Ne sírj, székely...
Búsúlva és megalázva ül magában a tört székely,
Kalapját kezében tartva néz az égre bús szemekkel:
"Édes Isten, hát mi már a saját hazánknak se kellünk,
Ők s eldobtak maguktól, hová menjünk,sír a lelkünk.
Ős hazánkban hazátlannak neveznek a szolga népek,
Ahová szívünk húzna, csak jött-ment cigánynak néznek.
Keserűség,munka,s hajsza a lenézés lett a sorsunk,
Senki nem akarja tudni, elfeledték ősi múltunk."
nem akarnak emlékezni, hogy mit tettünk hazánkért,
Elfeledték, hogy ott voltunk mindenütt,halva e népért.
Ott voltunk a Dón-kanyarnál,hol a szörnyű vérfürdőben
Nagyapáink ,s dédapáink meghalatak a harc hevében.
Szibériát is megjárták hős eleink a fogságban,
Sokan pusztultak el étlen munkában Oroszországban.
Sosem féltünk,mindig mi jártunk élen a harcban,
Sokan vesztek közülünk a kuruc-labanc csatában.
A forradalom sem találta készületlen ezt a népet,
Amikor az idő kérte,fegyvert fogott,s lépett.
Senki se feledje: miénk volt Túroczy és Gábor Áron,
Hogy a csata mezején a Kökös-hídon ágyú álljon.
De mint általában minden, ez a csata is elveszett,
S megmaradt a székely búval,bárhogy is megmérettetett.
És mi megmaradt,a földjét,amit művelt sok munkával,
Azt a nagyok Trianonban elvették egy toll-vonással!
Így hát a gazdából megtűrt lett, csak a munkája szükséges,
Amit keres két kezével,legyen neki elégséges.
De a munkáját is sokszor lenézik,semmibe veszik.
Termését lábbal tiporják,lekacagják,földhöz verik.
Aki mer munkát vállalni, és elmegy az anyahazába,
Amit keres,azt hűséggel,s verejtékkel meszolgálja.
Hazajön,mert haza vonzza hite,tudja,hazavárják,
Hogy gondozza s felnevelje hűséggel kicsiny családját.
S most, amikor valamiben segíteni tudtak volna,
Azon,hogy a kinti munka egyszerűbben alakulna:
A nép kimondta óhaját: nem kellünk a magyaroknak,
A magyar parlamentben ránk ím fogakat vicsorítnak!
elvesszük a munkahelyüket, az ő nyugdíjukból élünk,
Ellepjük Magyarországot, mind honpolgárságot kérünk.
Mi lesz veled magyar nép, s nyudíjas,ha jön a székely,
Ez a kiéhezett fajzat felér minden ellenséggel.
Arra nem gondolnak,hogy a minden évi szabadságot
Sokan Erdélyben töltik el,s mi minidg szívesen láttuk.
Sosem kértünk tőlük semmit,se forintot,se egyebet,
Mindenünket felkínáltuk,hogy elégedettek legyenek.
Ne sírj,székely!Székely testvér,ezt nem a magyarok tették,
Csak az ócska bevándorlók,kik a magyar nevet felvették.
Történelmünk nem a miénk!A magyar név rájuk szálott,
nem egyebek ők,bevándorolt zsidók,tótok és svábok!
Az ő népük lett a szeretett vendég az anyahazában,
Őket segítik, s pártolják.Árpád apánk szent honában.
Többre nézik ők és elismerik a japánt, s négert,
mint a hozzájuk tartozó testvérük, az ősi székelyt.
Ne sírj,székely!Te megtetted mindig ami tőled tellett,
Hogy sorsod csak bú maradt, ne sírj,törld le könnyeidet.
Téged Isten rendelt ide,s meg is maradtál földeddel,
Ezért vállald sorsod tovább megbékélve keserveddel.
Ne sírj,székely!Maradj meg földeden hűen gerincesen,
Dolgozz tovább és meglátod,hogy
Búsúlva és megalázva ül magában a tört székely,
Kalapját kezében tartva néz az égre bús szemekkel:
"Édes Isten, hát mi már a saját hazánknak se kellünk,
Ők s eldobtak maguktól, hová menjünk,sír a lelkünk.
Ős hazánkban hazátlannak neveznek a szolga népek,
Ahová szívünk húzna, csak jött-ment cigánynak néznek.
Keserűség,munka,s hajsza a lenézés lett a sorsunk,
Senki nem akarja tudni, elfeledték ősi múltunk."
nem akarnak emlékezni, hogy mit tettünk hazánkért,
Elfeledték, hogy ott voltunk mindenütt,halva e népért.
Ott voltunk a Dón-kanyarnál,hol a szörnyű vérfürdőben
Nagyapáink ,s dédapáink meghalatak a harc hevében.
Szibériát is megjárták hős eleink a fogságban,
Sokan pusztultak el étlen munkában Oroszországban.
Sosem féltünk,mindig mi jártunk élen a harcban,
Sokan vesztek közülünk a kuruc-labanc csatában.
A forradalom sem találta készületlen ezt a népet,
Amikor az idő kérte,fegyvert fogott,s lépett.
Senki se feledje: miénk volt Túroczy és Gábor Áron,
Hogy a csata mezején a Kökös-hídon ágyú álljon.
De mint általában minden, ez a csata is elveszett,
S megmaradt a székely búval,bárhogy is megmérettetett.
És mi megmaradt,a földjét,amit művelt sok munkával,
Azt a nagyok Trianonban elvették egy toll-vonással!
Így hát a gazdából megtűrt lett, csak a munkája szükséges,
Amit keres két kezével,legyen neki elégséges.
De a munkáját is sokszor lenézik,semmibe veszik.
Termését lábbal tiporják,lekacagják,földhöz verik.
Aki mer munkát vállalni, és elmegy az anyahazába,
Amit keres,azt hűséggel,s verejtékkel meszolgálja.
Hazajön,mert haza vonzza hite,tudja,hazavárják,
Hogy gondozza s felnevelje hűséggel kicsiny családját.
S most, amikor valamiben segíteni tudtak volna,
Azon,hogy a kinti munka egyszerűbben alakulna:
A nép kimondta óhaját: nem kellünk a magyaroknak,
A magyar parlamentben ránk ím fogakat vicsorítnak!
elvesszük a munkahelyüket, az ő nyugdíjukból élünk,
Ellepjük Magyarországot, mind honpolgárságot kérünk.
Mi lesz veled magyar nép, s nyudíjas,ha jön a székely,
Ez a kiéhezett fajzat felér minden ellenséggel.
Arra nem gondolnak,hogy a minden évi szabadságot
Sokan Erdélyben töltik el,s mi minidg szívesen láttuk.
Sosem kértünk tőlük semmit,se forintot,se egyebet,
Mindenünket felkínáltuk,hogy elégedettek legyenek.
Ne sírj,székely!Székely testvér,ezt nem a magyarok tették,
Csak az ócska bevándorlók,kik a magyar nevet felvették.
Történelmünk nem a miénk!A magyar név rájuk szálott,
nem egyebek ők,bevándorolt zsidók,tótok és svábok!
Az ő népük lett a szeretett vendég az anyahazában,
Őket segítik, s pártolják.Árpád apánk szent honában.
Többre nézik ők és elismerik a japánt, s négert,
mint a hozzájuk tartozó testvérük, az ősi székelyt.
Ne sírj,székely!Te megtetted mindig ami tőled tellett,
Hogy sorsod csak bú maradt, ne sírj,törld le könnyeidet.
Téged Isten rendelt ide,s meg is maradtál földeddel,
Ezért vállald sorsod tovább megbékélve keserveddel.
Ne sírj,székely!Maradj meg földeden hűen gerincesen,
Dolgozz tovább és meglátod,hogy
VILLON: NYÁRI BALLADA SZEGÉNY LOVISE-RÓL
Lovise egész nap a tűzhelynél állott
és arcára fekete pernye hullt,
és éhes volt, mikor a szalmazsákra
az alkonyatban sírva ráborult.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S mikor egy úr a tűzhelynél meglátta
szűz mellét, melyet korom takart,
azt hitte, hogy megér egy sárga tallért
egy éjszakára - de ő nem akart.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S akkor az úr tornyos várába hítta,
ígérte: mint a rózsát öntözi,
léptét számolja, harmattól is óvja,
hintón hordja, selyembe göngyöli.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S mikor a várban kigyúlt az arca,
ahogy lehellettől a rózsa kigyúl:
akkor nem értette nagyon sokáig,
hogy mért teremtette a férfit az Úr.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S a nyári szél a csatazajba fulladt,
s az éji ég vörös lett, mint a vér,
de a szívében nem volt már imádság
és bíbor arca lett csak hófehér.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
És férje is elment a csatazajba,
s ő maradt otthon, meg egy kis poronty,
és az avaron lovagok feküdtek,
olyan rőten, mint a tavalyi lomb.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S a nyári szél csak megjött évről évre,
s gyakrabban jöttek még a férfiak,
szívében a szerelem meghalt régen,
s csak vére ordított, mint éji vad.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S mikor a nyártól oly áldott lett a teste,
amilyen áldott a víz partján a rét,
a víz partjához ment egy nyári este,
s beledobta a sok kihűlt mesét.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de nem akart már bokor lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
Lovise egész nap a tűzhelynél állott
és arcára fekete pernye hullt,
és éhes volt, mikor a szalmazsákra
az alkonyatban sírva ráborult.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S mikor egy úr a tűzhelynél meglátta
szűz mellét, melyet korom takart,
azt hitte, hogy megér egy sárga tallért
egy éjszakára - de ő nem akart.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S akkor az úr tornyos várába hítta,
ígérte: mint a rózsát öntözi,
léptét számolja, harmattól is óvja,
hintón hordja, selyembe göngyöli.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S mikor a várban kigyúlt az arca,
ahogy lehellettől a rózsa kigyúl:
akkor nem értette nagyon sokáig,
hogy mért teremtette a férfit az Úr.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S a nyári szél a csatazajba fulladt,
s az éji ég vörös lett, mint a vér,
de a szívében nem volt már imádság
és bíbor arca lett csak hófehér.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
És férje is elment a csatazajba,
s ő maradt otthon, meg egy kis poronty,
és az avaron lovagok feküdtek,
olyan rőten, mint a tavalyi lomb.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S a nyári szél csak megjött évről évre,
s gyakrabban jöttek még a férfiak,
szívében a szerelem meghalt régen,
s csak vére ordított, mint éji vad.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S mikor a nyártól oly áldott lett a teste,
amilyen áldott a víz partján a rét,
a víz partjához ment egy nyári este,
s beledobta a sok kihűlt mesét.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de nem akart már bokor lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
A boldogság illata
A boldogság illata émelyítő, bódító.
Olyan mint sok ezer szárnyaló
lepke, amely beleszáll a szívekbe.
S hatása kiterjed a többi emberre.
Ha bús az idő vidáman kacagunk.
Néha mikor jó az idő, sírva szomorkodunk.
Mégis mikor előtűnnek azok a percek,
a többiekkel együtt boldogan nevetek.
Hangos beszéd, sustorgása a lapnak.
Életünkbe mind-mind boldogságot lopnak.
Látomása minden jónak ez az érzés,
s hogy miért érezzük csak ez itt a kérdés.
A boldogság illata émelyítő, bódító.
Olyan mint sok ezer szárnyaló
lepke, amely beleszáll a szívekbe.
S hatása kiterjed a többi emberre.
Ha bús az idő vidáman kacagunk.
Néha mikor jó az idő, sírva szomorkodunk.
Mégis mikor előtűnnek azok a percek,
a többiekkel együtt boldogan nevetek.
Hangos beszéd, sustorgása a lapnak.
Életünkbe mind-mind boldogságot lopnak.
Látomása minden jónak ez az érzés,
s hogy miért érezzük csak ez itt a kérdés.
Villon: BALLADA A SENKI FIÁRÓL
Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.
Fagyos mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
s így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.
A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom
s így kergettem a Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem,
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem,
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.
S bár nincs hazám, borom, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, François Villon, fekve,
megáldva és leköpve mindenütt.
Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.
Fagyos mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
s így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.
A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom
s így kergettem a Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem,
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem,
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.
S bár nincs hazám, borom, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, François Villon, fekve,
megáldva és leköpve mindenütt.
Galgóczy Erzsébet Ki vagyok? Mi vagyok?
A nagy mindenségnek egy kis atomja,
S Te mégis meglátsz engem a porba?
Mi vagyok?.....
Egy gyenge kis hang a szent kórusodban,
S Te mégis hallassz engem onnan?
Mi vagyok?....
Kis rezgése a Te hatalmas erődnek.
S Te hívsz engem ?...
Segítőnek?.....
Mi vagyok?.....
Egy lankadt, hervadó kis szirom, szenvedő lélek.
S Te feltűzöl engem, mint ékszert?
Jézuskám!.....
Mondd, mi vagyok Néked?.....
Kicsi eszközöd.
Szenvedés, könny és vér,
Ki mindent elfeledve, mindig csak Téged néz.
A nagy mindenségnek egy kis atomja,
S Te mégis meglátsz engem a porba?
Mi vagyok?.....
Egy gyenge kis hang a szent kórusodban,
S Te mégis hallassz engem onnan?
Mi vagyok?....
Kis rezgése a Te hatalmas erődnek.
S Te hívsz engem ?...
Segítőnek?.....
Mi vagyok?.....
Egy lankadt, hervadó kis szirom, szenvedő lélek.
S Te feltűzöl engem, mint ékszert?
Jézuskám!.....
Mondd, mi vagyok Néked?.....
Kicsi eszközöd.
Szenvedés, könny és vér,
Ki mindent elfeledve, mindig csak Téged néz.
Gligorics Teréz - Én legyek...
Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod,
Sötétben az égő gyertyafény,
Holnap is én legyek a láthatárod,
Szívedben vigasz, ha nincs remény…
Legyek a napfény a felhőtlen égen,
Az éjszakában a csillagod,
Találjam meg a lelked a szélben,
Ha időnként bárhol elhagyod…
Legyek az ölelés, perzselő vágyad,
Nekem szánj minden csókodat,
Legyek a hullám a tenger ha árad,
Könny, ha már mindenki megtagad…
Szíved örökre enyémbe zárom,
Nem leszek sohasem délibáb,
Árnyékod vagyok, a te utad járom,
S kimúlok, ha fény nincs tovább...
Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod,
Sötétben az égő gyertyafény,
Holnap is én legyek a láthatárod,
Szívedben vigasz, ha nincs remény…
Legyek a napfény a felhőtlen égen,
Az éjszakában a csillagod,
Találjam meg a lelked a szélben,
Ha időnként bárhol elhagyod…
Legyek az ölelés, perzselő vágyad,
Nekem szánj minden csókodat,
Legyek a hullám a tenger ha árad,
Könny, ha már mindenki megtagad…
Szíved örökre enyémbe zárom,
Nem leszek sohasem délibáb,
Árnyékod vagyok, a te utad járom,
S kimúlok, ha fény nincs tovább...
Wass Albert:
LÁTHATÓ AZ ISTEN
Fûben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Õ benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.
De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nõtt.
Az csak olyankor látja õt,
mikor leszállni fél az álom:
Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.
LÁTHATÓ AZ ISTEN
Fûben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Õ benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.
De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nõtt.
Az csak olyankor látja õt,
mikor leszállni fél az álom:
Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.
Nyújts kezet, ha kérem.
Nyújts kezet, ha kérik.
Nyújts kezet, amikor gondolod.
Nyújtsd, nyújtsd !!
Fogd a kezem amikor nyújtom
Fogd a kezeket amikor adják..
Fogd a kezeket amikor gondolod.
Fogd,fogd !!.
Fond össze ujjaitok, érzed a finomságukat ??
Szorítsd, hogy szinte fájjon.
..és akkor egy könnycsepp megjelenik arcodon
Fájok !!
Nyújts kezet, ha kérik.
Nyújts kezet, amikor gondolod.
Nyújtsd, nyújtsd !!
Fogd a kezem amikor nyújtom
Fogd a kezeket amikor adják..
Fogd a kezeket amikor gondolod.
Fogd,fogd !!.
Fond össze ujjaitok, érzed a finomságukat ??
Szorítsd, hogy szinte fájjon.
..és akkor egy könnycsepp megjelenik arcodon
Fájok !!
Farkas Kitty: Vallomás a szerelemről
Furcsa érzés, nem értem.
Én ezt senkitől nem kértem.
Egyik percben lenn vagyok a mélyben,
Utána repülök fenn a magas égen.
Felhőn sétálok, majd érzem a pokol tüzét,
Lelkem szárnyal, majd hirtelen megég.
Néha úgy érzem, nem kell semmi,
Utána a világot át tudnám ölelni.
Mélyből a magasba, magasból a mélybe...
Hát ennek már sohasem lesz vége?
Érzem, belehalok, ha nem láthatlak.
Csak Téged, Téged, Téged akarlak!
Furcsa érzés, nem értem.
Én ezt senkitől nem kértem.
Egyik percben lenn vagyok a mélyben,
Utána repülök fenn a magas égen.
Felhőn sétálok, majd érzem a pokol tüzét,
Lelkem szárnyal, majd hirtelen megég.
Néha úgy érzem, nem kell semmi,
Utána a világot át tudnám ölelni.
Mélyből a magasba, magasból a mélybe...
Hát ennek már sohasem lesz vége?
Érzem, belehalok, ha nem láthatlak.
Csak Téged, Téged, Téged akarlak!
Wass Albert
Magányosság erdejében
Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak; én és valaki,
valaki, akit nem is ismerek.
És aki mégis, mégis elkísér,
akármeddig megyek.
Valaki, akit mégsem ismerek.
S van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen mégis fáj nekem:
Valaki egyszer majd elémbe lép,
és megfogja két tévelygő kezem,
lecsókolja két könnyező szemem...
Valaki majd az életembe lép,
aki százszor több, mint az életem.
Van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen, mégis fáj nekem...
Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
és akiről még tudnom sem szabad:
Bár jobban szeretem, mint magamat.
Magányosság erdejében
Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak; én és valaki,
valaki, akit nem is ismerek.
És aki mégis, mégis elkísér,
akármeddig megyek.
Valaki, akit mégsem ismerek.
S van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen mégis fáj nekem:
Valaki egyszer majd elémbe lép,
és megfogja két tévelygő kezem,
lecsókolja két könnyező szemem...
Valaki majd az életembe lép,
aki százszor több, mint az életem.
Van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen, mégis fáj nekem...
Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
és akiről még tudnom sem szabad:
Bár jobban szeretem, mint magamat.
Csöndtelenül
A “törvénytelen” szeretők nem
fordítják fény felé az arcuk,
mosolyuk is árnyékba rejtett
s kétszer sötétebb a haragjuk.
Szeretni kölcsönágyra járnak
diszkrét csörgésű kulcscsomóval
egymás mezítlen melegéhez
szorongva érnek, mint a tolvaj.
Nem ismerik a gondtalan nász
fegyelmezetlen őrülését,
neszekre függesztett figyelmük
rándulni kész akár a vészfék.
Nem bújnak össze önfeledten,
csak félve egymáshoz lapulnak,
ernyedten is olyan feszültek,
mint puska ravaszán az ujjak.
Sivár magányuk sem magányos:
presszókban ülnek félaléltan,
egymás mellett egymásra várnak,
kettesben is emberkaréjban,
nem ismerik a délutáni
szelíd szieszták tiszta csöndjét,
ezer felől figyelt magányuk
sosem lesz páros egyedüllét,
sorsuk zsibongó hontalanság,
akár utcára kivetetté.
A “törvénytelen” szeretőket
a csönd hiánya űzi ketté.
Baranyi Ferenc
A “törvénytelen” szeretők nem
fordítják fény felé az arcuk,
mosolyuk is árnyékba rejtett
s kétszer sötétebb a haragjuk.
Szeretni kölcsönágyra járnak
diszkrét csörgésű kulcscsomóval
egymás mezítlen melegéhez
szorongva érnek, mint a tolvaj.
Nem ismerik a gondtalan nász
fegyelmezetlen őrülését,
neszekre függesztett figyelmük
rándulni kész akár a vészfék.
Nem bújnak össze önfeledten,
csak félve egymáshoz lapulnak,
ernyedten is olyan feszültek,
mint puska ravaszán az ujjak.
Sivár magányuk sem magányos:
presszókban ülnek félaléltan,
egymás mellett egymásra várnak,
kettesben is emberkaréjban,
nem ismerik a délutáni
szelíd szieszták tiszta csöndjét,
ezer felől figyelt magányuk
sosem lesz páros egyedüllét,
sorsuk zsibongó hontalanság,
akár utcára kivetetté.
A “törvénytelen” szeretőket
a csönd hiánya űzi ketté.
Baranyi Ferenc
Donkó Sándor: Bohóc
Ez a krumpli nem az orrom,
bár most az orromon hordom,
farsang van, jó tréfa az,
ha a zsűri rám szavaz.
Bohóc vagyok én a bálon,
a táncot is megpróbálom,
ha nagy cipőm fenn akad,
a publikum rám kacag...
A fődíj egy dobostorta,
bohócnak való az volna,
hogyha talán megnyerem,
lisztes számmal elnyelem...
Ez a krumpli nem az orrom,
bár most az orromon hordom,
farsang van, jó tréfa az,
ha a zsűri rám szavaz.
Bohóc vagyok én a bálon,
a táncot is megpróbálom,
ha nagy cipőm fenn akad,
a publikum rám kacag...
A fődíj egy dobostorta,
bohócnak való az volna,
hogyha talán megnyerem,
lisztes számmal elnyelem...
szendykének szeretettel: 
Boldog Születésnapot!
Ma érted ragyognak a csillagok,
Veled ünnepelnek az angyalok.
Boldog Születésnapot!
Ha ma meglátsz egy hullócsillagot,
Kívánj valamit, ma megkaphatod.
Boldog Születésnapot!
Amit én adok, ki nem nyithatod,
De újra és újra olvashatod.
Boldog Születésnapot!
Ma kívánok neked vidám napot,
Tortát, ajándékot, varázslatot.
Boldog Születésnapot!
Steiner Alexandra
Boldog Születésnapot!
Ma érted ragyognak a csillagok,
Veled ünnepelnek az angyalok.
Boldog Születésnapot!
Ha ma meglátsz egy hullócsillagot,
Kívánj valamit, ma megkaphatod.
Boldog Születésnapot!
Amit én adok, ki nem nyithatod,
De újra és újra olvashatod.
Boldog Születésnapot!
Ma kívánok neked vidám napot,
Tortát, ajándékot, varázslatot.
Boldog Születésnapot!
Steiner Alexandra
Anya, akinek holt gyermeke van,
A fél testével maga is halott,
És húzza, vonja le, a föld felé,
Mit énjéből a földnek átadott.
Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak fél szemével néz a napba már,
A másik szeme túl a Mindenen
Holt gyermeke távol nyomában jár.
Úgy jár közöttünk, mint ki messze megy,
Vagy messze útról érkezett imént...
Mint idegen, ki otthont nem talál.
Ki valahol elhagyta fél szívét.
Csak fél szíve vergődik mégis itt,
Aranykalitkában sajgó, bús madár,
Míg itt a földön élő kedvese,
Tilos addig a másik út, határ.
Félkézzel végzi sok-sok dolgait
S hiú viszályok fölött, úgy lebeg
Magasan, minden szennytől mentesen,
Mint akit már nem érnek emberek.
Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak félig él, lehúzza őt egy sír
S mikor élő fiára mosolyog,
Az egyik szeme akkor is csak sír.
Várnai Zseni
A fél testével maga is halott,
És húzza, vonja le, a föld felé,
Mit énjéből a földnek átadott.
Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak fél szemével néz a napba már,
A másik szeme túl a Mindenen
Holt gyermeke távol nyomában jár.
Úgy jár közöttünk, mint ki messze megy,
Vagy messze útról érkezett imént...
Mint idegen, ki otthont nem talál.
Ki valahol elhagyta fél szívét.
Csak fél szíve vergődik mégis itt,
Aranykalitkában sajgó, bús madár,
Míg itt a földön élő kedvese,
Tilos addig a másik út, határ.
Félkézzel végzi sok-sok dolgait
S hiú viszályok fölött, úgy lebeg
Magasan, minden szennytől mentesen,
Mint akit már nem érnek emberek.
Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak félig él, lehúzza őt egy sír
S mikor élő fiára mosolyog,
Az egyik szeme akkor is csak sír.
Várnai Zseni
Szabó Lőrinc
Káprázat
Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part, s tenger összevegyül,
s együtt, egymás partján heverünk; -
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; -
vagy felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerűen
lüktetnek, és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; -
vagy mit tudom én!... Részeg vagyok,
hunyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,
s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc -
óh, gyúló lánghalál! - Elégtek, szavak? -
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.
Káprázat
Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part, s tenger összevegyül,
s együtt, egymás partján heverünk; -
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; -
vagy felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerűen
lüktetnek, és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; -
vagy mit tudom én!... Részeg vagyok,
hunyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,
s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc -
óh, gyúló lánghalál! - Elégtek, szavak? -
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.
Arany János: Alkalmi vers
Az uj évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kivánni még
Ily áldott időben? -
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Olcsó legyen a kenyér,
A gabona áros;
Jól fizesse a tinót
S nyerjen a mészáros,
Mérje pedig szöszön-boron,
Font kijárja bőven.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Senkinek a nyakára
Ne vigyenek kontót;
Valaki csak ráteszen,
Nyerje meg a lottót;
Annyi pénzünk legyen, hogy!
Még pedig pengőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Szegény ember malacának
Egy híja se essék;
Messze járjon dög, halál,
Burgonya-betegség;
Orvos, bakó a díját
Kapja heverőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Tücski-hajcski baromnak
Sokasuljon lába;
Boci járjon mezőre,
Gyermek iskolába;
Gyarapodjék a magyar
Számra, mint erőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
A biró is, mint eddig,
Tisztét jól betöltse:
Víz kedviért a babát
Soha ki ne öntse;
Emberiség, igazság
Egyik serpenyőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Zenebona, babona,
Huzavona vesszen!
Visszavonás, levonás
Minket ne epesszen.
Legyen egység, türelem,
Hit a jövendőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Nagy uraink (ha élnek)
Nőjenek nagyobbra;
Áldozzanak, legyen is mit,
Mégse üssék dobra;
Nemzetiségünk mellett
Buzogjanak hően.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Író pedig írónak
Szemét ki ne ássa, -
Ne is legyen az idén
Napfogyatkozása
Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,
S előfizetőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Mire üssek még pohárt?
Asszonyi hűségre?
Barátság-, polgár-erény-,
Vagy mi más egyébre?
Hiszen ezek közöttünk
Vannak kelendőben.
Tudj’ Isten, mi minden nincs
Ez uj esztendőben!
Az uj évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kivánni még
Ily áldott időben? -
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Olcsó legyen a kenyér,
A gabona áros;
Jól fizesse a tinót
S nyerjen a mészáros,
Mérje pedig szöszön-boron,
Font kijárja bőven.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Senkinek a nyakára
Ne vigyenek kontót;
Valaki csak ráteszen,
Nyerje meg a lottót;
Annyi pénzünk legyen, hogy!
Még pedig pengőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Szegény ember malacának
Egy híja se essék;
Messze járjon dög, halál,
Burgonya-betegség;
Orvos, bakó a díját
Kapja heverőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Tücski-hajcski baromnak
Sokasuljon lába;
Boci járjon mezőre,
Gyermek iskolába;
Gyarapodjék a magyar
Számra, mint erőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
A biró is, mint eddig,
Tisztét jól betöltse:
Víz kedviért a babát
Soha ki ne öntse;
Emberiség, igazság
Egyik serpenyőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Zenebona, babona,
Huzavona vesszen!
Visszavonás, levonás
Minket ne epesszen.
Legyen egység, türelem,
Hit a jövendőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Nagy uraink (ha élnek)
Nőjenek nagyobbra;
Áldozzanak, legyen is mit,
Mégse üssék dobra;
Nemzetiségünk mellett
Buzogjanak hően.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Író pedig írónak
Szemét ki ne ássa, -
Ne is legyen az idén
Napfogyatkozása
Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,
S előfizetőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Mire üssek még pohárt?
Asszonyi hűségre?
Barátság-, polgár-erény-,
Vagy mi más egyébre?
Hiszen ezek közöttünk
Vannak kelendőben.
Tudj’ Isten, mi minden nincs
Ez uj esztendőben!
Saját: Összeomlás
Mindened meglehet a világon,
körül vehet sok ember,
de csak akkor érzed igazán,
ez a legkeserűbb magány.
Nem vagyok boldog,
de sok barátom van,
s mégis úgy tűnik,
mindenem megvan ,
s még sincs meg semmim.
Talán egyszer,
talán egyszer,
sikerül megértenem önmagam,
de lehet az lesz a vég,
a teljes összeomlás.
Mindened meglehet a világon,
körül vehet sok ember,
de csak akkor érzed igazán,
ez a legkeserűbb magány.
Nem vagyok boldog,
de sok barátom van,
s mégis úgy tűnik,
mindenem megvan ,
s még sincs meg semmim.
Talán egyszer,
talán egyszer,
sikerül megértenem önmagam,
de lehet az lesz a vég,
a teljes összeomlás.
Wass Albert: Karácsonyi versek II.
Karácsonyi versek II.
Elindul újra a mese!
Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön, emberek, jön, jön az égből
Isten szekerén a mese!
Karácsony készűl, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek ujra gyermekek
hogy emberek lehessetek!
Vigyázzatok! Ez a mese
már nem is egészen mese.
Belőle az Isten szeme
tekint a földre lefele.
Vigyázzatok hát emberek,
Titeket keres a szeme!
Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.
Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettől fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égből lefele
porzik már Isten szekere!
Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele
és csillagtükröt nyujt felénk,
mesetükröt, a keze.
Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel…!
Tagadjátok…? Restellitek…?
Elfordulnak fejeitek…?
Megvakultak szemeitek…?
Szépségteket, jóságtokat
nem érzitek, nem hiszitek…?
Csillaggyertyák fénye mellett
Isten elé nem viszitek…?
Akkor bizony rútak vagytok,
szégenyek és vakok vagytok,
ha szépek lenni nem akartok.
De még így is, szegényen is,
rútan, vakon, mégis, mégis
Isten gyermekei vagytok!
Rátok süti fényes szemét,
elindítja fényszekerét,
jó emberek játékszerét.
Milyen kár, hogy áldó kezét
nem érzitek, nem nézitek
s nem hiszitek már a mesét.
A rút világnak gondja van,
minden embernek gondja van,
a sok angyalnak mind gondja van
s az Istennek is gondja van,
mert mindenekre gondja van.
S így múlik el a szép s a jó
az ember mellől, nyomtalan.
Karácsonyi versek II.
Elindul újra a mese!
Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön, emberek, jön, jön az égből
Isten szekerén a mese!
Karácsony készűl, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek ujra gyermekek
hogy emberek lehessetek!
Vigyázzatok! Ez a mese
már nem is egészen mese.
Belőle az Isten szeme
tekint a földre lefele.
Vigyázzatok hát emberek,
Titeket keres a szeme!
Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.
Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettől fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égből lefele
porzik már Isten szekere!
Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele
és csillagtükröt nyujt felénk,
mesetükröt, a keze.
Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel…!
Tagadjátok…? Restellitek…?
Elfordulnak fejeitek…?
Megvakultak szemeitek…?
Szépségteket, jóságtokat
nem érzitek, nem hiszitek…?
Csillaggyertyák fénye mellett
Isten elé nem viszitek…?
Akkor bizony rútak vagytok,
szégenyek és vakok vagytok,
ha szépek lenni nem akartok.
De még így is, szegényen is,
rútan, vakon, mégis, mégis
Isten gyermekei vagytok!
Rátok süti fényes szemét,
elindítja fényszekerét,
jó emberek játékszerét.
Milyen kár, hogy áldó kezét
nem érzitek, nem nézitek
s nem hiszitek már a mesét.
A rút világnak gondja van,
minden embernek gondja van,
a sok angyalnak mind gondja van
s az Istennek is gondja van,
mert mindenekre gondja van.
S így múlik el a szép s a jó
az ember mellől, nyomtalan.
Dsida Jenő – Itt van a szép karácsony
Itt van a szép, víg karácsony,
Élünk dión, friss kalácson:
mennyi fínom csemege!
Kicsi szíved remeg-e?
Karácsonyfa minden ága
csillog-villog: csupa drága,
szép mennyei üzenet:
Kis Jézuska született.
Jó gyermekek mind örülnek,
kályha mellett körben ülnek,
aranymese, áhitat
minden szívet átitat.
Pásztorjátszók be-bejönnek
és kántálva ráköszönnek
a családra. Fura nép,
de énekük csudaszép.
Tiszta öröm tüze átég
a szemeken, a harangjáték
szól, éjféli üzenet:
Kis Jézuska született!
.......
Ady Endre – Virágos karácsonyi ének
Óhajtozom el a Magasságba,
Nagy a csúfság idelenn,
De van Karácsony, Karácsony,
Istenem, én Istenem
S ember-vágy küldte Krisztusunkat.
Két gerlicét vagy galamb-fiókát,
Két szívet adnék oda,
Hogyha megint vissza-jönne
A Léleknek mosolya
S szeretettel járnánk jászolhoz.
Krisztus kivánata, Megtartóé,
Lázong át a szívemen,
Mert Karácsony lesz, Karácsony,
Istenem, én Istenem,
Valaha be szebbeket tudtál.
Óhajtozom el a Magasságba
Gyermekségemben kötött
Minden szűzséges jussommal,
Mert az emberek között
Nem így igértetett, hogy éljek.
Követelem a bódító álmot,
Karácsonyt, Krisztus-javat,
Amivel csak hitegettek,
Amit csak hinni szabad,
Csúfság helyett a Magasságot.
Lábainknak eligazitását
Kérem én szerelmesen,
Karácsony jöjjön, Karácsony
És száz jézusi seben
Nyiladozzék ékes bokréta.
...............
Itt van a szép, víg karácsony,
Élünk dión, friss kalácson:
mennyi fínom csemege!
Kicsi szíved remeg-e?
Karácsonyfa minden ága
csillog-villog: csupa drága,
szép mennyei üzenet:
Kis Jézuska született.
Jó gyermekek mind örülnek,
kályha mellett körben ülnek,
aranymese, áhitat
minden szívet átitat.
Pásztorjátszók be-bejönnek
és kántálva ráköszönnek
a családra. Fura nép,
de énekük csudaszép.
Tiszta öröm tüze átég
a szemeken, a harangjáték
szól, éjféli üzenet:
Kis Jézuska született!
.......
Ady Endre – Virágos karácsonyi ének
Óhajtozom el a Magasságba,
Nagy a csúfság idelenn,
De van Karácsony, Karácsony,
Istenem, én Istenem
S ember-vágy küldte Krisztusunkat.
Két gerlicét vagy galamb-fiókát,
Két szívet adnék oda,
Hogyha megint vissza-jönne
A Léleknek mosolya
S szeretettel járnánk jászolhoz.
Krisztus kivánata, Megtartóé,
Lázong át a szívemen,
Mert Karácsony lesz, Karácsony,
Istenem, én Istenem,
Valaha be szebbeket tudtál.
Óhajtozom el a Magasságba
Gyermekségemben kötött
Minden szűzséges jussommal,
Mert az emberek között
Nem így igértetett, hogy éljek.
Követelem a bódító álmot,
Karácsonyt, Krisztus-javat,
Amivel csak hitegettek,
Amit csak hinni szabad,
Csúfság helyett a Magasságot.
Lábainknak eligazitását
Kérem én szerelmesen,
Karácsony jöjjön, Karácsony
És száz jézusi seben
Nyiladozzék ékes bokréta.
...............
CSILLAGOK CINKOSA
Hideg vagyok már, mint a hal,
fehér vagyok már, mint a fal,
kemény vagyok má, mint a jég,
s mindentől messze, mint az ég.
Megjártam mind az útakat,
kimertem mind a kútakat,
elém már semmi nem mered,
mögöttem semmi nem marad.
Körül sötétül a világ,
tapogatózva lép a láb.
Emberszem rám már nem ragyog,
csak fönn a cinkos csillagok.
/Mészöly Dezső/
............
"Csak az tud élni, ki mindig nevet,
Kiből kicsordul minden szeretet
Kinek lelke élettől vidám,
A himnuszt zeng az ég hajnalán.
Ki minden könnyből virágot szakaszt,
Minden sziklából szivárványt fakaszt.
Az élet útján győztesen robog,
Csak az tud élni:
KI MINDIG MOSOLYOG"
(ismeretlen szerző)
............
Ady Endre:
Köszönöm, köszönöm, köszönöm
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden,
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimban
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az énértem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édesanyámat,
Fiatalságomat és bűneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, most, hogy látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.
Hideg vagyok már, mint a hal,
fehér vagyok már, mint a fal,
kemény vagyok má, mint a jég,
s mindentől messze, mint az ég.
Megjártam mind az útakat,
kimertem mind a kútakat,
elém már semmi nem mered,
mögöttem semmi nem marad.
Körül sötétül a világ,
tapogatózva lép a láb.
Emberszem rám már nem ragyog,
csak fönn a cinkos csillagok.
/Mészöly Dezső/
............
"Csak az tud élni, ki mindig nevet,
Kiből kicsordul minden szeretet
Kinek lelke élettől vidám,
A himnuszt zeng az ég hajnalán.
Ki minden könnyből virágot szakaszt,
Minden sziklából szivárványt fakaszt.
Az élet útján győztesen robog,
Csak az tud élni:
KI MINDIG MOSOLYOG"
(ismeretlen szerző)
............
Ady Endre:
Köszönöm, köszönöm, köszönöm
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden,
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimban
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az énértem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édesanyámat,
Fiatalságomat és bűneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, most, hogy látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.
