Örökség

A létezésből ez maradt neki:
tollba mondott festett szerelmei
lepingált szavak, sóhajsikolyok
villódzó fények vonatablakon
szétszabdalt futó látomások
fényképszelet, mit idő felvágott
délibáb-égre vésett képzelet
párát ziháló forró könnycseppek
szeme öblén vérző gyöngynedvek
lávaizzás csókolatlan szájon
vulkáni hamu a kihűlt ágyon
mély tó-varázs, tikkadt bánya titka
meszes tárnaszájak hasadéka
barlangi torok feltörő gőze
szilánkos szívek széthulló köve
kopott hitszavak, repedő remény
- romokat benövő vad televény.

/ismeretlen/

BENKŐ PÉTER: Neked játék, nekem szerelem


Koltay Gergely : Neked játék, nekem szerelem
Neked játék, nekem szerelem neked a fény és a végtelen
Nekem a hiány, nekem a küzdelem nekem a bűn és a félelem.
Arcul csapott magányunkra rászáradt illúziókkal kétsornyi hír lett életem, s ami szép azt csak képzelem.
Neked eső, neked havazás neked maradt a tisztaság, fehér lepedő, de záporverte homlokodra jeleket karcol az idő
Mert nagyon fáj mert üvölteni kéne mert nem lehet
MERT NEM LEHET!
Mert amit nem lehet az az élet
Mert lehetetlen az élet, mert nincs
Igaz
Széttépett imakönyveink között, a megtalált nyomornak sohasem lesz vége
Neked játék, nekem szerelem neked a fény és a végtelen
Nekem a hiány, nekem a küzdelem nekem a bűn és a félelem.
Csak tovább roncsol a vágy, az eltévedt boldogság ki fáradt vándorként engedtünk be hozzánk s ránk gyújtotta a házunk.
DE NEM!
Nekem szép így is nekem szép a
Volt s a
Lesz! is még a bűnnel házasságot kötsz is
Hajnali házak csöndjét, ma még titokban zárjuk s a kulcs halott fém testként postaládánkba koppan, mint startpisztoly dörren a meneküléshez
Mert futni kell magam, magad ellen, mert a világ máglyát rak egymást ölelő testeink alá.
S a gyönyör nedvei a kozmoszba áradnak szét de itt ez csak per itt ez csak büntetés.
Nekem játék, neked szerelem neked fény, nekem végtelen
A közös bűn, a hiányzó értelem, mi neked küzdelem, nekem a félelem
Talán egy más korban, egy más létben, vége lesz a láznak,
De most, ami volt s ami lesz odaadod másnak.
Ez most a búcsú és a kezdet is ez most fájni fog még, ha tudjuk is.

Szulák Andrea - Benkő Péter Ha most kérdeznél

Ha most kérdeznél, elmondanám, volt egyszer egy este,
mikor mint csillagok gyúltak ki alattunk a város fényei.
Tudtam, téged kereslek.
Fáztál, és takarót adott neked a szeretet,
és egy pincér meg a sötétség puha teste,
s a bátortalan vágy, hogy valakit ismét szeressek,
mert féltem az újtól, nehogy valakit ismét elveszítsek.
Volt egy mosoly is még, voltak lopott csókok,
lopott volt minden pillanat, az örömök, a kínok,
már tudom semmi sem volt igaz,
már tudom, illúzió volt minden,
nem volt igaz az ölelés, de nem fáj már a nincsen.
Most már szinte mindegy mit írtam akkor, mit éreztem éppen.
Már nem karcol több csíkot a bánat az éjszakai égen.
Ne mondj semmit még, mert véget ér az álom,
felébredünk, s egymásra nézve semmit sem találunk.
Áttetsző testünkkel kapaszkodunk egymásba,
szorítjuk a semmit, mert nem tudhatjuk mi jön még,
meddig tart a meddig.
Ne mondj semmit még, így szótlanul szeretlek,
olyannak mint a kép, amit önmagamnak festek.
Csak annyit mondj majd egyszer, jó reggelt, az éjszakánknak vége,
s megkapod az életet az életért cserébe.
Most legyünk csendben, mert ránk zuhant az ég, felállni nem lesz könnyű.
Hallgassunk most még.

szövegíró Koltay Gergely

József Attila: Nyár


Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.


Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol -
vörös, de karcsú még a nyár.


Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.


Ily gyorsan telik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél-
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.

Vágyunk
Most egy hullámhosszon folyik Éltünk,
nyarunk ősz felé közelít, merít
a kristálytiszta fényből és testünk
átereszti tündöklő erejét.

Nap pecsételi forró homlokom,
Buddha rubin piros gyöngyét láttam.
Folyóm egy öbölbe ér, puha ágy;
arany szelencében földi vágyam.

Takaróm a lelked (sz)épsége, csend
öblén jár, átlátszón remeg fátyla,
mesélj majd holnap; váljon valóra
mindig vágyunk a szerető szóra.
/ismeretlen/

Államiságunk ünnepe


Ím a nyarat koronázza augusztus hava.
Királyságot hirdet nekünk, mint a korona.
Magasztos király a nyárban, benne ős erő.
Áldása, mely harmatoz ránk, gyümölcsérlelő.

Államiságunk ünnepe, legnagyobb ünnep,
Ezer éves királyságunk, megtart bennünket.
Magyaroknak koronája, népünket jelenti,
Megszentelt tárgy, jogi személy, időknek feletti!

Azt hirdeti, országunknak léte földön, égen,
Örökkön az Istennél van, ahogy egykor régen.
Új kenyér az új búzából, szalagdíszben áll,
Piros-fehér-zöld e szalag, s éhezőkre vár.

Éhezzük mi szép és igaz, az emberi szót,
Magyar létnek biztonságát, és a földi jót.
Mivé lettünk, István király, tekints végre ránk!
Ugye zokogsz, fáj a szíved országod iránt!

Legyen bőség, jövőnk nekünk, legyen sok gyerek.
Legyen kenyér, legyen gyümölcs amit egyenek!
Legyen bor, békesség, búza, erény, szeretet,
Legyen munka, megbecsülés, s boldog emberek!

Ím augusztus üzenete, s huszadika vár.
Ünnepeljünk újra ismét, István a király!
Nemzedékről-nemzedékre mindig így legyen.
Áradjon ránk áldás, erő, bőség, kegyelem!

Szuhanics Albert

Ady Endre
Köszönet az életért

Van-e szebb élet, mint a másik
S nem mindegy-e, akárhogyan
Verjük magunk az elmulásig?

Úgy siratom azt, amit sírtam,
Olyan nagy vétek a sirás:
Esti vezeklés hajnal-pirban.

Aki él, az mind, mind örüljön,
Mert az Élet mindenkinek
Kivételes, szent örömül jön.

Én vétkeztem, százszor vétkeztem,
De már jön a megjobbulás,
Már az örömet látni kezdem.

Már megragyog fénnyel az Élet,
Mindennemű s mindenkié:
Milyen nagy, áldott fényességek.

Akárki helyén éltem volna,
Életem éltem egyaránt,
Ujjongva avagy panaszolva.

És akármi is fog már jönni,
Mielőtt végleg elmegyek,
Meg fogom ezt szépen köszönni.

Esti Kornél éneke


Indulj dalom,
bátor dalom,
sápadva nézze röptöd,
aki nyomodba köpköd:
a fájdalom.

Az életen, a szinten,
a fénybe kell kerengni,
légy mint a minden,
te semmi.

Ne mondd te ezt se, azt se,
hamist se és igazt se,
ne mondd, mi fáj tenéked,
ne kérj vigaszt se.
Légy mint a fű-fa, élő,
csoda és megcsodáló,
titkát ki-nem-beszélő,
röpülő, meg-nem-álló.

Légy az, ami a bölcs kéj
fölhámja, a gyümölcshéj
remek ruhája, zöld szín
fán, tengeren a fölszín:
mélységek látszata.

No fuss a kerge széllel,
cikázva, szerteszéjjel,
ki és be, nappal-éjjel,
s mindent, mi villan és van,
érj el.
Tárgyalj bolond szeszéllyel,
komázz halál-veszéllyel,
s kacagd ki azt a buzgót,
kinek a mély kell.

Mit hoz neked a búvár,
ha fölbukik a habból?
Kezében szomorú sár,
ezt hozza néked abból.

Semmit se lát, ha táncol
fényes vizek varázsa,
lenn nyög, botol a lánctól,
kesztyűje, mint a mázsa,
fontoskodó-komoly fagy
dagadt üvegszemébe.
Minden búvárnak oly nagy
a képe.

Jaj, mily sekély a mélység
és mily mély a sekélység
és mily tömör a hígság
és mily komor a vígság.
Tudjuk mi rég, mily könnyű
mit mondanak nehéznek,
és mily nehéz a könnyű,
mit a medvék lenéznek.
Ó szent bohóc-üresség,
szíven a hetyke festék,
hogy a sebet nevessék,
mikor vérző-heges még
ó hős, kit a halál-arc
rémétől elföd egy víg
álarc,
ó jó zene a hörgő
kínokra egy kalandor
csörgő,
mely zsongít, úgy csitít el,
tréfázva mímel,
s a jajra csap a legszebb
rímmel.

A céda életet fesd,
azt, ami vagy te, tettesd,
királyi ösztönöddel
ismersz-e még felettest?
Az únt anyag meredt-rest
súlyát nevetve lökd el,
s a béna, megvetett test
bukásait a szellem
tornáival feledtesd.

Hát légy üres te s könnyű,
könnyű, örökre-játszó,
látó, de messze-látszó,
tarkán lobogva száz szó
selymével, mint a zászló,
vagy szappanbuborék fenn,
szelek között, az égben,
s élj addig, míg a lélek,
szépség, vagy a szeszélyek,
mert - isten engem - én is,
én is csak addig élek.

Menj mély fölé derengni,
burkolva, játszi színben,
légy mint a semmi,
te minden.

/Kosztolány Dezső/

Juhész Gyula - Szerelem?

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!

Juhász Gyula - Anna örök <-- itt megtudod hallgatni

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.

Balogh József: Mit kívánok


Kívánok én hitet, kedvet,

szép szereelmet, hű türelmet,

utakhoz fényt, csodát, álmot,

békességes boldogságot,

magyar szót és égre kéket,

emberarcú emberséget,

verseket, célt, igazságot,

daltól derűs jobb világot,

bokrok mellé társnak fákat,

napfényt, amely el nem fárad,

tekintetet szembe nézve,

éjt meg nappalt soha félve,

kézfogásos tiszta csöndet,

és mosolyból minél többet!

Reményik Sándor:
A gondolat szabad
Bilincs a kézen, az ajkon lakat,
De felhők felett, de vizek alatt
Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!

Legyen tanyám kietlen szirtorom
Vagy börtönöm pokolmély vártorony,
Én amit akarok, azt gondolom!

Ó, mi gyönyör, Ó mily Isteni kép:
Repülni! Dús képzeletem, ne félj,
Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.

Repülj képzelmem, csillagokig szállj,
Az Isteneknek lángitalt kínálj!
Durva őrszem rád nem rivallhat: „állj!”

Repülj, semmi se szegje kedvedet,
Repülj, szakítsd magadra az eget,
Építs, vagy ronts; neked minden lehet!

Repülj, oltsd ki a földi lángokat
És népesíts be új világokat,
Nincs porkoláb, aki meglátogat!

Öltözz hulló csillagok ezüstjébe,
Köd oszlopába, áldozat füstjébe,
Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!

Te tövistelen téped a virágot
S nyomodba kémek serge meddőn hágott,
Műhelyedben, Mester – téged ki látott?

Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,
Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,
S nincs, aki Téged bekerít, határol.

Szabad vagy, mint űrben a fénysugár,
Szabad, mint a morajló tengerár,
S csak öntörvényed s korlát, határ.

Élet, Halál: minden beléd merül,
És bíróul fölötted ki sem ül,
Csak aki lát – az Isten egyedül.

Kerekes Károly:

A kereszt

Keresztet a földön minden ember kap:
az egyik kisebbet, a másik nagyobbat.
Szülessen kunyhóba, avagy palotába,
El van készítve az ő keresztfája.

Az a csoda azután, hogy senki sem látja,
milyen nagy a másik ember keresztfája.
Van, aki könnyen hordja, még nevetni is tud,
míg a másik zokog, és a földre rogy.

Van, aki büszkén viszi, hisz senki se látja,
Hogy vérzik a válla és sebes a háta.
Van, aki alázattal és lehajtott fővel
viszi a keresztjét – krisztusi erővel.

Van, aki morogva, zúgolódva viszi,
minden sarkon megáll, ha lehet – leteszi.
Van, aki dicsekszik, örül, ha megszánják,
hazug könnyek sokszor áztatják orcáját.

Van, aki keresztjét más vállára rakja,
abban a hiszemben, hogy vissza nem kapja.
Van, aki félrenéz, hol jobbra, hol balra,
segít embertársán, ő segít, te balga.

Én a keresztemet fiatalon kaptam,
elfogadni, hej, sehogy sem akartam.
Sírtam, lázadoztam, még össze is törtem,
oh, csodák csodája! Összenőtt előttem.

Azután felvettem gyenge vállaimra,
tudtam, hogy elkísér hűen a síromba.
Tövises utakon elgyengült a lábam,
vittem a keresztem, meggörbült a hátam.

Elestem, felkeltem, így ment éveken át,
vittem és cipeltem a nehéz keresztfát.
Elmentem messzire, idegen országba,
oda is elkísért a keresztem fája.

Akiket szerettem, azok egytől-egyig
kigúnyolnak, lettek ellenségim.
Tövis koszorúmat a fejemre nyomják,
könnyeim patakját szélesebbre ássák.

Mivel keresztemet nehéznek tartottam,
azért még hozzá egy fakeresztet kaptam.
Oda van az téve gyermekem sírjára,
egyből kettő lett a keresztem fája.

Már megöregedtem, hajam fehér lett,
de az én keresztem súlya nem lett könnyebb.
Naponta növekszik a keresztem súlya,
vagy én lettem gyengébb, s a vállam nem bírja.

Ó, sokszor de nagyon szeretném letenni,
Azt hiszem tovább már nem is lehet vinni,
Vérzik a szívem, lelkem roskad össze,
De az én keresztem hű hozzám örökre.

Cirenei Simon, ki vinni segíted,
A jó Isten áldjon meg érte Tégedet.
Amikor meghalok, eltemetnek engem,
letűzik síromra nagy, nehéz keresztem.

Bocsásd meg Jézusom, hogy zúgolódva vittem,
És most visszaadom Neked a keresztem.
Csak azt az egyet kérem Tőled, én Istenem,
Lelkemet vedd hozzád, magadhoz az égbe!

Endrődi Sándor: A szeretetről

Valakit, valamit szeretni kell.
Istent, szülőföldet, hazát.
Kinek lelkében nincs szeretet:
Az élete csupa pusztaság.

Valakit, valamit szeretni kell.
Nyíló virágot, kék eget,
Minden koldusnál százszor koldusabb,
Ki senkit, semmit nem szeret.

Valakit, valamit szeretni kell.
Jók vagyunk, ha szeretünk.
Az Isten a szeretet tüzét
Szövet nélkül adta nekünk.

Valakit, valamit szeretni kell.
Hogy szívünk boldogabb legyen,
Kivert kutyánál is gazdátlanabb
Az ember, hogyha szívtelen.

Valakit, valamit szeretni kell.
A szerető szív tündököl.
S Isten világa örök éj marad
Annak, ki mindent csak gyűlöl.

függő: köszönöm .....


Nem adom fel, míg egy darabban látsz
Nem adom fel, míg életben találsz
Nem adom fel, míg nem robbanok szét
Míg akad egy kerék
Mit tovább vihetnék
Mi tovább forog még

(LGT)

Köszönet azoknak, akik utálnak... ők tesznek erősebbé...
Köszönet azoknak, akik szeretnek... miattuk oly nagy a szívem...
Köszönet azoknak, akik elhagytak... megmutatták, hogy semmi sem tart örökké...
Köszönet azoknak, akik maradtak... megmutatták az igaz barátság jelentőségét...
Köszönet azoknak, akik újak az életemben... velük kerek az én világom

Ady Endre – Jóság síró szava

Meleg karokban melegedni
falni suttogó, drága szókat
jutalmazókat, csókolókat:
milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni
semmit se kérni, el se venni
nagy hűséggel mindent szeretni:
milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni
mégis víg hitet adni másnak
kisérő sírást a sírásnak:
milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni
falni suttogó, drága szókat
jutalmazókat, csókolókat:
milyen jó volna jónak lenni.

Cserényi Zsuzsánna Hoztam neked…

Hoztam neked napot,
Hogy fényben lehessél.
Hoztam neked szellőt,
Hogy szárnyra kelhessél.

Hoztam neked vizet,
Hogy soha ne szomjazzál.
Hoztam lágy kenyeret,
Hogy azzal táplálkozzál.

Hoztam neked békét,
Néhány szóvirágot,
Hogy elűzzék mellőled
A szomorúságot.

A legvégére pedig
Csak önmagamat hoztam,
S fele barátságom,
A másik fele itt van

Pristanga tangájába Lukács Lóránttól

Ringó bölcsőcskében honnan gyermekségünk ered,
Ringó hajócskában az aranyfolyó felett
Óhajtok dicsőn ölelkezni veled.

Ragyogja be be testünket a hajnalipír sugár
Ragadja el lelkünk az isteni ár
Röppebjen fel fel szerelmünk mint égi madár

Reményik Sándor:
Kegyelem
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.