt akarja, hogy elfelejtselek.
Hagyom magamat sodorni,
jobb, mint éjjelente forgolódni.
Kérlek hagyj engem békén,
különben meghalok a végén.
szíved dobgoja soha nem feledsz.
Homokba rajzoltad a szerelmed,
még mindig keresed....
Én voltam az életedben az első,
lelked válaszolja számodra a végső.
Furcsa az érzés, mert megsebeztél,
de szíved nélkülem él.
Már könyörögsz, hogy szeresselek,
de az élet azt akarja, hogy elfelejtselek.
Hagyom magamat sodorni,
jobb, mint éjjelente forgolódni.
Kérlek hagyj engem békén,
különben meghalok a végén.
Ha ma elmész, én is elmegyek végleg,
magamba zárva, sok-sok szép emléket.
Elég volt, a kósza, menekvő életből,
az örökös, fájó egyedüllétből.
Döntsd el végre, hogy mit akarsz tőlem,
vedd már észre, én is felnőttem.
Bohóc vagyok, ki mindig melletted áll a bajban,
kinek a szíve, nem kőből , hanem vajból van.
Kinek állarcát, s köppenyét nem kell hordania,
hiszen a szívében van neki az otthona.
Melletted, egy pillanatra eltűntek,a szeme alá festett könnyek,
hisz Veled, mindig szépen, győnyőrűségben teltek el a percek.
Minden olyan volt, mint egy igazi álom,
szinte hihetetlen, hogy van még ilyen a világon.
Sokmindent adtál,s tanítottál engem,
köszönöm, hogy ott lehettem a szívedben.
Jó volt érezni, szíved, s a lelked,
köszönöm Neked a Tőled kapott, tiszta szerelmet.
Ne szomorkodj, hisz vannak benned új fények,
mivel újra és újra élednek Benned, a remények.
Sajnálom,hogy ennél többet adni már nem tudtam,
az élet leckéjében, úgy látszik végleg megbuktam.
Ne haragudj rám, nagyon szépen kérlek,
örizz Te is meg rólam, ha lehet, néhány emlékképet.
magamba zárva, sok-sok szép emléket.
Elég volt, a kósza, menekvő életből,
az örökös, fájó egyedüllétből.
Döntsd el végre, hogy mit akarsz tőlem,
vedd már észre, én is felnőttem.
Bohóc vagyok, ki mindig melletted áll a bajban,
kinek a szíve, nem kőből , hanem vajból van.
Kinek állarcát, s köppenyét nem kell hordania,
hiszen a szívében van neki az otthona.
Melletted, egy pillanatra eltűntek,a szeme alá festett könnyek,
hisz Veled, mindig szépen, győnyőrűségben teltek el a percek.
Minden olyan volt, mint egy igazi álom,
szinte hihetetlen, hogy van még ilyen a világon.
Sokmindent adtál,s tanítottál engem,
köszönöm, hogy ott lehettem a szívedben.
Jó volt érezni, szíved, s a lelked,
köszönöm Neked a Tőled kapott, tiszta szerelmet.
Ne szomorkodj, hisz vannak benned új fények,
mivel újra és újra élednek Benned, a remények.
Sajnálom,hogy ennél többet adni már nem tudtam,
az élet leckéjében, úgy látszik végleg megbuktam.
Ne haragudj rám, nagyon szépen kérlek,
örizz Te is meg rólam, ha lehet, néhány emlékképet.
Miért így kellett lennie
Szerelmednek eltűnnie.
Tudom... el kell, hogy engedjelek.
Mit számít, hogy szerettelek.
Életünk most már külön utakat járnak.
Mint szívem, lábaim is elfáradnak.
Én erre, te arra.
Te az égbe, én a pokolba.
Életemet folytatni így nem merem,
Érzem, nélküled elvesztem.
Illatod sem száll már a levegőben,
Ezért, nem veszek már levegőt sem.
Ma reggel láttam egy gyönyörű lányt,
s hittem megoldom a nagy talányt!
Mi végre e hatalmas szépség?
De akkor jött a nagy kékség.
A szél borzolta, kócolta haját,
aki látta elfeledte minden baját!
Rájöttem, csak azért volt ott Ő,
mert csodát tett a teremtő!
Pedig csak egy lány, ki buszra vár,
szépségéből látszik, nincs határ.
Ezernyi lánc, megannyi kötelék,
Végtelen tánc, örökös ölelés,
Ábrándok, képzetek!
Lássátok végemet,
Szenvedő énemet
A maszk mögött,
Mit az élet arcomra kötött,
És döntsétek el, mert én képtelen vagyok!
Mi az mit hátra hagyok?
Egy ronda álcát amiben féreg él?
Vagy egy rab láncát, mit üvöltve tépek szét? (Ez egy válasz Nóci üzenetére (2004. 09. 13. hétfő 18:15), amit ide kattintva olvashatsz)
Szerelmednek eltűnnie.
Tudom... el kell, hogy engedjelek.
Mit számít, hogy szerettelek.
Életünk most már külön utakat járnak.
Mint szívem, lábaim is elfáradnak.
Én erre, te arra.
Te az égbe, én a pokolba.
Életemet folytatni így nem merem,
Érzem, nélküled elvesztem.
Illatod sem száll már a levegőben,
Ezért, nem veszek már levegőt sem.
Ma reggel láttam egy gyönyörű lányt,
s hittem megoldom a nagy talányt!
Mi végre e hatalmas szépség?
De akkor jött a nagy kékség.
A szél borzolta, kócolta haját,
aki látta elfeledte minden baját!
Rájöttem, csak azért volt ott Ő,
mert csodát tett a teremtő!
Pedig csak egy lány, ki buszra vár,
szépségéből látszik, nincs határ.
Ezernyi lánc, megannyi kötelék,
Végtelen tánc, örökös ölelés,
Ábrándok, képzetek!
Lássátok végemet,
Szenvedő énemet
A maszk mögött,
Mit az élet arcomra kötött,
És döntsétek el, mert én képtelen vagyok!
Mi az mit hátra hagyok?
Egy ronda álcát amiben féreg él?
Vagy egy rab láncát, mit üvöltve tépek szét? (Ez egy válasz Nóci üzenetére (2004. 09. 13. hétfő 18:15), amit ide kattintva olvashatsz)
2004. 09. 13. hétfő 18:15
Egyszer volt, hol nem volt, így kezdődik a mese
Aminek nem biztos, hogy örömteli a vége.
Volt egy herceg és egy királylány,
A modern időben, a jelen szárnyán.
A sors úgy döntött, összehozza őket,
S egy szép napon beszélgetni kezdtek.
Ontották a szavakat, amik szinte
Gondolkodás nélkül jöttek,
S a lány érezte nem mindennapi, ami
Vele történhet.
Hisz nem hitte el, hogy Ő létezik,
Hogy valakivel a gondolata ennyire egyezik.
S hogy álma jelenik meg előtte,
Ami olyan valóságos, hogy akár meg is érinthette.
A napok csak teltek és teltek, s volt hogy Ők ketten
Hajnalig beszélgettek.
Majd a lány elkezdte hinni a mesét.
Nem értette, de érezte, kezdik rabul ejteni a szívét.
Bízni nem mert, de ott belül érezte,
Hogy a fiú is felfigyelt az előttük álló lehetőségekre.
A lány gondolata egyre inkább a fiú körül forgott,
S egy nap beszélgetni hívta a srácot.
Az ment bátran, hisz szíve mélyén Ő is arra vágyott.
A lány készült, órákat állt a tükör előtt,
S elképzelte milyen lesz, amikor álcáját felfedi a fiú előtt.
A találkozásban nem volt semmi újszerű,
Minthogy abban sem, hogy órák múlva vették észre,
Lassan a csillagok bújnak elő.
A lány érezte most jött el az idő,
Hogy végre a titkolt és szerelmes énje kerüljön elő.
De a fiú hirtelen már más szemmel nézett,
Tétován felugrott, s már útra készen csak annyit mondott
"Sajnálom, de várnak a haverok"...
Majd elköszönt, s már el is tűnt a semmibe,
De a lány ott maradt akár egy angyal
A frissen csonkított szárnyakkal.
S elkezdte érteni, álom volt ez, amit Ő gondolt,
Hogy az a pár apró megjegyzés, bók
Talán nem is neki szólt.
Hogy csupán barátság az, ami köztük lehet
S hogy az órák, amiket átbeszéltek igazából
Nem is különleges eset.
Ahogy teltek a napok egyre kevesebbet beszéltek,
De akkor sem órákat, éppen csak arról, amiről szó esett.
Ám a történet hozhat még meglepetéseket,
Mert nem lehet eltitkolni az érzéseket.
Már más szálon fut tovább a cselekmény,
S hirtelen, a fiú az, aki a homályból a fényre lép.
Egyre többet és többet gondolt a lányra, hiányzott neki a hangja,
S a vele átbeszélt esték órája.
S lassan kezdte elismerni magának
Két szemmel sem látta, hogy előtte van élete álma.
Ekkor már volt, hogy hetekig nem beszéltek,
S a hónapok is éles karmokkal az időbe téptek.
Majd egy nap véletlen ismét összefutottak
S habár bátortalanul is, de egy- két szót váltottak.
Ám a néhány szóból ismét sok lett, majd szinte végtelen
S az órák csak peregtek, akár a filmeken.
A nap végén elbúcsúzni készültek,
De most a fiúban maradtak megválaszolatlan kérdések.
Lesütötte szemét, s halkan csak annyit mondott
"Mi lett volna, ha akkor nem a haverokat választom?"
Majd felnézett, s megsimogatta a lány arcát,
Aki szíve mélyén nagyon is jól tudta válaszát.
Akkor Ő lett volna ki egy kézen a boldogságot, és az életet nyújtja
Aki örömmel fut egyetlen hívó szóra.
folty köv.
Aminek nem biztos, hogy örömteli a vége.
Volt egy herceg és egy királylány,
A modern időben, a jelen szárnyán.
A sors úgy döntött, összehozza őket,
S egy szép napon beszélgetni kezdtek.
Ontották a szavakat, amik szinte
Gondolkodás nélkül jöttek,
S a lány érezte nem mindennapi, ami
Vele történhet.
Hisz nem hitte el, hogy Ő létezik,
Hogy valakivel a gondolata ennyire egyezik.
S hogy álma jelenik meg előtte,
Ami olyan valóságos, hogy akár meg is érinthette.
A napok csak teltek és teltek, s volt hogy Ők ketten
Hajnalig beszélgettek.
Majd a lány elkezdte hinni a mesét.
Nem értette, de érezte, kezdik rabul ejteni a szívét.
Bízni nem mert, de ott belül érezte,
Hogy a fiú is felfigyelt az előttük álló lehetőségekre.
A lány gondolata egyre inkább a fiú körül forgott,
S egy nap beszélgetni hívta a srácot.
Az ment bátran, hisz szíve mélyén Ő is arra vágyott.
A lány készült, órákat állt a tükör előtt,
S elképzelte milyen lesz, amikor álcáját felfedi a fiú előtt.
A találkozásban nem volt semmi újszerű,
Minthogy abban sem, hogy órák múlva vették észre,
Lassan a csillagok bújnak elő.
A lány érezte most jött el az idő,
Hogy végre a titkolt és szerelmes énje kerüljön elő.
De a fiú hirtelen már más szemmel nézett,
Tétován felugrott, s már útra készen csak annyit mondott
"Sajnálom, de várnak a haverok"...
Majd elköszönt, s már el is tűnt a semmibe,
De a lány ott maradt akár egy angyal
A frissen csonkított szárnyakkal.
S elkezdte érteni, álom volt ez, amit Ő gondolt,
Hogy az a pár apró megjegyzés, bók
Talán nem is neki szólt.
Hogy csupán barátság az, ami köztük lehet
S hogy az órák, amiket átbeszéltek igazából
Nem is különleges eset.
Ahogy teltek a napok egyre kevesebbet beszéltek,
De akkor sem órákat, éppen csak arról, amiről szó esett.
Ám a történet hozhat még meglepetéseket,
Mert nem lehet eltitkolni az érzéseket.
Már más szálon fut tovább a cselekmény,
S hirtelen, a fiú az, aki a homályból a fényre lép.
Egyre többet és többet gondolt a lányra, hiányzott neki a hangja,
S a vele átbeszélt esték órája.
S lassan kezdte elismerni magának
Két szemmel sem látta, hogy előtte van élete álma.
Ekkor már volt, hogy hetekig nem beszéltek,
S a hónapok is éles karmokkal az időbe téptek.
Majd egy nap véletlen ismét összefutottak
S habár bátortalanul is, de egy- két szót váltottak.
Ám a néhány szóból ismét sok lett, majd szinte végtelen
S az órák csak peregtek, akár a filmeken.
A nap végén elbúcsúzni készültek,
De most a fiúban maradtak megválaszolatlan kérdések.
Lesütötte szemét, s halkan csak annyit mondott
"Mi lett volna, ha akkor nem a haverokat választom?"
Majd felnézett, s megsimogatta a lány arcát,
Aki szíve mélyén nagyon is jól tudta válaszát.
Akkor Ő lett volna ki egy kézen a boldogságot, és az életet nyújtja
Aki örömmel fut egyetlen hívó szóra.
folty köv.
De most nem szólt semmit csupán elmosolyodott,
A fiúra nézett, majd elbúcsúzott.
Most Ő volt az, aki messe eltűnt a semmibe.
Mert Ő a boldogságot akkor már másnak ígérte!!! (Ez egy válasz Nóci üzenetére (2004. 09. 13. hétfő 18:15), amit ide kattintva olvashatsz)
A fiúra nézett, majd elbúcsúzott.
Most Ő volt az, aki messe eltűnt a semmibe.
Mert Ő a boldogságot akkor már másnak ígérte!!! (Ez egy válasz Nóci üzenetére (2004. 09. 13. hétfő 18:15), amit ide kattintva olvashatsz)
2004. 09. 13. hétfő 18:15
Egyszer volt, hol nem volt, így kezdődik a mese
Aminek nem biztos, hogy örömteli a vége.
Volt egy herceg és egy királylány,
A modern időben, a jelen szárnyán.
A sors úgy döntött, összehozza őket,
S egy szép napon beszélgetni kezdtek.
Ontották a szavakat, amik szinte
Gondolkodás nélkül jöttek,
S a lány érezte nem mindennapi, ami
Vele történhet.
Hisz nem hitte el, hogy Ő létezik,
Hogy valakivel a gondolata ennyire egyezik.
S hogy álma jelenik meg előtte,
Ami olyan valóságos, hogy akár meg is érinthette.
A napok csak teltek és teltek, s volt hogy Ők ketten
Hajnalig beszélgettek.
Majd a lány elkezdte hinni a mesét.
Nem értette, de érezte, kezdik rabul ejteni a szívét.
Bízni nem mert, de ott belül érezte,
Hogy a fiú is felfigyelt az előttük álló lehetőségekre.
A lány gondolata egyre inkább a fiú körül forgott,
S egy nap beszélgetni hívta a srácot.
Az ment bátran, hisz szíve mélyén Ő is arra vágyott.
A lány készült, órákat állt a tükör előtt,
S elképzelte milyen lesz, amikor álcáját felfedi a fiú előtt.
A találkozásban nem volt semmi újszerű,
Minthogy abban sem, hogy órák múlva vették észre,
Lassan a csillagok bújnak elő.
A lány érezte most jött el az idő,
Hogy végre a titkolt és szerelmes énje kerüljön elő.
De a fiú hirtelen már más szemmel nézett,
Tétován felugrott, s már útra készen csak annyit mondott
"Sajnálom, de várnak a haverok"...
Majd elköszönt, s már el is tűnt a semmibe,
De a lány ott maradt akár egy angyal
A frissen csonkított szárnyakkal.
S elkezdte érteni, álom volt ez, amit Ő gondolt,
Hogy az a pár apró megjegyzés, bók
Talán nem is neki szólt.
Hogy csupán barátság az, ami köztük lehet
S hogy az órák, amiket átbeszéltek igazából
Nem is különleges eset.
Ahogy teltek a napok egyre kevesebbet beszéltek,
De akkor sem órákat, éppen csak arról, amiről szó esett.
Ám a történet hozhat még meglepetéseket,
Mert nem lehet eltitkolni az érzéseket.
Már más szálon fut tovább a cselekmény,
S hirtelen, a fiú az, aki a homályból a fényre lép.
Egyre többet és többet gondolt a lányra, hiányzott neki a hangja,
S a vele átbeszélt esték órája.
S lassan kezdte elismerni magának
Két szemmel sem látta, hogy előtte van élete álma.
Ekkor már volt, hogy hetekig nem beszéltek,
S a hónapok is éles karmokkal az időbe téptek.
Majd egy nap véletlen ismét összefutottak
S habár bátortalanul is, de egy- két szót váltottak.
Ám a néhány szóból ismét sok lett, majd szinte végtelen
S az órák csak peregtek, akár a filmeken.
A nap végén elbúcsúzni készültek,
De most a fiúban maradtak megválaszolatlan kérdések.
Lesütötte szemét, s halkan csak annyit mondott
"Mi lett volna, ha akkor nem a haverokat választom?"
Majd felnézett, s megsimogatta a lány arcát,
Aki szíve mélyén nagyon is jól tudta válaszát.
Akkor Ő lett volna ki egy kézen a boldogságot, és az életet nyújtja
Aki örömmel fut egyetlen hívó szóra.
folty köv.
Aminek nem biztos, hogy örömteli a vége.
Volt egy herceg és egy királylány,
A modern időben, a jelen szárnyán.
A sors úgy döntött, összehozza őket,
S egy szép napon beszélgetni kezdtek.
Ontották a szavakat, amik szinte
Gondolkodás nélkül jöttek,
S a lány érezte nem mindennapi, ami
Vele történhet.
Hisz nem hitte el, hogy Ő létezik,
Hogy valakivel a gondolata ennyire egyezik.
S hogy álma jelenik meg előtte,
Ami olyan valóságos, hogy akár meg is érinthette.
A napok csak teltek és teltek, s volt hogy Ők ketten
Hajnalig beszélgettek.
Majd a lány elkezdte hinni a mesét.
Nem értette, de érezte, kezdik rabul ejteni a szívét.
Bízni nem mert, de ott belül érezte,
Hogy a fiú is felfigyelt az előttük álló lehetőségekre.
A lány gondolata egyre inkább a fiú körül forgott,
S egy nap beszélgetni hívta a srácot.
Az ment bátran, hisz szíve mélyén Ő is arra vágyott.
A lány készült, órákat állt a tükör előtt,
S elképzelte milyen lesz, amikor álcáját felfedi a fiú előtt.
A találkozásban nem volt semmi újszerű,
Minthogy abban sem, hogy órák múlva vették észre,
Lassan a csillagok bújnak elő.
A lány érezte most jött el az idő,
Hogy végre a titkolt és szerelmes énje kerüljön elő.
De a fiú hirtelen már más szemmel nézett,
Tétován felugrott, s már útra készen csak annyit mondott
"Sajnálom, de várnak a haverok"...
Majd elköszönt, s már el is tűnt a semmibe,
De a lány ott maradt akár egy angyal
A frissen csonkított szárnyakkal.
S elkezdte érteni, álom volt ez, amit Ő gondolt,
Hogy az a pár apró megjegyzés, bók
Talán nem is neki szólt.
Hogy csupán barátság az, ami köztük lehet
S hogy az órák, amiket átbeszéltek igazából
Nem is különleges eset.
Ahogy teltek a napok egyre kevesebbet beszéltek,
De akkor sem órákat, éppen csak arról, amiről szó esett.
Ám a történet hozhat még meglepetéseket,
Mert nem lehet eltitkolni az érzéseket.
Már más szálon fut tovább a cselekmény,
S hirtelen, a fiú az, aki a homályból a fényre lép.
Egyre többet és többet gondolt a lányra, hiányzott neki a hangja,
S a vele átbeszélt esték órája.
S lassan kezdte elismerni magának
Két szemmel sem látta, hogy előtte van élete álma.
Ekkor már volt, hogy hetekig nem beszéltek,
S a hónapok is éles karmokkal az időbe téptek.
Majd egy nap véletlen ismét összefutottak
S habár bátortalanul is, de egy- két szót váltottak.
Ám a néhány szóból ismét sok lett, majd szinte végtelen
S az órák csak peregtek, akár a filmeken.
A nap végén elbúcsúzni készültek,
De most a fiúban maradtak megválaszolatlan kérdések.
Lesütötte szemét, s halkan csak annyit mondott
"Mi lett volna, ha akkor nem a haverokat választom?"
Majd felnézett, s megsimogatta a lány arcát,
Aki szíve mélyén nagyon is jól tudta válaszát.
Akkor Ő lett volna ki egy kézen a boldogságot, és az életet nyújtja
Aki örömmel fut egyetlen hívó szóra.
folty köv.
Egyszer volt, hol nem volt, így kezdődik a mese
Aminek nem biztos, hogy örömteli a vége.
Volt egy herceg és egy királylány,
A modern időben, a jelen szárnyán.
A sors úgy döntött, összehozza őket,
S egy szép napon beszélgetni kezdtek.
Ontották a szavakat, amik szinte
Gondolkodás nélkül jöttek,
S a lány érezte nem mindennapi, ami
Vele történhet.
Hisz nem hitte el, hogy Ő létezik,
Hogy valakivel a gondolata ennyire egyezik.
S hogy álma jelenik meg előtte,
Ami olyan valóságos, hogy akár meg is érinthette.
A napok csak teltek és teltek, s volt hogy Ők ketten
Hajnalig beszélgettek.
Majd a lány elkezdte hinni a mesét.
Nem értette, de érezte, kezdik rabul ejteni a szívét.
Bízni nem mert, de ott belül érezte,
Hogy a fiú is felfigyelt az előttük álló lehetőségekre.
A lány gondolata egyre inkább a fiú körül forgott,
S egy nap beszélgetni hívta a srácot.
Az ment bátran, hisz szíve mélyén Ő is arra vágyott.
A lány készült, órákat állt a tükör előtt,
S elképzelte milyen lesz, amikor álcáját felfedi a fiú előtt.
A találkozásban nem volt semmi újszerű,
Minthogy abban sem, hogy órák múlva vették észre,
Lassan a csillagok bújnak elő.
A lány érezte most jött el az idő,
Hogy végre a titkolt és szerelmes énje kerüljön elő.
De a fiú hirtelen már más szemmel nézett,
Tétován felugrott, s már útra készen csak annyit mondott
"Sajnálom, de várnak a haverok"...
Majd elköszönt, s már el is tűnt a semmibe,
De a lány ott maradt akár egy angyal
A frissen csonkított szárnyakkal.
S elkezdte érteni, álom volt ez, amit Ő gondolt,
Hogy az a pár apró megjegyzés, bók
Talán nem is neki szólt.
Hogy csupán barátság az, ami köztük lehet
S hogy az órák, amiket átbeszéltek igazából
Nem is különleges eset.
Ahogy teltek a napok egyre kevesebbet beszéltek,
De akkor sem órákat, éppen csak arról, amiről szó esett.
Ám a történet hozhat még meglepetéseket,
Mert nem lehet eltitkolni az érzéseket.
Már más szálon fut tovább a cselekmény,
S hirtelen, a fiú az, aki a homályból a fényre lép.
Egyre többet és többet gondolt a lányra, hiányzott neki a hangja,
S a vele átbeszélt esték órája.
S lassan kezdte elismerni magának
Két szemmel sem látta, hogy előtte van élete álma.
Ekkor már volt, hogy hetekig nem beszéltek,
S a hónapok is éles karmokkal az időbe téptek.
Majd egy nap véletlen ismét összefutottak
S habár bátortalanul is, de egy- két szót váltottak.
Ám a néhány szóból ismét sok lett, majd szinte végtelen
S az órák csak peregtek, akár a filmeken.
A nap végén elbúcsúzni készültek,
De most a fiúban maradtak megválaszolatlan kérdések.
Lesütötte szemét, s halkan csak annyit mondott
"Mi lett volna, ha akkor nem a haverokat választom?"
Majd felnézett, s megsimogatta a lány arcát,
Aki szíve mélyén nagyon is jól tudta válaszát.
Akkor Ő lett volna ki egy kézen a boldogságot, és az életet nyújtja
Aki örömmel fut egyetlen hívó szóra.
folty köv. (Ez egy válasz Nóci üzenetére (2004. 09. 13. hétfő 18:15), amit ide kattintva olvashatsz)
Aminek nem biztos, hogy örömteli a vége.
Volt egy herceg és egy királylány,
A modern időben, a jelen szárnyán.
A sors úgy döntött, összehozza őket,
S egy szép napon beszélgetni kezdtek.
Ontották a szavakat, amik szinte
Gondolkodás nélkül jöttek,
S a lány érezte nem mindennapi, ami
Vele történhet.
Hisz nem hitte el, hogy Ő létezik,
Hogy valakivel a gondolata ennyire egyezik.
S hogy álma jelenik meg előtte,
Ami olyan valóságos, hogy akár meg is érinthette.
A napok csak teltek és teltek, s volt hogy Ők ketten
Hajnalig beszélgettek.
Majd a lány elkezdte hinni a mesét.
Nem értette, de érezte, kezdik rabul ejteni a szívét.
Bízni nem mert, de ott belül érezte,
Hogy a fiú is felfigyelt az előttük álló lehetőségekre.
A lány gondolata egyre inkább a fiú körül forgott,
S egy nap beszélgetni hívta a srácot.
Az ment bátran, hisz szíve mélyén Ő is arra vágyott.
A lány készült, órákat állt a tükör előtt,
S elképzelte milyen lesz, amikor álcáját felfedi a fiú előtt.
A találkozásban nem volt semmi újszerű,
Minthogy abban sem, hogy órák múlva vették észre,
Lassan a csillagok bújnak elő.
A lány érezte most jött el az idő,
Hogy végre a titkolt és szerelmes énje kerüljön elő.
De a fiú hirtelen már más szemmel nézett,
Tétován felugrott, s már útra készen csak annyit mondott
"Sajnálom, de várnak a haverok"...
Majd elköszönt, s már el is tűnt a semmibe,
De a lány ott maradt akár egy angyal
A frissen csonkított szárnyakkal.
S elkezdte érteni, álom volt ez, amit Ő gondolt,
Hogy az a pár apró megjegyzés, bók
Talán nem is neki szólt.
Hogy csupán barátság az, ami köztük lehet
S hogy az órák, amiket átbeszéltek igazából
Nem is különleges eset.
Ahogy teltek a napok egyre kevesebbet beszéltek,
De akkor sem órákat, éppen csak arról, amiről szó esett.
Ám a történet hozhat még meglepetéseket,
Mert nem lehet eltitkolni az érzéseket.
Már más szálon fut tovább a cselekmény,
S hirtelen, a fiú az, aki a homályból a fényre lép.
Egyre többet és többet gondolt a lányra, hiányzott neki a hangja,
S a vele átbeszélt esték órája.
S lassan kezdte elismerni magának
Két szemmel sem látta, hogy előtte van élete álma.
Ekkor már volt, hogy hetekig nem beszéltek,
S a hónapok is éles karmokkal az időbe téptek.
Majd egy nap véletlen ismét összefutottak
S habár bátortalanul is, de egy- két szót váltottak.
Ám a néhány szóból ismét sok lett, majd szinte végtelen
S az órák csak peregtek, akár a filmeken.
A nap végén elbúcsúzni készültek,
De most a fiúban maradtak megválaszolatlan kérdések.
Lesütötte szemét, s halkan csak annyit mondott
"Mi lett volna, ha akkor nem a haverokat választom?"
Majd felnézett, s megsimogatta a lány arcát,
Aki szíve mélyén nagyon is jól tudta válaszát.
Akkor Ő lett volna ki egy kézen a boldogságot, és az életet nyújtja
Aki örömmel fut egyetlen hívó szóra.
folty köv. (Ez egy válasz Nóci üzenetére (2004. 09. 13. hétfő 18:15), amit ide kattintva olvashatsz)
2004. 09. 13. hétfő 18:15
Egyszer volt, hol nem volt, így kezdődik a mese
Aminek nem biztos, hogy örömteli a vége.
Volt egy herceg és egy királylány,
A modern időben, a jelen szárnyán.
A sors úgy döntött, összehozza őket,
S egy szép napon beszélgetni kezdtek.
Ontották a szavakat, amik szinte
Gondolkodás nélkül jöttek,
S a lány érezte nem mindennapi, ami
Vele történhet.
Hisz nem hitte el, hogy Ő létezik,
Hogy valakivel a gondolata ennyire egyezik.
S hogy álma jelenik meg előtte,
Ami olyan valóságos, hogy akár meg is érinthette.
A napok csak teltek és teltek, s volt hogy Ők ketten
Hajnalig beszélgettek.
Majd a lány elkezdte hinni a mesét.
Nem értette, de érezte, kezdik rabul ejteni a szívét.
Bízni nem mert, de ott belül érezte,
Hogy a fiú is felfigyelt az előttük álló lehetőségekre.
A lány gondolata egyre inkább a fiú körül forgott,
S egy nap beszélgetni hívta a srácot.
Az ment bátran, hisz szíve mélyén Ő is arra vágyott.
A lány készült, órákat állt a tükör előtt,
S elképzelte milyen lesz, amikor álcáját felfedi a fiú előtt.
A találkozásban nem volt semmi újszerű,
Minthogy abban sem, hogy órák múlva vették észre,
Lassan a csillagok bújnak elő.
A lány érezte most jött el az idő,
Hogy végre a titkolt és szerelmes énje kerüljön elő.
De a fiú hirtelen már más szemmel nézett,
Tétován felugrott, s már útra készen csak annyit mondott
"Sajnálom, de várnak a haverok"...
Majd elköszönt, s már el is tűnt a semmibe,
De a lány ott maradt akár egy angyal
A frissen csonkított szárnyakkal.
S elkezdte érteni, álom volt ez, amit Ő gondolt,
Hogy az a pár apró megjegyzés, bók
Talán nem is neki szólt.
Hogy csupán barátság az, ami köztük lehet
S hogy az órák, amiket átbeszéltek igazából
Nem is különleges eset.
Ahogy teltek a napok egyre kevesebbet beszéltek,
De akkor sem órákat, éppen csak arról, amiről szó esett.
Ám a történet hozhat még meglepetéseket,
Mert nem lehet eltitkolni az érzéseket.
Már más szálon fut tovább a cselekmény,
S hirtelen, a fiú az, aki a homályból a fényre lép.
Egyre többet és többet gondolt a lányra, hiányzott neki a hangja,
S a vele átbeszélt esték órája.
S lassan kezdte elismerni magának
Két szemmel sem látta, hogy előtte van élete álma.
Ekkor már volt, hogy hetekig nem beszéltek,
S a hónapok is éles karmokkal az időbe téptek.
Majd egy nap véletlen ismét összefutottak
S habár bátortalanul is, de egy- két szót váltottak.
Ám a néhány szóból ismét sok lett, majd szinte végtelen
S az órák csak peregtek, akár a filmeken.
A nap végén elbúcsúzni készültek,
De most a fiúban maradtak megválaszolatlan kérdések.
Lesütötte szemét, s halkan csak annyit mondott
"Mi lett volna, ha akkor nem a haverokat választom?"
Majd felnézett, s megsimogatta a lány arcát,
Aki szíve mélyén nagyon is jól tudta válaszát.
Akkor Ő lett volna ki egy kézen a boldogságot, és az életet nyújtja
Aki örömmel fut egyetlen hívó szóra.
folty köv.
Aminek nem biztos, hogy örömteli a vége.
Volt egy herceg és egy királylány,
A modern időben, a jelen szárnyán.
A sors úgy döntött, összehozza őket,
S egy szép napon beszélgetni kezdtek.
Ontották a szavakat, amik szinte
Gondolkodás nélkül jöttek,
S a lány érezte nem mindennapi, ami
Vele történhet.
Hisz nem hitte el, hogy Ő létezik,
Hogy valakivel a gondolata ennyire egyezik.
S hogy álma jelenik meg előtte,
Ami olyan valóságos, hogy akár meg is érinthette.
A napok csak teltek és teltek, s volt hogy Ők ketten
Hajnalig beszélgettek.
Majd a lány elkezdte hinni a mesét.
Nem értette, de érezte, kezdik rabul ejteni a szívét.
Bízni nem mert, de ott belül érezte,
Hogy a fiú is felfigyelt az előttük álló lehetőségekre.
A lány gondolata egyre inkább a fiú körül forgott,
S egy nap beszélgetni hívta a srácot.
Az ment bátran, hisz szíve mélyén Ő is arra vágyott.
A lány készült, órákat állt a tükör előtt,
S elképzelte milyen lesz, amikor álcáját felfedi a fiú előtt.
A találkozásban nem volt semmi újszerű,
Minthogy abban sem, hogy órák múlva vették észre,
Lassan a csillagok bújnak elő.
A lány érezte most jött el az idő,
Hogy végre a titkolt és szerelmes énje kerüljön elő.
De a fiú hirtelen már más szemmel nézett,
Tétován felugrott, s már útra készen csak annyit mondott
"Sajnálom, de várnak a haverok"...
Majd elköszönt, s már el is tűnt a semmibe,
De a lány ott maradt akár egy angyal
A frissen csonkított szárnyakkal.
S elkezdte érteni, álom volt ez, amit Ő gondolt,
Hogy az a pár apró megjegyzés, bók
Talán nem is neki szólt.
Hogy csupán barátság az, ami köztük lehet
S hogy az órák, amiket átbeszéltek igazából
Nem is különleges eset.
Ahogy teltek a napok egyre kevesebbet beszéltek,
De akkor sem órákat, éppen csak arról, amiről szó esett.
Ám a történet hozhat még meglepetéseket,
Mert nem lehet eltitkolni az érzéseket.
Már más szálon fut tovább a cselekmény,
S hirtelen, a fiú az, aki a homályból a fényre lép.
Egyre többet és többet gondolt a lányra, hiányzott neki a hangja,
S a vele átbeszélt esték órája.
S lassan kezdte elismerni magának
Két szemmel sem látta, hogy előtte van élete álma.
Ekkor már volt, hogy hetekig nem beszéltek,
S a hónapok is éles karmokkal az időbe téptek.
Majd egy nap véletlen ismét összefutottak
S habár bátortalanul is, de egy- két szót váltottak.
Ám a néhány szóból ismét sok lett, majd szinte végtelen
S az órák csak peregtek, akár a filmeken.
A nap végén elbúcsúzni készültek,
De most a fiúban maradtak megválaszolatlan kérdések.
Lesütötte szemét, s halkan csak annyit mondott
"Mi lett volna, ha akkor nem a haverokat választom?"
Majd felnézett, s megsimogatta a lány arcát,
Aki szíve mélyén nagyon is jól tudta válaszát.
Akkor Ő lett volna ki egy kézen a boldogságot, és az életet nyújtja
Aki örömmel fut egyetlen hívó szóra.
folty köv.
Reggel,mikor felébredt,nem tudta valóság volt-e,vagy álom,
De talált valami csodát az asztalon.
Egy fehér toll volt ott a lány illatával,
S rájött mit veszített a lány halálával.
Szívében most mégjobban érezte hiányát,
S nem tudta elnyomni a lány utáni vágyát.
Könnyes szemmel az ég felé fordulva ennyit felelt:
"Mindörökké szeretni foglak Egyetlen Szép Szerelmem!"
De talált valami csodát az asztalon.
Egy fehér toll volt ott a lány illatával,
S rájött mit veszített a lány halálával.
Szívében most mégjobban érezte hiányát,
S nem tudta elnyomni a lány utáni vágyát.
Könnyes szemmel az ég felé fordulva ennyit felelt:
"Mindörökké szeretni foglak Egyetlen Szép Szerelmem!"
Azon a napon a lány szíve gyászba borult,
Úgy érezte,a világ ellene fordult.
Egyetlen szerelme lemondott róla,
S már egy másik lány kezét fogja azóta.
"Már nem szeretlek!"-vallotta be a fiú,
A tomboló tűz,mely eddig szívében tombolt,kihunyt.
De a lány nem adta fel,dacolt ellene,
S továbbra is tartotta a kapcsolatot vele.
A remény viszont egyre jobban elhagyta,
Mikor látta,hogy élete szerelme a másik lányt simogatja.
Időközben a fiú rájött,még mindíg érez valamit iránta,
De nem lépett,mert a szórakozás fontosabb volt számára.
A lány megkérte a fiút kezdjék elölről újra,
"Szeretlek Kicsim az életemnél is jobban!"- s a fülébe súgta halkan.
Ám minden hiába,ő csak tovább álltatta,
A kötöttséget,az igazi szerelmét nem vállalta.
Teltek a napok,teltek a hónapok,
A lányról már azonban régen nem hallott.
Egyik este,álmából felébredve rossz érzés kapta el,
Ürességet és fájó hiányt érzett szívében.
Érezte régi szerelme keserű hiányát,
Hiszen rég nem hallotta a lány kellemes hangját.
Hiányzott neki az arca,a forró ölelése,
A féltő gondoskodása,a lány maga egésze.
Másnap megjelent a házánál virággal a kezében,
Kisírt szemű édesanyja nyitott ajtót talpig feketében.
A fiú teljesen elfehéredett,s érezte nagy a baj,
Édesanyja csak annyit mondott könnyektől küszködve:Meghalt!
Állítólag egy véletlen autóbaleset okozta a lány halálát,
Nem figyelt az úton,mert nem tudta feledni szerelmi bánatát.
A fiú elsápadva állt ott egy percig,
A csokor virág a kezéből lassan hullott ki.
Nem hitte,ez hogy történhetett meg vele,
Minden percben ott kellett volna lennie mellette.
Este nem tudott elaludni,a szemébe könny szökött,
Szívében mérhetetlenül nagy bűntudattól küszködött.
De hirtelen,mintha egy melegség járta volna át,
Mintha hallotta volna halott szerelme hangját.
És igen,a lány ott tündökölt angyal képében,
A régi,megszokott,gyönyörű szépségben.
Mindkettőjük szemében könny ragyogott,
A mosoly az arcukon hirtelen megfagyott.
Lélegzetük elnémult,szívük egyszerre dobbant,
A régi,gyönyörű szenvedélyes szerelmük újra lángra lobbant.
Csak álltak egymással szemben,hisz egymás gondolatait ismerik,
A lány a fiú arcát végigsimítja,lelke melegséggel megtelik.
Igyekszik szerelmét megnyugtatni,
De csak ennyit tud végül mondani:
"Ne sírj szívem nincs semmi baj,
Emlékem szívedben végig megmarad.
Én ott leszek végig melletted,őrzöm az álmaidat,
Mindentől megvédelek,ott leszek minden mozdulatodban."
Az angyal mégegyszer utoljára átölelte kedvesét,
A fiú nem akarta még elengedni féltett szerelmét.
A lány arca egyre halványodott,
"Most mennem kell!"-csak ennyit mondhatott.
Hirtelen hűvös levegő járta át a szobát,
De még lehetett érezni a lány kellemes illatát.
A fiút ezután az álom hamar elnyomta,
Gondolataiban ő járt,s hogy nem feledi el soha.
folyt.köv
Úgy érezte,a világ ellene fordult.
Egyetlen szerelme lemondott róla,
S már egy másik lány kezét fogja azóta.
"Már nem szeretlek!"-vallotta be a fiú,
A tomboló tűz,mely eddig szívében tombolt,kihunyt.
De a lány nem adta fel,dacolt ellene,
S továbbra is tartotta a kapcsolatot vele.
A remény viszont egyre jobban elhagyta,
Mikor látta,hogy élete szerelme a másik lányt simogatja.
Időközben a fiú rájött,még mindíg érez valamit iránta,
De nem lépett,mert a szórakozás fontosabb volt számára.
A lány megkérte a fiút kezdjék elölről újra,
"Szeretlek Kicsim az életemnél is jobban!"- s a fülébe súgta halkan.
Ám minden hiába,ő csak tovább álltatta,
A kötöttséget,az igazi szerelmét nem vállalta.
Teltek a napok,teltek a hónapok,
A lányról már azonban régen nem hallott.
Egyik este,álmából felébredve rossz érzés kapta el,
Ürességet és fájó hiányt érzett szívében.
Érezte régi szerelme keserű hiányát,
Hiszen rég nem hallotta a lány kellemes hangját.
Hiányzott neki az arca,a forró ölelése,
A féltő gondoskodása,a lány maga egésze.
Másnap megjelent a házánál virággal a kezében,
Kisírt szemű édesanyja nyitott ajtót talpig feketében.
A fiú teljesen elfehéredett,s érezte nagy a baj,
Édesanyja csak annyit mondott könnyektől küszködve:Meghalt!
Állítólag egy véletlen autóbaleset okozta a lány halálát,
Nem figyelt az úton,mert nem tudta feledni szerelmi bánatát.
A fiú elsápadva állt ott egy percig,
A csokor virág a kezéből lassan hullott ki.
Nem hitte,ez hogy történhetett meg vele,
Minden percben ott kellett volna lennie mellette.
Este nem tudott elaludni,a szemébe könny szökött,
Szívében mérhetetlenül nagy bűntudattól küszködött.
De hirtelen,mintha egy melegség járta volna át,
Mintha hallotta volna halott szerelme hangját.
És igen,a lány ott tündökölt angyal képében,
A régi,megszokott,gyönyörű szépségben.
Mindkettőjük szemében könny ragyogott,
A mosoly az arcukon hirtelen megfagyott.
Lélegzetük elnémult,szívük egyszerre dobbant,
A régi,gyönyörű szenvedélyes szerelmük újra lángra lobbant.
Csak álltak egymással szemben,hisz egymás gondolatait ismerik,
A lány a fiú arcát végigsimítja,lelke melegséggel megtelik.
Igyekszik szerelmét megnyugtatni,
De csak ennyit tud végül mondani:
"Ne sírj szívem nincs semmi baj,
Emlékem szívedben végig megmarad.
Én ott leszek végig melletted,őrzöm az álmaidat,
Mindentől megvédelek,ott leszek minden mozdulatodban."
Az angyal mégegyszer utoljára átölelte kedvesét,
A fiú nem akarta még elengedni féltett szerelmét.
A lány arca egyre halványodott,
"Most mennem kell!"-csak ennyit mondhatott.
Hirtelen hűvös levegő járta át a szobát,
De még lehetett érezni a lány kellemes illatát.
A fiút ezután az álom hamar elnyomta,
Gondolataiban ő járt,s hogy nem feledi el soha.
folyt.köv
Volt egy érzés bennem,
melyért küzdöttem,
mely felmelegítette lelkemet.
Forroó vágy volt,
mely szétáradt egész testemben
Ez az érzés,rájöttem a
SZERELEM!
Az elején kihívás volt,
mostmár csak fájdalom,
mi a csontomig hatol.
Harcolnék ellene, de a
szívem már túl gyenge.
Gyötör a tudat, de tudom
meg kell tennem,
az álmaimat jó mélyre
el kell temetnem,
s Őt végleg el kell felednem!
Buta fiú tudhattad volna már,
hogy a szakítás csak az egyiknek fáj!
A másik már tovább lépett,
a fájdalom csak a te lelkeden tépett!
Édes, kicsi buta fiú,
bár ne lettél volna ilyen hiú.
Akkor láttad volna hamar,
mit előled a szerelem takar.
Hiába mondta neked a jóbarát,
nem igazi gyémánt az, akárhány karát!
Sem igazgyöngy a tenger mélyéről,
csupán csalfa csillanás mi elbűvöl!
melyért küzdöttem,
mely felmelegítette lelkemet.
Forroó vágy volt,
mely szétáradt egész testemben
Ez az érzés,rájöttem a
SZERELEM!
Az elején kihívás volt,
mostmár csak fájdalom,
mi a csontomig hatol.
Harcolnék ellene, de a
szívem már túl gyenge.
Gyötör a tudat, de tudom
meg kell tennem,
az álmaimat jó mélyre
el kell temetnem,
s Őt végleg el kell felednem!
Buta fiú tudhattad volna már,
hogy a szakítás csak az egyiknek fáj!
A másik már tovább lépett,
a fájdalom csak a te lelkeden tépett!
Édes, kicsi buta fiú,
bár ne lettél volna ilyen hiú.
Akkor láttad volna hamar,
mit előled a szerelem takar.
Hiába mondta neked a jóbarát,
nem igazi gyémánt az, akárhány karát!
Sem igazgyöngy a tenger mélyéről,
csupán csalfa csillanás mi elbűvöl!
