Mihályi Réka - Ha sírsz...

Ha egy nap megint elfog az érzés,
ha kevés a válasz, több a kérdés,
Amikor csak zenélnél, vagy írnál,
Azt érzed, most jobb lenne, ha sírnál.

Gondolj arra én ott vagyok veled,
Én vagyok most is a másik feled.
Letörlöm tisztán hulló könnyeid,
Vigasztallak, olvasom könyveid.

Ott csücsülök az ágyadon Veled,
Mosolygok Rád és fogom a kezed.
Elmondhatod, hogy most éppen mi bánt,
Szeretném, hogy ne érezd a magányt!

Veled leszek mindig, itt vagy messzebb,
Veled, ha rossz az élet, vagy ha szebb,
Most, Mindig és Örökké egy dalban,
A zongorán egy eltévedt hangban.

A sorok között, amiket írtam,
A könnyekben, amiket én sírtam,
A levegőben szállok melletted,
A hangom is szól valahol benned.

A lila betűkben a zöld után,
Mikor más egy síróra néz bután,
Ha nem hallgatnak meg és sír a lelked,
Ott leszek Veled és átölellek!

Lukács Lóránt:

Depresszió

Sötétség van bennem.
És fekete csend.
Néha kinyújtom óvatos kezem.
Fogódzkodót keresek.
De sehol sem lelek.
Folyton visszacsúszik tapogatózó kezem.
Olyan mintha egy gigantikus veremben
ülnék, melynek jégből vannak falai.
Talán te tudnál segíteni.
Hogy tudnék innen kitalálni.
Ha a sötétség jön, jó éjszakát kívánni.
***************

Viszonylagos

Viszonylagos. Minden olyan viszonylagos.
Bizonytalan, makacs és átlátszóan tárgyilagos.

A lét fekete.
A nemlét fehér.
A létnek eltűnt már több mint a fele.
A nemlét kapujában már kacag a hóhér.

Engem felakasztottak az élet sárgán vigyorgó vállfájára.
Az idő kínos igyekezettel küszködi fel könnyeit szeme magasságába.

Hogy engem elsirasson.
Senki se háborgasson.
Fekete létem téged meghasson.
Hollétem iránt senki se találgasson.

Nyugodtan bánts engem.
Ha szavaiddal mélyen lelkembe,
fogaiddal bőrömbe marsz,
én elviselem.

Hányd szememre a napfény ragyogását,
és én nem lépek hátrább.

Hitesd el velem a smaragd zöldjét.
Terítsd elém az ég merész kékjét.

És én hiszek neked.
Vess meg, átkozz meg, áldozz fel.
És én sokkal nyugodtabb leszek.

Ezer forró , gyöngyházszín könnyel remegő köszönet- (Ez egy válasz PIROSTANGA üzenetére (2011. 05. 08. vasárnap 09:32), amit ide kattintva olvashatsz)

Mesélj anya,
milyen voltam,
amikor még kicsi voltam?
Az öledbe hogyan bújtam?
És tehozzád hogyan szóltam,
amikor nem volt beszédem?
Honnan tudtad, mit kívánok?
Megmutattam a kezemmel?

Mesélj rólam!
Hogy szerettél?
Engem is karodba vettél,
meleg tejeddel etettél?
Akárcsak a testvéremet?
Gyönyörködtél akkor bennem?
Úgy neveztél: kicsi lelkem?

És amikor még nem voltam,
a hasadban rugdalóztam,
tudtad-e, hogy milyen leszek,
milyen szépen énekelek?
Sejtetted, hogy kislány leszek?

Mesélj anya,
mesélj rólam!
Milyen lettem,
amikor már megszülettem?
Sokat sírtam
vagy nevettem?
Tényleg nem volt egy fogam sem?

Ha én nem én lettem volna,
akkor is szerettél volna?
Csorba Piroska: Mesélj rólam

Mottó: "mily titokkal nyitsz s zársz nem tudom. de szemed hangja méllyebb a rózsánál, és senkinek, még az esőnek sincs íly csepp keze"

Versek: Lukács Lóránntól PIROSTANGÁnak


Szerelem

Emlékszel? Egyszer azt mondtam:
előző életemben vámpír voltam.
Talán ilyen voltam:
Drakula emlékezik.
Fekszem a sötétben,
gondolataim járnak egy helyben.
Szövetség a sötétség erőivel.
Szerelem volt ez.
Szerelem a templomban,
Szerelem gyors tempóban.
Szerelem lassú ritmusban.
Szoros a koporsó födelem fölöttem.
Nyelvemen felbukkan a vér íze,
nyughatatlan minden része.
Hideg, mégis égető az emléke.
Fogaim átharapták az időt.
Testem átvészelte a teret.
Aludtam délelőtt,
és végig a telet.
Elvonulnak előttem az ívelt nyakak.
Melyekbe fogam belemélyedt.
Nem vallhattam soha szégyent.
Erőm ijesztő volt,
szemeim összeszűkültek.
De most csak kereszt alakú haragot érzek.
Fekete keserűséget.
Különös nyugtalanságot.
Tompa bánatot.
Kies bizonytalanságot.
Most már bánom,
hogy nem találtam meg a párom.
Kit hiába kerestem, kutattam.
De, hogy téged most látlak, feloldódnék
egy csókodban.
Némán, egybeforrtan.
És ha éjjel együtt ébrednénk,
szemedben az örök sötétséget észlelném.
Ugye van ebben valami kézzelfoghatóan
hátborzongató?
És valljuk meg. Van benne titokzatos szépség is.
***********************

Belenéztem

Belenéztem a friss hajnal szemébe,
s meglepett a hasonlóság a te szemeddel.
Ugyanazt a fényes vágyat láttam benne.
és ugyanazt a szégyenlős ártatlanságot.
És látom a halhatatlanság skarlátszín titkát.
És a szerelem örvényét, mely olyan, mint
az Univerzum spirálja.
Tele van csillagokkal, csillagködökkel,
és nincs olyan ember, aki ezt bírálja.

Köszönöm Anyám
Emléked az idő tőlem elrabolja,
nincs már ki féltőn, óvón átkarolna.
Tested enyészeté, porlad lenn a sírban.
Ki ringattál egykor, halkan dalt dúdolva,
fáradt kezed, arcom többé nem simítja.

A sírodnál köszöntelek drága, jó Anyám,
Köszönöm az életet, amit testedből adtál.
Köszönöm az éveket, a fájón szépeket,
minden féltő szavad, s a kedveset.
Minden mosolyod és bús könnyedet,
nekem adtál mindent, mit csak lehetett.

Száz emlék súlya nyomja sajgó szívem,
Mit Tőled kaptam, meg sem köszönhetem.
Itt hagyom a könnyeim harmatként a síron,
Öleljen a holdsugár, a nap fényével simítson.
Szerettelek nagyon, amíg csak éltél,
Legyen áldott a föld, hova megpihenni tértél!
Nagyné Kiss Erzsébet

**************
Ágh István: Virágosat álmodtam

Édesanyám,
virágosat álmodtam,
napraforgó
virág voltam álmomban,
édesanyám,
te meg fényes nap voltál,
napkeltétől
napnyugtáig ragyogtál.

*******************
Az édesanya

Nincsen a gyermeknek
Olyan erős vára,
Mint mikor az anyja
Őt karjaiba zárja.
Nincsen őrzőbb angyal
Az édesanyánál,
Éberebb csillag sincs
Szeme sugaránál.
Nincs is annyi áldás
Amennyi sok lenne,
Amennyit az anya
Meg ne érdemelne.

Csorba Piroska: Mesélj rólam

Mesélj anya,
milyen voltam,
amikor még kicsi voltam?
Az öledbe hogyan bújtam?
És tehozzád hogyan szóltam,
amikor nem volt beszédem?
Honnan tudtad, mit kívánok?
Megmutattam a kezemmel?
Mesélj rólam!
Hogy szerettél?
Engem is karodba vettél,
meleg tejeddel etettél?
Akárcsak a testvéremet?
Gyönyörködtél akkor bennem?
Úgy neveztél: kicsi lelkem?
És amikor még nem voltam,
a hasadban rugdalóztam,
tudtad-e, hogy milyen leszek,
milyen szépen énekelek?
Sejtetted, hogy kislány leszek?

Mesélj anya,
mesélj rólam!
Milyen lettem,
amikor már megszülettem?
Sokat sírtam
vagy nevettem?
Tényleg nem volt egy fogam sem?

Ha én nem én lettem volna,
akkor is szerettél volna?

an-e varázslatosabb
szépség a világon,
mint egy fiatal anya,
akinek szép gyermek
simul karjához. (Ez egy válasz X üzenetére (2011. 04. 26. kedd 21:50), amit ide kattintva olvashatsz)

Két magzat beszélget:
- Mondd, te hiszel a születés utáni életben ? - Persze. A születés után jön az élet. Talán azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik. - Lárifári ! A születés után nincs semmi ! Onnan még senki nem tért vissza ! És különben is, hogy nézne az ki ? - Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy ott mindenhol fények vannak... Talán a saját lábunkon fogunk járni, és a saját szánkkal eszünk. - Ez már végképp ostobaság ! Járni nem lehet ! Még, hogy szájjal enni Nevetséges ! Hát nem látod a köldökzsinórt ? És ha már itt tartunk, gondolkodj el egy picit : azért sem lehetséges a születés utáni élet, mert a köldökzsinór túl rövid . - Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk. - Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér, és kész. - Figyelj, nem tudom pontosan mi lesz, de majd a Mama segít nekünk... - A Mama ? Te hiszel a Mamában ? ! - Igen. - Ne nevettesd ki magad ! Láttad már valahol ? Egyáltalán látta már valaki ? - Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. S bizony, neki köszönhetjük, hogy vagyunk. - Na, most már hagyjál békén ezzel az ostobasággal, jó ? Majd akkor hiszem a Mamát, ha látom. - Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét. Ha elcsendesedsz, érezni fogod a simogatását, érezni fogod óvó kezét .
készítette: Mária Dávid

Reviczky Gyula: Husvét


Fakadnak már a virágok,
Kiderül az ég,
És a föld most készül ülni
Drága ünnepét.
Szíveinkben, mint a földön,
Ma öröm legyen,
Feltámast az isten-ember
Győzedelmesen!

Aki tudja, mint töré fel
Sírját a dicső;
Aki látja, hogy a földön
Minden újra nő:
Gondoljon feltámadásra,
Mely örök leszen…
Feltámadt az iste-ember
Győzedelmesen

"Vehetsz házat
De otthont nem;
Vehetsz ágyat,
De álmot nem;
Vehetsz órát,
De időt nem.
Vehetsz könyvet,
De tudást nem;
Vehetsz pozíciót,
De tiszteletet nem;
Megfizetheted az orvost,
De az egészséget nem.
Megveheted a lelket,
De az életet nem;
Megveheted a szexet,
De a szerelmet nem."


"ismeretlen"

Érezni minden reggel a haja illatát ,
látni az arcán minden titkos vágyát ,
Meglesni szemében az öröm fényét ,
Magamhoz szorítani törékeny kezét ,
Ezért élni , csak ezért ....

Én

Armand Sully Prudhomme - Sóhaj


Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
imádni híven, nem feledni,
folyton szeretni,


A két karunk felé kitárni,
a semmiségbe nézni, várni,
s ha nem jön, úgy is rámeredni,
mindig szeretni.


Szenvedni, s bírni, egyre bírni.
nem érni el, és sírni, sírni, elhullani,
könnyben feredni
mindig szeretni.


Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
de láztól és vágytól veretni,
s mindig szeretni.

(Kosztolányi Dezső fordítása)


** Szabolcsi Erzsébet - Mégis…

Ne szólj,
szól helyetted a csend.
Ne nézz,
hunyt pillád mögött vagyok.
Ne hívj,
hívnak az álmaink.
Ne keress,
hisz úgyis ott vagyok.

Szólj,
fújja hangod felém a szél!
Nézz,
szemed tükrében ragyogok.
Hívj,
érezzem, hogy lobogva vársz.
Keress,
szeress, lásd melletted vagyok.



**********

Barátoknak
Barátoknak
A barát egy mosoly, szív,mely bátorít ha félsz,
A barát taps, mely ujjong ha célba érsz.
A barát egy kéz, mely felhúz ha elestél,
A barát az álom, mit éberen kerestél.
A barát egy könnycsepp, mely érted hull ha baj van,
A barát gyémánt páncél, óv téged a harcban.
A barát egy nevetés, mely felharsan ha meglát,
A barát egy rózsakert, mely Neked nyitja bokrát.
A barát egy csillag, mit az éj varázsol,
A barát egy dallam, mit meghallasz bárhol.
A barát egy lány, ki kitáncol a tűzből,
A barát egy emlék, mit szívedben őrzöl.
A barát is csak ember, s néha tán hibázik,
De szeret,s ha nincs veled, érezd,hogy hiányzik!

Fekete István Szeretet
Jól tudom: a fényt a szemem itta,
a dalt a fülem fogta,
a simogatást a kezem érezte,
szép utakon a lábam vitt,
és a gondolatok a fejemben születtek,
mint az ég távoli villódzása,
de mindezt a szívem gyűjtötte össze,
és belőle lett minden, ami
Szeretet.

Hol találok barátokat, kik nem hagynak el,
Kinek szívében, mindig van egy kis hely.
Kinek elmondhatom a gondomat talán,
Ha nem is tud segíteni sorsomnak baján.
Nem panaszkodok, nincsenek nagy bajok,
De néha akaratlanul is feltörnek a sóhajok.
Elmondani milyen szép kék az ég felettünk,
Ha távoli úton jártunk, már megjöttünk.
Kinek lelkében nem fészkel ármány,
Lenyűgöz személye, mint a szivárvány.
Hol találok olyat, ki mindig rám veti a szemét,
Ha elbotlok, nem kacag, hanem nyújtja a kezét.
Vígasztal, ha könny szökik a szemembe,
Nem fordul el, kendőt ad a kezembe.
Igen, ilyent keresek, hol találok,
Egy őszintén figyelő jó barátot.

Lassú lépteim hallom az éjszakai csendben.
Vajon mi érhet még ebben az életben...
Érzem, gyorsan fogynak perceim,
S lassan könnybe lábadnak szemeim.

A sötét utcán rajtam kívül nincsen más,
Csak előre nézek... hátra mélységesen fáj...
Emlékeim elzárnám a múlt fiókjába,
Mégis visszatekintek bánatom naplójába.

A sötét utcán ilyenkor senki sincs,
Csak egy bolond ember sétál, kinek senkije sincs!
Lassú lépteit visszaveri az aszfalt,
Bűnei miatt feloldozást kér, de vajon kaphat?

Folyton csak sír, és nem érti, mi az élet,
Már nem bírja tovább, összeesik... végleg...
Arcáról könnyei folynak, akár egy patak,
Vérző szívének sebei el sohasem apadnak.

Érzi, teste él, de lelke halott,
Eldobná életét, mit Istentől kapott.
Szeretne meghalni, hogy ne kínozza semmi,
Csak a Túlvilágon tudna igazán boldog lenni.

Hirtelen ledöbben, s elállnak könnyei.
Az égből egy jelet kap, hogy jól tudjon dönteni.
Lágy szellő melegsége simogatja arcát,
Így enyhíti Isten a lelkében dúló, örök harcát.

Lassan feláll, s újra lépked,
De szívében az örök seb még mindig éget.
Elindul újra a sötét, kihalt utcán,
De lelke még mindig sóvárog a Halál után...

Mondd, a bocsánatot elveszteni lehet?
S ha találom, továbbadhatom Neked?
és ha én elvesztem,ha kaptam
kérhetek megint, vagy örökre elhagytam?
Mondd, lehet e több adagot kérni,
hogy ha tőlem kérnek, én is tudjak adni?
Mondd egy embernek hányszor jár bocsánat?
Mondd a bocsánattal véget ér a bánat?

Ady Endre: Emlékezés március idusára

Óh, bennem lobogott el
Ama szinte már savós,
Tüzetlen és makacs,
De jó nedvű ifjuság.

Március Idusára
Voltak mindig szavaim,
Olcsók és rímesek,
De akkor az volt igaz.

Hadd lássam, óh, hadd lássam
Azt a régi Márciust,
Midőn az ifju bárd
Őszintén s jól hazudott.

Óh, Napja Márciusnak,
Óh, megroppanó havak,
Be jó emlékezés,
Ki mostanában esik.

Be jó ma ez az Élet,
Mikor a Holnap sunyi,
Be jó épp ma élni,
Mikor Halál s Élet: egy.

Tangásnak !!

Bújócska
Ha völgy leszel,
Én hűs patak benne
Ha te vagy a patak,
Én ívelt híd felette

Ha út leszel,
Én a szekér rajta
Ha te a szekér,
Én majd a pajta

Ha mese leszel,
Én gyermek, ki hallgat,
Ha gyermek leszel,
Én dal ki elaltat.

Ha irka leszel,
Én majd a lapja
Ha te az irkalap,
Én a vers rajta.

Ha vers leszel,
Én toll, mi leírja,
Ha te a toll,
Én sötétkék tinta.
Az édes tangásnak !!

Ha telihold leszel,
Én egy kis csillag,
Ha csillaggá leszel,
Kiválasztalak.

Sünapónak:


Csukás István

Sün Balázs

Erdőszélen, erdőszéli
tölgy tövében volt egy ház.
Abban lakott hét süntestvér:

Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Sün Demeter,
Sün Tihamér
s a legkisebb:
Sün Balázs.

Hogyha jól bevacsoráztak
Szűk lett nékik az a ház,
S előfordult ilyenkor,
Hogy kívül rekedt Sün Balázs

Furakodott, nyomakodott
Morgott, perelt dühöngve
Semmit se ért, mit tehetett,
Lefeküdt a küszöbre

Telt az idő, múlt az idő
Éjre éj és napra nap
Egyre többször fordult elő,
hogy a házból a legkisebb kimaradt

„Ebből elég! Torkig vagyok!”
kiáltott fel Sün Balázs
„Sokan vagyunk,
s kicsi nékünk ez a ház”
„Éppen ezért én elmegyek
Szerbusz néktek hat testvér
Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Demeter és Tihamér!”

Miután így elbúcsúzott
Fogta magát, elindult
Lába nyomán
Porzott a vén gyalogút

Így baktatott, így poroszkált
Szomszéd tölgyig meg sem állt
Ottan aztán sürgött, forgott,
Árkot ásott, falat emelt,
Tetőt ácsolt, ajtót szegelt,
És mire a nap leszállt,
Épített egy kalyibát

„Így ni! – mondta – most már végre kényelmesen alhatok!
Nem tolnak ki
a küszöbre a nagyok!”

Falevélből ágyat vetett
Kényelmeset,
belé feküdt s hortyogott
hogy csörögtek
s remegtek az ablakok

Éjféltájban vihar támadt
Hajlítgatta a vén fákat
Fújt a szél nagy zajjal ám
S arra ébredt, hogy zörögnek
A kalyiba ajtaján
„Ki az? – szólt ki fogvacogva -
Ki kopogtat éjnek idején?”
„Mi vagyunk az – szóltak kintről
Mi vagyunk a hat testvér
Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Demeter és Tihamér!”

„Elvitte a szél a házunk,
engedjél be,
ázunk-fázunk idekinn,
csurom víz a kabát rajtunk
és az ing”

„Jól van, jól van
- szólt Sün Balázs –
Jövök már”
S fordult a kulcs, nyílt a zár.

Betódultak mind a hatan
Tele lett a kalyiba
Kérdezte is Sün Tihamér:
„Mondd csak testvér,
nincs csak ez az egy szoba?”

Lefeküdtek, elaludtak
S arra ébredt Sün Balázs:
Újra kicsi lett a ház!
Mert az éjjel ide-oda lökődve
Kiszorult a küszöbre.

„Ejnye! – mondta fejvakarva –
Mit tehetnék? Megnövök!
S akkor talán nem lesz ágyam,
Nem lesz párnám a küszöb!”