Madách Imre
Veszélyes játék


Egész világ hódolt, leányka,
S te mindenkit kigúnyolál,
Azt hitted, ez adó megillet,
S nincs senki, aki ellenáll.

Bosszankodál, hogy egyedül én
Maradtam néma és hideg.
Több-több kacérság bájaidra
Még több ragyogványt hintenek.

Erősebb vért kellett nekem most,
Neked hegyesb nyíl kelletett
Így folyt köztünk, így folyt sokáig
A harcjáték, az ütközet.

De jaj, ki a szív érzetével
Szentségtörő játékot űz!
Veszélyes az, mint a lepkének,
Melyet körülrepül, a tűz.

Addig hódítgatál cselekkel,
Hogy meghódoltál, kis hamis,
S ez nékem olyan jól esett, hogy
Tiéd vagyok most magam is.

HALHATATLANSÁGUNK

Mondd, álmaimban miért kísértesz?
Szédítő szavakkal mit ígérhetsz?
Óvj, ölelj, - ejtsen rabul a vágyad,
S én megnyitom előtted lenge ruhámat…

Vágyak férkőztek éjjelembe
S pőrén, öleléseddel befedve,
Sikoltozós gyönyörökre vágyom
Ringó, szerelmes nyoszolyádon.

Vállaidon könyököl az élet.
Puttonyában csalóka remények:
Múlt, jelen s jövő együtt kucorog,
Mint éjszakában hunyorgó csillagok.

Ott incselkednek hiábavaló álmok,
S együtt megélt léha boldogságok.
Borulj fölém, mint bársony sötét,
S legyek neked én hívó messzeség!

Légy hegycsúcs, s én lágy völgyed leszek!
Légy folyó, és partjaid közt elveszek.
Légy Nap, és Holdad leszek én,
Hogy világítsak létünk bús éjjelén.

Érintésed legyen esti fuvalom,
Amely tétován játszik ágyékomon,
Míg én számodra legyek förgeteg,
Minek tüzében tested megremeg.

Légy életem! Értelme napjaimnak!
Leszek halálod, hogy veled maradjak,
Tiéd legyek még ott is, akkor is,
Ha köröttünk már minden más hamis.

Szívedbe, testedbe titkon rejtezek.
Légy lelkem, s én szintúgy lelked leszek!
Beléd olvadok, hogy egyek legyünk…
Így válik halhatatlanná az életünk.

Szeretkezni szeretnék Veled!
Vadul suttogni neved!
Elvenni egy percre az eszed!
Érezni bőrömön kezed!

Csókolni akarom testedet,
Gyönyörbe hajszolni véredet,
Felfedni minden titkodat,
Elűzni összes gondodat!

Érezni akarom a szád!
Bőröd borsódzó bársonyát.
Hajad rám omló illatát,
Látni szemed szép csillagát.

Hallani akarom szívedet,
Érezni lüktető kéjedet!
Repülni Veled az égre,
Zuhanni együtt a mélybe!

Aludjon el minden lámpa,
Jöjjön sötétség a világra!
A homályban vágyón, ha kereslek,
Érezd, milyen, hogy szeretlek

Molnár Józsefné
A szeretet, ami nem múlik el

Még kék az ég, és süt a nap,
szeretetre vágyunk
mindennap.
A szeretet nem múlik el, ha
lelkedet egy mély
érzés tölti el.
A szeretetért tenni kell, a
boldogságot ily
módon éred el.
Más és más reggelre ébredünk,
szeretetteljes lesz
az életünk.
A szeretet egy érték, egy kincs,
kölcsönös
megértésre int.
A sors sokszor közbeszól, de a
szeretet ott van
mindenhol.
Merjünk álmodni szépet, a szeretet,
ami bennünket
éltet.
Szeretni csak szívvel lehet, a
szeretetre nem mondunk
nemet.

PIOVÁN GYŐZŐ - MÁJUSI ÉNEK

Csobog már a kis patak,
Zöld a lomb, a rét;
Méhe zsong, virág fakad,
Szellő zúg mesét.
Illat száll, madár dalol,
Felhőtlen a táj.
Halljátok-e gyermekek?
Hív a napsugár!

Hív az erdő, hív a völgy,
Hív a szép határ:
Menjetek vidulni hát,
Míg virít a nyár.
Szedjétek gyümölcseit,
Míg felétek int,
Míg az őszi hervadás
Itt nem lesz megint.

Ha megvirrad keleten
S fölsuhan a Nap,
Hálaima mondásra
Ne légy hallgatag;
És este se késlekedj
Fohászt zengeni
Ahhoz, ki a föld porát
Átmelengeti.

Ahhoz, ki a hó alól
Zöld tavaszt fakaszt
S tarka nyárrá bűvöli
Halkan a tavaszt.
Ahhoz, aki őszt ad és
Őszre szép telet,
Áldásokkal hintve be
Földi életed.

Néha rádöbbenek, hogy bármikor
elveszthetlek,
S arra, hogy nem elég,
ha csak egyszer mondom, hogy
szeretlek.
Hogy bármikor történhet veled,
vagy velem valami,
Hogy milyen jó hangodat hallani.
Arra, hogy milyen nehéz néha
őszintének lenni,
És milyen könnyű egy szóval
megbántottá tenni.
Hogy meg kell mondani, ha valami
fáj,
Arra, hogy mindent tönkretehet
egy összeszorított száj.
Hogy túl rövid az élet arra, hogy
veszekedjünk,
S, hogy mindig csak jobb sorsot
reméljünk.
Arra, hogy mindig kell,
hogy legyen erőnk arra, hogy
nevessünk,
És mindig kell idő arra, hogy
szeressünk.

A boldogság virága kinyílt kertemben,
világosság nyílt elgyötört lelkemben.
Ha átölelsz mindent szépnek érzek,
nincs semmi sem amitől már félek.
Olyan vagy nekem, mint vándornak a friss víz,
mint éhező embernek egy finom íz.
Mint forró nyári estén a friss zivatar,
mely a meleg levegőből gyengéden kitakar.
Ha hozzám érsz, ha csókolsz lángra lobban testem,
vágy forró tüze ég mindkét szememben.
Ha velem vagy és ölelsz két kezeddel,
érzem az enyém vagy testeddel lelkeddel.
Elfelejteni téged? Nem-nem, ne is álmodj róla.
Senki mellett nem volt még ennyi boldog óra.
Otthagyni másért.? Nincs az az Isten.
Soha többé nem lenne már, ilyen drága kincsem.
Remélem tartós marad ez a boldogság,
és nem töri ketté soha semilyen sorscsapás.
Osztozol a sorsomban, s én a sorsodban,
s melletted maradok, minden szívdobbanásomban.

Vidor Miklós: Tavaszvárók

A fázó széncinkék között
egy csöpp kéksapkás is akadt,
apróbb, fürgébb a többinél,
ki csipegette a vajat:
ablakomban az a falat volt
a reggeli csalogató,
mert odakünn dérlepte fákra
szitált a márciusi hó.

Elsőnek a csöpp cinke jött,
meg nem előzte senki más.
Az üvegen túl leste már,
fölébredt-e az óriás,
ki itt lakik,s elébük rakja,
ami néki csak egy falat.
A kéksapkás vitte a hírt, és
gyűltek rajban a madarak.

Csipegették egymás elől,
olykor össze is kapva rajt,
mert önző lesz, vad és cudar,
akit a tél ínsége hajt.
Akadt szemfülesebb, mulyább, de
a legkisebbik - az enyém! -
úgy ugrált a sok közt, hogy mindig
kibújjon a boly közepén.

Érte szurkoltam messziről,
kívántam, jusson néki több:
ahogy a hírnöknek kijár
tucatnyi csőrtátó között.
Ügyes volt! Megfigyeltem olykor:
míg ketten egymást tépkedik,
jó pillanatban ott terem,
s ő a nevető harmadik.

S ma reggel - dől még kint a hó,
szelektől didereg a kert -
a búcsúfalatot teszem ki:
cinkék, az én időm kitelt!
Nem sikerült együtt kivárnunk,
késik még a tavaszi nap.
Holnap reggel, ha ideszálltok,
csak az üres párkány fogad.

Eltűnt, sehol az óriás.
Kis, kéksapkás hírnök, te tán
jobban tudod: egy hét-e, kettő,
s már be sem kémlelsz ablakán!
Fölragyog a világ, a fákon
kipattognak mind a rügyek,
cinkeszó csattan a sövényen,
választ rá rigó füttyöget.

Dal fogadja itt a tavaszt,
kitáruló, kék szárny az ég,
trillázva, küllős napsugárba
ezernyi hang kiáltja szét,
hogy sosem halnak ki a cinkék,
sem egy-egy óriás barát,
hogy segítsen néktek kivárni
a fényt, a fényt, mely visszaszállt!

szépek!

szép!

Kandalló előtt

Szeretem a kandalló parazsát,
a leégett fa nyugodt aranyát,
a bíbor máglyát, a sok, szögletes,
izzó fény-kristályt s a még láng-eres
imbolygást rajtuk. Vad tájak s bohó
rúnák gyúlnak benne az álmodó
lélek elé. Titkok? Mit mondanak?
Nyitom a rácsot: álarcként tapad
arcomra a hő, s a fény elvakít:
peng a parázs: tűnt nyarak húrjait
zendíti tán a búcsúzó anyag:
vágytalan gyönyör minden pillanat,
amije van még, tündérmuzsika
és ragyogás. Az arany zuzmara
borzong itt-ott, hűl és zsugorodik,
a máglyára csipke hamuhodik,
de tüze még nagy, mint egy alkonyat,
s valamit súg. Mit? Attól függ, ki vagy.

Szabó Lőrinc

A WALESI BÁRDOK


Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt'
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

"Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!"

Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

"Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!..."
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

"Elhullt csatában a derék -
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még -
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd."

Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -

S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd

Hétköznapi józanságok

Csak apró vágyakkal él az ember.
Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
ha az éjre ráköszön a reggel,
s ha ősszel eső, télen a hó esik.

Mert mivégre az ezernyi álom,
hogyha újra és újra ébredni kell?
Hiába lépne át minden határon,
kivel a sorsa egyre felesel.

Megtanul hát örülni a fénynek,
a nyugvó Napot két szemébe zárja,
tenyerében még érintések égnek
emlékezve néhány régi nyárra.

Megérti, mit susognak a hársak,
s miről zakatolnak messzi vonatok,
hinni tud tükre szelíd mosolyának,
s nem bánja meg sosem a tegnapot.

Míg apró vágyakkal él az ember,
s nem feszítik az elérhetetlenek,
egy esőcseppben elférhet a tenger,
és egy ébredésből álom is lehet .

/Sárhelyi Erika/

Süveges Márk - Süss nyugaton óda
said (akkezdet phiai) verse,

oda süss a nap nyugaton, fekszik
ha nem bírod cérnával, nincs hozzá fűznivalód,
tű hátán magamat úgy bújtatom,
hogy közben a gyarló bút ugatom itt keleten,
ahol magas hangon akkor sírunk,
ha előre megvan a gangon a sírunk ahol napozunk.
a dalnok ugat, nyughat,
oda süss, a nap nyugaton fekszik a gang kong,
keleti mintára kötött pamut harang, king-kong kaland,
a nap nem pihen.
nyugaton vagyok, kint állok a magyar ugaron,
ezek itt kín-állnak verőfényes utakon,
imádott uralom, imádat uralom.
nyugodtan vagyunk, igaz egyetlen uram?
itt nyugaton, itt nyugodtan,
itt nyugodt tam-tam dobot ver a nyugodt tan.
ahol lényem lét kegyetlenül, méh-emlék egyetlen ül,
lényem mint lecsendesült lény-emlék beteljesül,
mert sok zár óta kapatos a lakatos
éjjel-nappal nyitva bezár,
ördög lakott ördög lakat, lakatos nyitja a zár.
hogy vissza engedjen itt keleten a nyugatba,
nagy lepelben lep el benn, eb ugatta...

Vándordal

Midőn beköszönt az ősz
felhőnyájat űz a szél
napnyugatról halkan oson
s lábnyomában itt a tél.

Megszelídül a napsugár
fénye lágyan simogat
más vidéken ontja szerte
a forró nyári álmokat.

Itt az idő, tudom, eljött
érzem szívem rejtekén
várnak rám a kies tájak
egy messzi-messzi földtekén.

Hívnak kéklő hegyek, lankák
tengerszemnyi tavak tükre
hol álmot hint a harangvirág
édes illata szemünkre.

Ne akard, hogy itt maradjak
tudtad, nem örökre jöttem
hétmérföldes csizmám talpa
nagy utat hagyott mögöttem.

Tavasz végén jöttem hozzád
s nyár múltával tovább lépek
tél után, egy enyhe éjjel
talán újra visszatérek.

Csokonai Vitéz Mihály-Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz

Drága kincsem, galambocskám,
Csikóbőrös kulacsocskám!
Érted halok, érted élek,
Száz leányért nem cseréllek.

Megvídító orcácskádat,
Csókra termett kerek szádat
Ha a számhoz szoríthatom,
Zsuzsiét nem csókolgatom.

Óh, hogy kótog a kebeled,
Melyben szívemet viseled!
Óh, milyen szép az ajakad
S arany láncra méltó nyakad!

Karcsú derekadon a váll
Halhéj nélkűl is szépen áll;
Nem úgy ám, mint a Mancié,
Vagy a majd megmondám kié.

Szép a hajad szép szála is,
Ha kis csikó hordozta is,
Nem akasztott ember haja,
Mint a Trézi rőt vuklija.

Édes a te danolásod,
Jérce-forma kotyogásod:
Kittykottyod innepi ének
Bús szívemnek, szegénykének.

Ha bánatim közlöm véled,
Egy szódra lelkem megéled;
Ha jókedvem csucsorodik,
Általad megszaporodik.

Mikor hideg szelek vagynak,
Elveszed mérgét a fagynak;
És mikor a hév nyár lankaszt,
Nékem te megfrissíted azt.

Óh, ha téged nem láthatlak,
Be óhajtlak, be siratlak!
S ha képed kezembe akad,
Szememből örömkönny fakad.

Téged hordozlak útamban,
Téged ölellek ágyamban;
És valahányszor felkelek,
Szerelmedről énekelek.

Együtt be sokszor feküdtünk,
Bár soha meg nem esküdtünk!
Az éjjel is, csak megintsem,
Együtt hálunk úgye, kincsem?

Óh, ha szívünk szerelmének
Kis zálogi születnének
S ott űlnének hosszú sorral
A kuckóban, tele borral!

Bárcsak a feleségemmel
Téged cserélhetnélek fel,
Hogy fiakat, leányokat
Szűlnél, apró kulacsokat:

Zsanám meg kulaccsá válna,
Borral mindég színig állna.
Az ő bőre úgyis csikó,
Beléférne négy-öt akó.

De jaj, engem ide-tova
Elvisz a Szent Mihály lova,
Szerelmed megemészt végre,
És te maradsz özvegységre.

Keserves sors! adjatok bort!
Lakjuk el előre a tort;
Ami menne más kutyába,
Jobb, megy a magunk torkába.

Akadtam még egy bankóra,
Kit szántam szemborítóra:
De vakságtól ki már nem fél,
Minek annak a szemfedél?

Kincsem, violám, rubintom!
Itt az utólsó forintom:
Érted adom ezt is, tubám!
Csak szádhoz érhessen a szám.

Óh, csókollak, óh, ölellek!
Míg moccanok, míg lehellek:
Tested tegyék hólttestemhez
És ezt az írást fejemhez:

"Útas, köszönj rám egy pint bort:
Itt látsz nyúgodni egy jámbort,
Kedves élete-párjával,
Csikóbőrös kulaccsával!"

Tóth Attila:
Álommanó

Lopva oson, fut az ágyon,
a szépen vetett noszolyákon.
Hogy ne vedd észre halkan lépdel,
azt fürkészi merre nézel.

Nagy zsák a vállán,
úgy áll a párnán.
Ott áll türelmesen várva,
így telik az éjszakája.

Amikor már ásításod látja,
kinyílik a mesék zsákja.
Van ott álom mesés, s fakó,
hogy mennyi szép nem is elmondható.

Szépen benyúl szűk zsebébe,
álomport vesz kis kezébe.
Esti álmod kiválasztja,
a szemedre ráragasztja,
meghinti szép álomporral,
aztán gyorsan tovanyargal.

Ferencz Győző : Csomagolás nélkül (S.T.)


Mit adhatnék? Nézz körül, amit itt
Látsz, mind a tiéd. Nyúlj érte,
Ami tetszik, vedd el. Nem tőlem kapod.
Semmit nem találsz, ami ne lenne rég
Saját tulajdonod. Amit elveszel,
Nem tőlem: a magadéra ismersz.
Hogy ez kettőnket összeköt? Hagyjuk.

Amit adhatnék, úgysem adhatom.
Ha valami megkülönbözteti
A tiédtől, ami az enyém,
Az a másféle tapasztalat.
Ami rátapadt. Az pedig át nem adható.
Használd hát, amit jónak látsz,
Ne félj, hogy kifosztasz, nem lehet.

Ami az enyém, ha adnám is,
Mondom, el nem veheted.
Pedig akkor lenne az enyém,
Csak akkor, ha hozzáérsz, ha elveszed.
Hogy az kettőnkben közös lesz? Az.
Látod, még te adsz, ha elveszel,
És tőled kapok, ha elfogadod.

Csak magamban akarlak érezni édes
Ahogy mozdul a hangulat, a képzelet...
Tedd magadévá az életem,
hogy roppanjon össze minden jelentéktelen
Ismeret, és mozdulj, drága, még bennem!

Azt a zenét akarom kedves, amit ismersz és ismerek, tudod...
Gyere húzd be a függönyt, a gyertya lángja vibráljon csak,
S vágyunk mely izgató kegyetlenséggel tör ránk...

Forró...

...és égesse testünket a szenvedély, gyere drága, bátoríts
Érezni akarom a bőröd ízét, ahogy megérinted az arcomat, simogass
A tekinteteddel, szádat a nyakamon, az államon...

Szoríts a falhoz...

Hasson rám erőd, mellemen a kezed ott izgassa,
Érzed a vágyam?
Tépd le az ingem, akarom - igen - a parázsló álmaimat, lobbantsd lángra
Ezt a pillanatot, ez csak a kettőnké, gyere...
hagyd lazára a hétköznapokat,
Felejtsd a múltad, a jelenünk a jövő...

Simogass igen, ott akarom az ujjaidat, hasamon a nyelvedet,
Repíts az ég felé, a gyönyör borítsa be testünket, érezd hogy megvonaglok
Testem már a mámorban, szoríts, a vágyunk most a tét!
A létünk és halálunk közepén, húzz magadhoz gyengéden,
Hogy fájjon hiányod, érezni akarom ahogy beleremegsz
Az önkívület perceiben, szorosan eggyéválva, kívánlak...

Csak magamban akarlak érezni édes
Ahogy mozdul a hangulat, a képzelet...
Tedd magadévá az életem, hogy roppanjon össze minden jelentéktelen
Ismeret, és mozdulj, drága, még bennem!

...

Szeretem ahogy félálomban összekócolod a hajamat
Ahogy megsimogatja vállamat a szád, a félhomályban
A puha nyugodt hajnalt amikor összefonódva testünk
Ernyedten pihen, de a vágy újraéled ahogy hallgat a pillanat

A szempilláink alatt...
/ismeretlen/

Weöres Sándor / A nő

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.
A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
A férfi - akár bölcs, vagy csizmavarga -
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
címkék között jár, mint egy patikában.
Hiába száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él - vagy tán csak élni látszik -
ha nők szeméből rá élet sugárzik.
A nő: mindennel pajtás, elven
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedően fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan címkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.