Závada Péter (újonc p.)

A HELYZET URA

(1)

A legkisebb értelmes. Pontos, mint az évszakok.
Mint a "hát"-nál, alig bírod ki, hogy ne kezdj vele mondatot.
A Kezdet szabad morféma, követed, mint a szótövet.
Mert helyetted is emlékszik, mint a botlatókövek.

Irány a táblák közé, ki a Vámház körútra!
Két szemben álló kapualj: mintha számháborúzna.
Kék bársony, nem ponyva – leleplez, mint egy relief-et.
Nem törölte meg a lábát, mikor az életedbe belépett.

Te meg lelépsz, bár nem vonz túlzottan az exodus,
Ha mint egy rozsdás anya, hóvégére megszorulsz.
Mert jön majd egy új Viktor, egy megtartó és viszonzó,
De addig minden reggeled hideg, mint egy viszonyszó.

És nincs jogod, hogy sajnálj: nem vagy elég boldogtalan.
Minek nekem barátok? Kussolni itt a blogoldalam.

(2)

Lelóg a mérlegről, akkora dilemmám van.
Mint egy coelho-s ásványvíz a Szaharában.
Hogy száradjak ki rögtön a tűzforró homokban,
Vagy igyak, aztán szégyenkezve haljak szomjan.

Pedig vergődni most már csak zöld ágra szabad,
Csak így lehet a szívünk a semmi ágáról szakadt.
Lassan állva alszom: bérház falakon a tegek,
Mert ha már Legyek ura-helyzet, legalább a helyzet ura legyek.

Dúsuló juhász vagyok, a dagadás a lényegem,
Mert népviselet feszít a megviselt népemen.
Lazán lenyomnám őket, lenne csak hat danom,
Vagy tököm, mint a csajoknak hajdan a Majdanon.

Kinevet a vég! -- Én mondjam ki a neveket?
Hogy ki volt, aki ezreket a vagyonukból Kijevet?
Van valami jó buli? Úgy értem: atom program.
Oly korban éltem én, hogy itt dobog a torkomban.

SZEPTEMBER VÉGÉN

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Petőfi Sándor

Nem rejtőzhetsz el már előlem,

nem menekülhetsz. Fogva tartalak.

Rab vagy. S megalvadt bánatomban

már csak rabságod vigasztalhat.



S hogy még gonosznak sem kell lennem:

ha futni vágysz, én futni hagylak.

S milyen könnyű szívvel! hisz tudom már:

emlékeimtől visszakaplak.



Egy mozdulat, egy szó, tekintet…

bennem, köröttem rezgő részek.

De ha úgy akarom, belőlük.

felépíthetem az Egészet.



Téged. S köréd a szobát, házat,

az utcát is a béna fákkal.

S a napszakot… Így kaplak vissza

tested köré varázsolt tájjal.



Mit rejthetnél el már előlem? -

Megtanulta szemem az ívet,

amit karod hasít a légben,

ha magadra húzod az inget.



S a guruló víz-gyöngyök útját

has és comb közt, a test árkában,

amikor nyújtózkodva, lassan

felállsz fürdés után, a kádban.



Kifosztottalak, lásd be végre,

elloptam, íme, minden titkod.

Tudom félő, lágy harapásod

s bőröd alatt az eret, izmot.



S mikor szeretsz: leheletednek

gőzét. Síró, kis lihegésed.

Megtanultalak én örökre,

nem rólad tudok már, de téged.



Én téged tudlak és úgy tudlak,

mint az isten, aki teremtett.

Rezgésből, árnyból és színekből

újból és újból megteremtlek.

/ Zelk Zoltán: Én téged tudlak /

József Attila

NE BÁNTSD

Ne bántsd a gyenge nőt, ha már szeretted,
magadat érte kínokba veretted
s nem adtál két pofont neki.
Telefirkáltad a falat vele.
Vesd le magadról! Mint ruhád is épen,
gyámoltalanul lóg alá a széken -
annak karján, ki szereti,
csüngjön, mig foszlik kéje éjjele!
Dobd le - a háta legyen ujra görbe,
lába csámpás, bujjon az álla szőrbe!
Bibircsók nőjjön a hasán!
Gyűrje e verset kapzsi tenyere!
Te fuss vissza a szép növésü, kedves
lányok ölébe - oly illőt ölelgess,
ki kapkod, fúl vágyad után,
mint zivatarban zengő jegenye!


1936. nov.-dec.

József Attila

NAGYON FÁJ

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)
amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

1936. október-november

Reményik Sándor: Viszontlátásra

Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor - hát majd azután.
És ha aztán sem - talán egy év mulva.
S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán -
Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!"

Kosztolányi: Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

PIERRE DE RONSARD: ÖLELJ MEG, KEDVESEM...

Ölelj meg, kedvesem, csókolj, szorongass,
lehelj belém, tüzesítsd át e testet,
adj még ezer csókot és még tízezret;
a szerelem nem számol s mindig szomjas.

Csókolj, míg ajkad illatos és nedves,
ne kíméld, úgyis megfakul maholnap,
s az Alvilág sápadt ködébe olvad,
hol porrá válik, többé sem lesz.

Szorítsd körém öled piros rózsáját,
amíg mézédes, szédült vonaglásunk,
a kis halál, mindkettőnk lényén átjár;
s ha vágyam maghal, hamarost feltámad;
csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk
a kurta napnak s rövid éjszakának.

"József Attila: Tiszta szívvel"

bocs (Ez egy válasz X üzenetére (2015. 01. 28. szerda 18:48), amit ide kattintva olvashatsz)

Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.

ngyal szállt a hátam mögé, s fejét vállamra hajtotta.
Puha szárnyaival körbefont. -vigyázom rád- suttogta.
Látni nem láthatom, hisz én halandó élek vakon.
De érzem, hisz lelkemben része Ő az angyalom.
Csendben állunk s áll velünk az idő, szemem becsuktam.
Hálás az érintés, kézzel nem fogható nincs rá szavam.
Érzem hogy érzek, nem félek ajándékot kaptam.
Egy életre szóló ölelés, másnak kevés, lelkem tőle halhatatlan.
Csukd be a szemed, Te is érezd, áll mögötted angyal.
Nyisd ki a szíved, engedd a lelked, majd Ő vigasztal.
Hagyd hogy érintsen, szárnyával öleljen, édes varázzsal.
S ha világod kinyitod, világod ápolod, ezzel az angyallal.

Igaz barát vagy, mert neked mindent elmondhatok,
Igaz barát vagy, mert rád mindig számíthatok,
Nem érdekel, mit mondanak mások rólad,
Mert csak azt hiszem el, amit tényleg látok.

Igaz nem olyan régen ismerlek téged,
De olyan, mintha ezer éve ismernélek,
Pont az az ember vagy a szememben,
Amilyet, mindenki magának csak képzelhet.

Nem mutatsz mást, csak ami vagy,
S ezért, szívembe zártalak téged,
Mondhat bárki, bármit rólad,
Minden megjegyzés lepereg rólam.

S ígérem neked, hogy a barátod leszek,
Amilyen hosszú ideig csak lehet,
Jöhet bármi, vagy bárki, közénk nem állhat,
Stabilan vigyázok a barátságra.

Rám bármikor számíthatsz, mindenben
Minden apróságra odafigyelek,
Remélem a te részedről is ugyanez a helyzet,
S minden titkom megőrizgeted.

Nagyon örülök a barátságodnak,
Sokat jelent a számomra,
Mert te azt mutatod, ami vagy
Nem pedig egy másik arcodat.

AZ IGAZI BARÁT
Hogy ki az igaz barát?
Az, kinek megérted
Minden kimondott és
elhallgatott szavát.
Kinek a szeme
számodra nyitott könyv,
És ha ezeket a szemeket
Elönti a könny
Akkor te adod a válladat,
Hogy kisírja magát, s közben
Halkan megkérdezed:"Mi bánt?"

Ki elmondja neked minden baját
És te meghallgatod és segítesz
Megoldani a gondját.
Kit sose akarsz túlszárnyalni.
Legyőzni, kit sose tudnál igazán mellőzni.

Akit tisztelsz, s érdekel, hogy mi van vele
S a bajban mindig kiállsz mellette.
Nem érdekel, hogy kis hibát követett-e el, vagy nagyot,
A bajban akkor is barátok maradtok.

És milyen érzés, ha neked van egy igaz barátod?
Felemelő dolog nem gondolod?
Ha van egy ember, ki megérti minden bánatod,
S neki elmondhatod minden gondolatod.

Kivel érzed, hogy nélküle nem vagy egész,
Ha ő nincs a fél éned elvész.
Ki minden esetben kitart melletted,
S a vállára hajthatod a fejed, ha a sors sírásra késztetett.

Kivel megbeszélheted minden dolgodat
Kiről tudod, hogy a hátad mögött rólad sose mondana rosszat.
Kinek látványa mindig örömet okoz,
S ő csillapítja a fájdalmadat, ha a sors kegyetlenül felpofoz.

Ki biztat, s reményt önt beléd,
S aki minden bajban megállja a helyét,
ki sosem szól le, s megbecsül,
S kiálltok egymás mellett rendületlenül.

Vannak nők, de van aki a Nő!
Vannak érzések, de van az az érzés!
Vannak pillanatok, de van az a pillanat!
Vannak szívek, de van ami meghasad!

Életemben vannak pillanatok, meghasadt szívek,
Vannak az érzések, vannak a nők.
De van az-az érzés, és van az a pillanat,
és van az a Nő, aki nekem csak te vagy!

Igen..és szerencsére élsz...
Minden vágyad így teljesüljön... (Ez egy válasz X üzenetére (2014. 07. 03. csütörtök 20:35), amit ide kattintva olvashatsz)

Közelségre vágytam, cumit kaptam.

Szülőkre vágytam, játékot kaptam.

Beszélgetni vágytam, tévéműsort kaptam.

Tanulni vágytam, bizonyítványt kaptam.

Szabadságra vágytam, parancsokat kaptam.

Gondolkodni vágytam, ismereteket kaptam.

Áttekintésre vágytam, betekintést kaptam.

Szeretetre vágytam, erkölcstant kaptam.

Hívatásra vágytam, állást kaptam.

Boldogságra vágytam, pénzt kaptam.

Függetlenségre vágytam, kocsit kaptam.

Értelmes életre vágytam, karriert kaptam.

Reménységre vágytam, szorongást kaptam,

Változtatni vágytam, sajnálkozást kaptam.

Élni akartam…

Paul Verlaine: Egy lányhoz
Ha két combod közé veszed
halántékomat, lihegek,
végigkóstolom prémedet,
magamba szívom ízedet;
ha altestedbe olvadok,
és nagyigényű, de rövid
ágyékomat szorongatod
kopasz fejbúbjától tövig;
ha úgy riszálod meseszép
hátuljad jobb meg balfelét,
ahogy erényes feleség
nem tudja rázni alfelét,
ha számba engeded, szivem,
recés, játszódó nyelvemet,
s az élvezettől azt hiszem,
hogy vizeletem elered,
ha derekad ölelem
és pukkanásig telt herém
úgy trónol bolyhos öleden,
mint szultán díszes szőnyegén,
gusztálom mindezt s élvezek,
de ennél százszor szebb nekem,
ha elterpeszted térdedet,
s combod közét megleshetem,
hol párnák közt s a lepedő
krétás fehérjén hajnalig
nézném a Bohóc nevető
cseresznyepiros ajkait.

de szép...öröm olvasni köszi! (Ez egy válasz -Manóka- üzenetére (2008. 11. 19. szerda 14:47), amit ide kattintva olvashatsz)

Felfedező úti célként
csak egy utat keresek.
Mely tájat bejárni
rendszeresen szeretek.

Csodás völgyek,
s dombok között,
csordogáló kis patak
s öröm forrás mentén.

Kis vándor botommal
izgatottan útra kelve
Vénusz dombon
megpihenve.

Csendben figyelem,
a természet szépségét,
izzó lávaként feltörő
rendszeres düh kitörését...

Szeretlek. Tudom, érzem én:
Te nem lehetsz soha enyém -
Enyém csak az álom, a dal -
Szeretlek, te élő ravatal!

Virágtalan nyaram virágát
Föléd szórom - és körül szállják
Fejed a szomorú, árva dalok...
Szép temetés lesz, s én is meghalok.

(Gyóni Géza )